Derült égből...

"Anya, nekem még soha életemben nem fájt így a hasam" - panaszkodott Zsófi tegnap délután. Lefeküdt az ágyába, és sírdogálni kezdett. Melléfeküdtem.
- Ez így jó, ha simogatom?
- Nem... - mondta bágyadtan, de a kezemet a hasán tartotta továbbra is.
A fájdalom nem szűnt, este elmentünk az ügyeletes gyerekorvoshoz, aki vakbélgyanúval a kórházba küldött bennünket. Ez bizony lehet, hogy az - szögezte le a sebész is, és a gyerekosztályra utalta tovább Zsófit. Hát igen - egészítette ki az eddigieket az osztályon ügyelő doktornő, és bár én végig hitetlenkedtem, és igyekeztem győzködni magamat, hogy nem, dehogy, nem lesz semmi komoly - a laborvizsgálatok megerősítették: itt bizony vakbélgyulladás van. A gyereket este fél 11-kor megműtötték.
Most már jól van, bár meglepődött, hogy a hasán az a talán 3 centi hosszú seb köhögéskor mennyire tud fájni, és aztán illedelmesen arra is megkért bennünket, hogy "légyszi többet ne nevettessetek, mert akkor is fáj". A kórházban 5 napig kell maradnunk, ez idő alatt Apával váltjuk egymást nála, de én vagyok az állandó éjszakás.
Szóval, amikor az ember ilyen helyzetbe kerül, hogy ott van a szenvedő gyerekével, akiért bármit megtenne, mégsem tehet semmit - mert még csak arra sem képes, hogy elvegye tőle a fájdalmát - akkor szembesül igazán azzal, mennyire korlátolt lény, mennyire kiszolgáltatott. Aztán eléraknak egy halom papírt, hogy addig is, amíg a gyerekért jönnek, ezeket írja alá anyuka itt és itt és itt és itt és itt és itt és itt - és felelősséget vállalok, tudomásul veszek, beleegyezem, mert nem is tehetnék mást, azzal megakasztanám az egész gépezetet, ami közben már beindult, amely mindjárt benyeli az én legkisebbemet, és elviszi valahova, hogy aztán visszahozza - remélhetőleg minden baj nélkül. Remélhetőleg.
Mit lehet ilyenkor tenni? Sírni? Imádkozni? Belekezdtem mindkettőbe.
Aztán beültem a tiszta üres társalgóba, és megnéztem a Halálos fegyver 3-at, legalábbis ami még hátravolt belőle. Mire vége lett, Zsófit is lehozták, rendben ment minden, mondja az orvos, valóban gyulladás volt, nagyon fájhatott neki, magas ennek a gyereknek a fájdalomtűrő küszöbe.
Azóta is szépen, nyugodtan fekszik, nem panaszkodik, kedvesen kér teát, ha szomjas, sóhajtozik, hogy azért szívesen enne, de kár, hogy nem lehet. Mesélünk, játszunk, a mobilizálható technikának köszönhetően filmeket nézünk a laptopon; kár, hogy net nincs a kórházban...
Azért majd valahol bepötyögöm a sorbanálló receptjeimet.



(Sting és Eric Clapton zenéje a Halálos fegyver 3.-ban)