Mámeginmiteszel?

Tegnap ismét a káptalantóti piacon jártam, ami ezúttal már nyitva is volt (nem vagyok megszállottja a helynek, de egy cikket kellett róla írnom, hát ezért jártam arra mostanában többször). Azt kell mondanom, ahányszor ott vagyok, mindig más-más benyomások érnek. Első alkalommal, amikor csak úgy végigrohantam, mert három perccel később szinte leszakadt az ég, elbűvölt. Másodszorra meglepett, tyű, milyen drága. Harmadszorra elhűltem, hogy azért ez túlzás: fél liter bodzaszörpért nem adok 900 forintot. Úgy éreztem, helyettem immár inkább a német vásárlókat várják. Nem is mentem jódarabig.
Most viszont muszáj volt, és erre tessék: megint tetszett!

Ott volt például Viktória, aki kecskesajtokat árult. De milyeneket! Rozmaringosat, zsályásat, medvehagymásat, paprikás-fokhagymásat, sokfűszereset, meg még fetát is. Kóstoltunk, közben jött egy másik vásárló, tönkölykenyérrel a hóna alatt, a kenyeres küldte ide, mondta, majd tört egy falatot a vekniből, és egy kis darabka zsályás kecskesajtot tett a tetejére. Vitt is belőle két darabot.

Aztán ott volt a mézes. Úgy képzeljétek el, nem bírtam megszámolni, hányféle mézet árult, de többek között gyümölcs-, repce-, akác-, mézontófű-, gesztenye-, selyemkóró-, napraforgó-, hársvirág-, aranyvessző-, medvehagyma-, hajdina- és harmatmézet. Ez utóbbi az egyetlen, amelyet nem virágnektárból készítenek a méhek, hanem a fák - többnyire tölgy, fűz, hárs, gesztenye - levelén keletkezett mézharmatot gyűjtik össze.
A "csírás fiú" kérdésemre (mire is jók ezek?) komoly előadást tartott, kérdem, mióta foglalkozol a témával? Mire ő: hétéves korom óta. Szóval, nála hatalmas befőttes üvegekben ötnapos csírák voltak, különböző fajtákból (búza, rukkola, retek, stb.), továbbá medvehagyma, csicsóka, illetve a saját gyártású gyógynövénykivonatai.
Hogy nem vettem Meee szappant, arról pusztán pénzügyi korlátaim tehettek: vegyszermentes szicíliai extraszűz olívaolajból készítik, ehhez jöhet még kecsketej, illóolaj, levendulavirág vagy alga. Egy darab nagyjából ezer forintra jön ki, egyszer, egyszer majd kipróbálom.
Aztán ott voltak Kalláék, akiknél azért álltam meg, mert megütötte a fülemet, hogy a fiatal házaspár mindkét tagja erős akcentussal beszéli a magyart. Svájcból költöztek át, mondják, a férj szülei magyarok, őket segítik a gazdaságban, Hobbinak indult, megélhetési forrás lett belőle: hat-, négy- és kéthónapos érlelésű tehénsajtot árulnak, érdemes volt megállni náluk.
A két kedvencem Manka és Laci betyár. Olyan kedvesség sugárzik belőlük, hogy bármit árulhatnának, vennék belőle. De nem bármit árulnak: füge-, áfonya-, otelló- és csipkelekvárt, valamennyi cukor nélkül, mézzel készül. Specialitásuk a betyárkenyér, amelybe szalonnát sütnek, és a tökmaglisztes süti: a serpenyőben megpirított tökmagot porrá őrölik, ebből lesz a liszt. Jön hozzá aprított sütőtökpüré, kevés cukor, zsiradék - és kész.

A piac után újra benéztünk a Kecske-farmra, ahol a gyerekek láttak mangalica malacokat, megsimogatták a kiskecskéket és Táltost, a magyar agarat, felülhettek Pali szamár hátára, és láttak élőben pulykakakast. Nem mellékesen vettem egy kis mangalica kolbászt.
Szóval, ezen élményeim kézzelfogható manifesztációja a mai salátám. Tartalma:
medvehagyma
csicsóka
ötnapos (pardon, már hat) csírák
medvehagymás kecskesajt
balzsamecet
tökmagolaj

Szökőóra

Ma reggel, az óraállítás miatt nyomtalanul eltűnt órácska, illetve a két hónapja tartó fogyókúrám kapcsán azon merengtem, milyen jó lenne, ha lenne a napnak egyetlen órája, amikor bármit ehetnénk következmények nélkül. Mondjuk az éjjel kettő és három között falatozott csokitorta, gombapaprikás galuskával, sztrapacska, Rigó Jancsi, rántott Camembert, zsíros kenyér, csülkös bableves nem számítana. Eltűnne belőlünk, mintha meg sem ettük volna.
Azt hiszem, nem lennék egyedül, aki vállalná a reggeli ébredés nehézségeit, és rendszeresen felkelne éjjel, hogy büntetlenül ínyenckedhessen. Sőt, tovább megyek.
Az éttermek rendkívüli nyitvatartást vezetnének be 02.00-ás kezdettel, amikoris a diétázók boldog mosollyal, felszabadultan tömnék magukba a szalonnás pizzát, lasagnát, gesztenyepürét, somlói galuskát, túrós rétest, Gundel palacsintát, fagyikelyhet, édes borokat hörpintgetnének hozzá, majd három órakor mintegy varázsütésre, fizetnének, és hazamennének. Elégedetten merülnének álomba, napközben zavartalanul fogyókúráznának, közben pedig tervezgetnék, mit is esznek majd éjjel kettő és három között.
 
Ti mit ennétek, ha lenne évente egy ilyen óra?

Tiszta képet, tiszta hangot!

Hogy ne éljek vissza tovább a gasztro gyűjtőoldalak türelmével, új blogot indítottam Tiszta kép, tiszta hang címmel.
Tulajdonképpen polgári kezdeményezésnek szánom, ezután nem itt háborgok majd a médiaszenny miatt, hanem ott. Elmondom, mi az, ami miatt jogunk van tiltakozni, és mindenkit bátorítok arra, hogy tegye is meg. Hiszek abban, hogy nem vagyunk kötelesek eltűrni, hogy olyan műsorokat sugározzanak főműsoridőben akár tévében, akár rádióban, amelynek a tartalma nem való gyerekeknek. Szeretném tisztázni, milyen reklámok jeleníthetőek meg köztereken, vagy például azt, hogy futhat-e a dvd-tékában 16-os film a tévén, napközben.
Örülnék, ha jönnétek, csatlakoznátok, mert biztos vagyok abban, hogy sikerülhet - de csakis együtt.

Tehát, a blog elérhetősége: www.tisztakep.blogspot.com.
Gyertek!

Kell-e tévé a konyhába?

A kérdésről, amit Ben, az Ágy-asztal-tv blog szerzője szegezett nekünk, egyből Deák Bill Gyula "Mindenem a tévé" című száma jutott eszembe, bár Bill egy másik helyiséggel hozza kapcsolatba a szerkezetet: "fogtam a tévémet, mentem a vécébe".
Ben blogja lakberendezésről szól; ezúttal tizenhárom gasztrobloggert kérdezett meg a címben foglaltakon kívül arról is,  mennyire használjuk a főzéshez a laptopot, szükség van-e még a szakácskönyvekre, receptesfüzetekre, vagy immár a főzős műsorok diktálnak. A válaszokat elolvashatjátok itt.

Amit utálok reggel

Bár általában Apa viszi a gyerekeket reggel iskolába, oviba, vannak kivételek - mert mondjuk késő éjjel ért haza Pestről, vagy korán reggel el kellett mennie itthonról. És persze ilyenkor a szokásos reggeli feladataimat úgy kell időzítenem, hogy lehetőleg háromnegyed nyolcig, vagy mondjuk 7.50-ig odaérjünk a suliba. Ezek a reggelek jobban megviselnek a szokásosnál, és ilyenkor különösen utálom, amikor hajnalban beszorulok két gyerek közé az ágyunkban - ám azzal vigasztalom magam, hogy ez majd pár év múlva úgyis elmúlik, akkor meg hiányozni fog. Biztos...
Nem lesz jobb kedvem, ha a kényelmetlen testhelyzet miatt kissé sántítva ugyan, de kiérve a konyhába, ott kiderül, hogy elfogyott a kávé.
Tovább rontja a helyzetet, ha  eszembe jut, hogy tegnap elfelejtettem zsemlét venni, úgyhogy tíz percem van arra, hogy valami reggelit produkáljak, olyasmit, amit aztán tízóraira is elcsomagolhatok. Amerikai palacsinta.
Bosszúsan veszem észre, hogy a reggeli olyan finom, hogy mindet megeszik, két darabot mentek meg a legkisebb iskolásnak elcsomagolásra, a többinek pénzt kell adnom, vegyenek valamit az iskola büféjében.
Hirtelen robbanok, amikor fél nyolckor látom meg, hogy az óvodás gyermek még mindig pizsamában van.
Ugyanekkor a legkisebb iskolás bejelenti, hogy kell egy kistükör. Mára.
Kerestetni kezdem a nagyobb lánnyal, aki állítja hogy a legutóbbi rendrakáskor találkozott vele, de nem emlékszik, hova tette, viszont neki meg épp egy perce elszakadt a kontaktlencséje. Vegyél szemüveget - mondom neki, de azt nem akar.
Tükör nincs, ellenben háromnegyed nyolc van, a kicsi bugyiban és pólóban szaladgál, feltétlenül vécére kell mennie, mielőtt felöltözik - közli.
A nagyobbik fiú érdeklődik, kimostam-e a mezét, mert az ma kell, jókor kérdezed, mondom, ezt megint a szennyesből kell kivenned... De büdös, mondja, mit csináljak, felelem, ha tegnap rákérdezel, mára megszáradt volna.
Ötven van, a kicsire adom a farmerdzsekit, a többiek indulnak lefelé, nincs meg a kulcsom, mondja a legnagyobb, nem érdekel, visítanám - de visszatömködöm magamba, inkább nem szólok, húzzunk, ötvenhárom, ötvenhatkor parkolok az iskolánál.
Anya, anya, otthon maradt a tornacuccom, harmadik óra lesz, nem hoznád be? Nem tudom, de inkább nem, tanuld meg, hogy odafigyelsz a dolgaidra.
Huhhh...
Az oviból szerencsére nem lehet elkésni.
És mit csinálok ilyenkor, ha hazaérek?
Először is hazafelé veszek kávét. Természetesen főzök egyet, majd titokban Jessica Fletcher kalandjait nézem a Viasat 3-on, már megy vagy öt éve a sorozat, ha a végére érnek, mindig újrakezdik; minden részben kinyomoz egy bűnügyet, amolyan Miss Marple, csak fiatalabb. Kikapcsol, olyannyira, hogy fel is támad bennem a lelkiismeretfurdalás, milyen egy anya vagyok én...
Aztán akkor sütök egy ilyet:

Töpörtyűkrémes.
Végülis, aki ilyesmit alkot, az jó anya, gondos háziaszony, kiváló szakácsnő lehet, nem...?

A receptre (legutóbb) Virágnál bukkantam. (Az eredetije Maxnál látható, de nála még nem volt töpörtyűs.)

Már megint a szex

Kép innen.

Nagyon felhúztam magam szombaton ismét, ezúttal a rádió miatt. Autóztunk éppen, valami hallgatható rádióműsort kerestünk, így hát csak barangoltunk az állomások között. Egyszer csak a rádiókabaréra oly jellemző tömeges kacaj hangja ütötte meg a fülemet; ó hagyd itt! - mondtam a férjemnek. És hallgattuk. Egészen jó kis szám volt épp, Abody Béla, és az őt utánozó Gálvölgyi János. De aztán vége lett, és ami ezután következett, az megdöbbentett. Badár Sándor vezette egyébiránt a - ha jól emlékszem - Kabaréklub plusz című műsort, és a saját stand up száma volt az utolsó műsorszám. Délután negyed kettő volt, amikor Badár épp egy olyan történetet mesélt, hogy a zebra előtt odalépett hozzá egy jósnő külsejű egyén, és miután közölte vele, hogy egész eddig rá várt, azt is hozzá tette: "lesz*plak egy ezresér'!" De nem ilyen finoman csillagozva, ahogy most én írom, nem sípolva: szombaton, ebéd után, amikor abszolút esélyes, hogy a családokban szól a rádió (már ahol még van), és akkor ezt kapják egyszer csak. Örültem, hogy nem voltak velünk a gyerekek.
Mert szerintem ez nagyon durva.
Bejelentést fogok tenni az ORTT Panaszbizottságánál, felháborító, milyen mocskot zúdítanak az emberekre, és ami különösen fájdalmas, a gyerekekre. Nem tudom, emlékeztek-e arra az írásomra, amelyben egy tékás kalandunkat meséltem el Kinek való a szexjelenet? címmel.Volt benne egy félreérthető kiszólásom az USA-val kapcsolatban, amelyre reagált is egy ott élő, felháborodott olvasó. És amit írt, az nagyon-nagyon elgondolkodtató: hol vagyunk mi, magyarok az igazi demokráciától? Ha csak a médiát nézem... Tehát, részlet Truth Seeker hozzászólásából:
"...itt is van annyi szenny mint csepp az óceanokban, de azt a "normál" ember nem látja és hallja, ha nem AKARJA!
A televízió adók, amiből nekünk talán van legalább 300, és ez azt hiszem, csak az alapcsomag, ezek mindegyike blokkolható tartalmilag. A fő adókban sosem, még egészen véletlenül sem lehet, vagy engednek nem megengedhető módon beszélni, még mindig mint akar 50-60 evvel ezelőtt, ilyenkor sípol a tv, ha ilyesmi következne. Erre egyik legjobb példa, mivel Te pl. food blogot írsz, Gordon Ramsay talán Magyarországon is ismert igen furcsa műsorai, ahol a tv nem szűnik meg kis sípjeleket kiadni magából, mert annyit beszélnek benne nem megengedhető módon, és az ráadásul a BBC American megy, ami pedig nem éppen egy "soft" adó.
Itt semmiféle ilyesmit nem hallhat, és párzási jeleneteket sem láthat az, aki nem kimondottan ezt akarja.
Minden film a tv-ben "formatted" ami azt jelenti, hogy cenzúrázott. Minden műsor "rated" ami azt jelenti, hogy már előtte tudja az ember, mire számítson, és vagy megnézi a műsort, vagy blokkolja az őt bántó részeket előre, ezt akkor átugorja a film, vagy egyáltalán neki sem kezd a nézésének.
Itt nem láthat semmiféle bántó dolgot az ember, sem az újságosnál, sem máshol köztéren. Itt nincsenek gusztustalan óriásplakátok, vagy tolakodó, kikerülhetetlen tartalmú, bármilyen médiatermék."
Hol vagyunk mi ettől?
Nagyon messze.

Amiről Truth Seeker írt, vagyis, ami lehetővé teszi a nem kívánt tartalmak blokkolását, az az úgy nevezett "V-chip", vagyis Violence-chip. Ez egy programozható mikrochip, amely - és innentől inkább idézem a Wikipédiát - "képes a műsorszámok besorolásának felismerésére egy standardizált jelzésrendszer, rating alapján, és a szülő által nem kívánatosnak minősített műsorszámok szignálját blokkolja, így bizonyos műsorszámok esetében a képernyő sötét marad. Az erőszak szó angol megfelelőjének (violence) kezdőbetűjéről elnevezett eszköz valójában a durva vagy pornográf műsorokat blokkoló áramkör. A Szövetségi Kommunikációs Bizottság (Federal Communications Commission) 2000-ben kiadott rendelete szerint minden háztartásba be kell építeni.
A kitűnő találmányt egy nemzeti tragédia ihlette. 1989-ben egy műszaki egyetemen 14 diáklányt gyilkoltak meg brutális módon,és a gyanúsítottnál tartott házkutatáskor, tucatnyi erőszakos filmeket tartalmazó videokazettát találtak. A videokazettákon olyan tartalmak is voltak, melyeket a televízióból rögzítettek. Az eset a közvélemény óriási felháborodását váltotta ki. Amerikában 2000 óta minden a kereskedelemben kapható, 33 cm-nél nagyobb képátlóval rendelkező tévékészüléket ellátnak V-chippel.
A V-chip előnye, hogy a programozása meglehetősen egyszerű és bármikor megváltoztatható. A programozást csak az a személy végezheti, aki ismeri a személyi azonosító kódot, amely minden V-chiphez jár. Ezen azonosító kód birtokában beütheti mindazon kategóriákat, amelyeket le akar tiltani, ily módon megakadályozva, hogy a letiltott kategóriákkal ellátott műsorokat a kiskorú megnézhesse. Amennyiben a szülő szeretné valamelyik, a gyermek számára letiltott műsort megnézni, csak be kell ütnie a személyi azonosító kódját, ezáltal a tiltás deaktiválódik, a műsor ismét nézhetővé válik.A chip memóriája azonban továbbra is megőrzi a beprogramozott információt, így az azonosító kód újbóli beütésével, a rendszer automatikusan visszaállítható."
Persze, itt alapvető érdekellentétek húzódnak meg, mivel a műsorszolgáltató nyilvánvalóan minél nagyobb nézettséget akar, az erőszakos és durva jelenetek pedig - a felmérések szerint - pontosan ezt növelik. Tehát előfordulhat, hogy a szolgáltató nem, vagy nem megfelelően kódol - de a nullához képest ez még akkor is kiváló alternatíva.
2001-ben még megbecsülni sem tudták, hogy mikor tör be Európába a V-chip, mivel feltétele a digitális televíziózás. Azóta viszont tudjuk, hogy  Magyarországnak 2011-ig ezt teljesítenie kell, és ezzel együtt a V-chip használatára kötelezi hazánkat az Európai Unió Bizottsága.
Persze, azt nem tudom, hogy ez a rádióra vonatkozik-e.
De bár már ott tartanánk...

Csicseriborsó krémleves - és Julia Child

Hát, nem éppen a tavaszt idézi, inkább téli leves ez; de a múlt hét végén hummuszt készítettem, és a megfőzött csicseriborsó fele megmaradt egyéb hasznosításra.
Ami a főzést illeti: mindig beáztatom a csicserit előző nap, majd kuktában teszem fel főni pár csipet szódabikarbónával - ez a mozzanat nagyon fontos, lerövidíti a főzési időt. Így ugyanis forrástól számítva fél óra, és kész.

Szóval, a főzőlevében hűtőben tárolt borsóról leöntöttem a lé egy részét, ezt fehérborral (1,5 dl)pótoltam, és forraltam kevéssé, hogy az alkohol elpárologjon belőle. Ezután három összenyomott gerezd fokhagymát, sót, 2 teáskanál tahinit (szezámmagpaszta) adtam hozzá, és botmixerrel pürésítettem.Felengedtem tejjel, tejszínnel úgy, hogy krémleves sűrűségű legyen, belenyomtam fél citrom levét, és reszeltem hozzá némi szerecsendiót. Tálaláskor a levesgyöngyök mellett egy kis tökmagolajat pöttyöztem a tetejére, nagyon feldobta.
Az benne a vicces, hogy állás közben mindig sűrűsödik - úgyhogy lehet, hogy a végtelenségig lehetne hígítani, tehát ha nem esszük meg, pár nap múlva muszáj kidobnunk, mert úgy megunjuk, hogy soha többé neki sem állunk.
Miközben készítettem, néztem, illetve helyenként csak hallgattam a Julie és Julia című filmet. Az a helyzet, hogy ide vidékre nem ért le a film a mozikba. Vártam, kerestem, de nem. Úgyhogy most sikerült megszereznem ööö... letöltve..., és pótolom a mulasztást. Nagyon tetszik, aki nem látta, feltétlenül nézze meg.
Egyrészt érdekes, hogy egy negyvenes unatkozó diplomatafeleség (vagyis Julia Child) hogyan találja meg azt, amivel igazán foglalkozni akar; a titka azt hiszem, a nyitott személyisége volt. A másik történet Julie-é, aki nyomasztó munkája mellett elhatározza, hogy írói vénáját egy gasztroblogban mutatja meg: egy év alatt végigfőzi Julia Child szakácskönyvét. Hihetetlenül népszerű lesz a blog, ám közben az élet nem olyan egyszerű...
Itt alant pedig megnézhetitek, hogyan mutatja be az igazi Julia Child a tökéletes omlett készítését. Aki nem tud angolul, annak is érdemes megnézni, már csak a jelenség miatt is...

Barangolásom a Káli-medencében

Megbízatást teljesítettem tegnap, amikoris ellátogattam a káptalantóti piacra. Az árusok ott voltak ugyan, de még csak megbeszélést tartottak, kitelepülés jövő vasárnap, azaz 28-án lesz először. Elbeszélgettem némelyikükkel, és kiderült, hogy úgy egykilométernyire, közigazgatásilag még mindig Káptalantótiban egy remek kis tanya rejtőzködik a "dzsindzsa" mögött. Ha szeretnék, mondta a kedves hölgy, onnan vihetek haza mangalica-holmikat, levárt, sajtot, és akkor már nem jöttem hiába.
- Kikanyarodik jobbra, 14-es kilométerkőnél jobbra fel, a szürke ház után - mondta.
Keskeny földút vezetett felfelé ennél a bizonyos 14-es kilométerkőnél. Elhagytam a szürke házat, amikor egyszer csak mangalica malacokat pillantottam meg egy kerítés mögött.

Balra vitt az út, és már ott is voltam a Kecske-farmon. Vicces tábla tudatja az emberrel, hol is jár:

Minden egy helyen: szállás, szamár, tej, sajt, túró... És akkor még nem is szóltak a kecskékről, a juhokról, a mangalicákról, a tehenekről, meg a baromfiakról. Kedves hölgy integet a tanya egyik feléről, tőle kérdem, hogy jófele jövök-e, mire mondja, amennyiben trágyázni óhajtok, akkor válasszam a másik irányt. Momentán nem úgy készültem, felelem, de szívesen vinnék egy kis ezt-azt. Egy nyárikonyha-szerű helyiségbe vezet, hű, mondom, ezzel a készlettel aztán túl lehet élni egy nagyobb válságot is: kolbászok, szalonnák, egyéb húsáruk, zsír, lekvárok, ezerféle, sajtok. Egy polcon még szicíliai olívaolajat is találok, vendégáru, mondja a hölgy.
Válogatok, kóstolok, vásárolok. Kicsit beszélgetünk még, de már rég eldöntöttem: visszajövök a gyerekekkel nemsokára.
Továbbautózom a Káli-medencében, ha már egyszer itt vagyok. Gyönyörű a táj, húsz fok van, ennek ellenére látok egy helyen még havat, másutt ibolyát.

Időnként szeretek magányosan lófrálni, de most kimondottan sajnálom, hogy családtagjaim nem tartottak velem. Gyönyörű helyeken járok, és megjegyzem magamnak azokat, ahova majd mostanában feltétlenül vissza kell jönnünk együtt.

Hangulatos kis falvak; kétféle benyomás éri az embert: az egyik a lehetőségeké. A Káli-medence különleges, szubmediterrán klímájú, Hamvas Béla azt állította róla, hogy Toszkánával és Provansszal egyenrangú; avagy a paradicsomi kellékek adottak.
Ez pedig felveti a kérdést: vajon tud-e élni ezzel a lehetőséggel ez a táj? Meg tudnak-e gyökerezni itt a fiatalok, megadja-e a megélhetést a vidék? A falvak egyelőre csendesek, épp csak ébredeznek a téli álomból; visszajövök még jónéhányszor, fogadkozom, látni akarom, hogy képesek rá, hogy az értékek beszélnek majd magukért, és ezt sokan fel is akarják fedezni.

And the winner is...

A mai reggelen megtörtént a szépséges kötény sorsolása.
A hozzászólásokat érkezési sorrendben megszámoztam (aki többször hozzászólt, természetesen az is csak egyszer szerepelt a sorban), majd ezzel a véletlenszám generátorral kisorsoltattam. 34 hozzászóló közül a 28-ast választotta, aki nem más, mint

Szegusz!

Gratulálok, és köszönöm a bloggal kapcsolatos konstruktív javaslatokat, dolgozom rajta.

Zila tortaforma tesztcsapat: itt a vége!

Amikor úgy öt-hat éve először jártam a Zila Kávéházban, teljesen magával ragadott a hely hangulata. Úgy voltam vele, hogy ez az! Ha egyszer nekem lenne majd sajátom, ilyet szeretnék. Az épület maga is különleges, lövőháznak épült, majd strandöltözőként funkcionált több mint negyven évig. Zila László 1984-ben nyitotta meg az akkor még általa bérelt helyiségben a Krisztina cukrászdát. 1998-ban a tulajdonába került a ház, és 2000-ben nagyszabású felújításba kezdett. A két évig tartó munkálatok során az egykori lövőház teljesen megújult,  2002. decemberében megnyitotta kapuit a Zila Kávéház.

Kép innen.

A tortaformáról csak nemrég hallottam először, és amikor a tesztcsapat toborzásról olvastam, azonnal jelentkeztem. De ezt elmeséltem már itt. Amint arról többeknél is olvashattatok, lezajlott a tesztelés, és a végső zsűrizésre hat pályamunkát kért be a zsűri. Az enyém nem volt köztük, de ez nem keserített el: annyi gyönyörű sütemény készült, hogy még akkor sem kellene szégyenkeznem, ha utolsóként végeztem volna a sorban.
Tehát, március 20-án Zila László, a feltaláló, és Pataki János, a Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestületének elnöke, aki egyben a Cukrászok Világszövetségének is az elnöke, eldöntötte, hogy a hatból melyik három készítményt jutalmazza.
Versenyben volt:
Dienes Ágnes rétestortája Grand Marnier krémmel;
Dr. Farkas Melinda, avagy Pákosztos macska citromos-mákos kockái lemon curd-del tölve;
Faragó Márta és Taksár Ferenc mentás őszibarackkrémmel töltött mandulatortája;
Forgács Melinda karibi vulkán tortája;
Mehn Niki Lime tortája, és
Somogyi Zoltán alias Max  aludttejes prószatortája sós és édes töltelékkel.

Pataki István és Zila László kóstoláshoz készülődik.

Hosszas és alapos kóstolgatás s mérlegelés után a két szakember - akik egyébiránt mindketten cukorbetegek... - a következőképpen döntött: első díjjal, azaz 50 ezer forintos, a kávéházban, illetve tortaformára levásárolható utalványt, és egy szép plakettet kapott Forgács Melinda a vulkán tortáért. Pákosztos Millie lett a második az ő lemon curd-ös sütijével, ő 30 ezer forint értékű utalványt kapott, és Max vehette át a harmadik díjat, ami húszezer forintos utalványt takart.
Fogyókúrámat kis időre felfüggesztve, megkóstoltam, amit bírtam, és korrektnek tartom az eredményt. Nagyon finom alkotások születtek, hihetetlen jó ízek.
Nem mellékesen a kávéház süteményeit is meg lehetett kóstolni, ami megint csak nagy élmény volt. Jó szívvel ajánlom mindenkinek (nem érdekből reklámozom), próbálja ki, ha teheti. A cím Üllői út 452.

Pataki István, Millie, Max, Forgács Melinda, Zila László... és Dani

Ezúton is mindenkinek gratulálok!

Nyereményjáték!

Megünnepelendő, hogy lassan belenyugszom blogom új formájába, szeretnék valakit megajándékozni ezzel a gyönyörű, romantikus köténnyel.
Karácsony táján kértem meg Kiserit, hogy varrjon nekem valami jó kis vintage anyagból két nőcis kötényt; az egyiknek már akkor tudtam, ki lesz a gazdája, a másikat, gondoltam, megtartom magamnak. De valamiért nem fogtam be soha munkába. Azt hiszem, sajnáltam. Most pedig úgy döntöttem - mert ilyet még sosem csináltam - kisorsolom azok között, akik vasárnap estig kommentelnek ehhez a bejegyzéshez.
44-46-os méretűek előnyben... (Mármint, nem a sorsolás, csak a kötény nagysága szempontjából.)
Tehát, mostantól indul a "játék"!

Multimennyország

Nagy nap ez a mai, kis városunkban a multik ismét csapást mértek a kiskereskedőkre. Alphapark néven újabb üzeleteket tömörítő egység nyitotta meg kapuit, van ebben C&A, New Yorker, DM, Reno, Alexandra, Intersport, OBI, T-Mobile, Fressnapf. De amiért szóra méltatom, az a Coffeeshop Company.
Elkövettem azt az amatőr hibát, hogy a nyitás napján látogattam meg az objektumot. De hát, gondoltam, én csak egy főállású anya vagyok, annak minden előnyével, így aztán rengeteg polgártársammal ellentétben megtehetem, hogy hétköznap délelőtt  csak úgy lófrálok a frissen megnyílt üzletekben.
Hát az állam leesett, hogy délelőtt tíz órakor nemcsak az Alphapark területén nem találtam parkolóhelyet (pontosabban egy lett volna, ám egy tapló mercis nagyon gusztustalanul bekanyarodott előttem), de a szomszédos Penny Marketében sem, és csak odébb, az Interspar-nál volt még néhány szabad hely. Leraktam a kocsit és átsétáltam, élvezve a gyönyörű tavaszi napsugaras délelőttöt. Mintha egy hangyaboly felé közeledtem volna; többezer ember közé keveredtem - bár becslésben nem vagyok túl jó, és itt meg is ragadnám az alkalmat, ezennel ajánlkozom különböző pártoknak, esetleges tüntetéseken, gyűléseken piszok jó létszámokat állapítanék meg, persze nem ingyen.
Lecsekkoltam az üzleteket, és közben figyeltem a vásárlóközönséget. Egy része Gyes-es anyuka, kismama, főállású anya mint én; aztán vannak bizonyára többműszakban dolgozók, akik épp szabadidejüket töltik, szabadnaposok, vagy munkanélküliek. És persze nyugdíjasok. De még ha a vállalkozókat is beleszámítom, akkor is az a kérdés merül fel bennem: vajon hány kilométeres körzetből gyűlt össze ez a rengeteg ember? Dolgozott ma valaki?
Benéztem, ahová be akartam - vagy tudtam, mert a New Yorkerben úgy üvöltött a gusztustalan tucc-tucc zene, hogy miután az ajtóban nem osztogattak füldugókat, inkább nélkülöztem a vendégszeretetüket. Persze, nélkülem is voltak ott elegen.

Továbbsétálva egyszer csak kellemes meglepetés ért: megláttam a Coffeeshop Company cégtábláját. Ah, kávé, sóhajtottam halkan, és átverekedve magam a tömegen, beléptem az amúgy szinte üres üzletbe. Balra mindjárt meg is pillantottam a tapló mercist, amint épp egy szendvicset tömött magába; gunyoros pillantást vetettem felé, és a tőle legtávolabbi sarokban foglaltam helyet. Kértem egy café lattét, és élveztem az élőzenét: a gitárost megismertem, tavaly Bálint fiamat tanította e hangszer rejtelmeire, ám amikor mosolyogva küldtem felé egy hellót, félénken kezitcsókolomot rebegett vissza, ejnye, gondoltam, hát ennyire öregszem...? Szóval a másik zenész szaxofonon játszott, nagyon jól.
Miközben a zenében gyönyörködtem, megtelt a helyiség; periférikus látásommal  hamar kiderítettem, hogy ide gyűltek a VIP-ek, akiket elég jól ismertem még újságíró  koromban, s akik, így pár év elteltével már nem ismernek meg.
Úgy döntöttem, nem is élvezem tovább a társaságukat, fizetnék, szóltam a pincérnek, mire ő visszaintett: nem kell. Ó!
Kellemes meglepetés, jó kávé, szép nap. 

Fogyókúra helyzetjelentés, spenótos ebéd és Istvan Kovacs

Még mielőtt azt hinnétek, hogy szép csendben abbahagytam a fogyókúrát, és esténként csokis kekszet majszolok a tévé előtt nutellába mártogatva, hát diadalmasan mondhatom: nem!
Kitartok, mégpedig azért, mert mennek le a kilóim!
Ezidáig 6 kilóval lettem könnyebb,de hogy ne legyen olyan egyszerű, nemcsak kilóban, centikben is mérem magam: nyak, kar, mell, derék, has, csípő,comb, térd, vádli, így haladok a centivel, és a mínuszok a következők:
nyakban nem sikerült változást mérnem, kar:1 cm, mell: 3 cm, derék: 4 cm, has: 2 cm, csípő 3 cm, comb 1 cm, térd: 1 cm, vádli 1 cm.
Majd a kilót is elárulom, de hogy azt kikürtöljem, még fogynom kell belőle.
Aki esetleg nem olvasta januárban, hogy milyen módszerrel rugaszkodtam neki kilóim ledolgozásának, de kíváncsi rá, itt megtalálja.
Azt kell  mondanom, a módszer működik.
Persze, vannak nehéz pillanatok, amikor úgydeúgy megennék valami csokiban tocsogó tejszínhabos finomságot, de ilyenkor beérem pár kocka jó magas kakaótartalmú étcsokival; eddig kibírtam. Bár az elmúlt pár nap során ez a sablonváltás-mizéria eléggé megviselt, tegnap délután már táplálékot is alig vettem magamhoz, azért ma összehoztam egy finom kis spenótos ebédet. Fogyókúrásat, persze.

Bár láttam a zöldségesnél friss spenótot, otthon jutott eszembe, hogy elfelejtettem megvenni... Maradt a mirelit, de így is nagyon finom lett.
Hozzávalók:
45 dkg mirelit spenót
30 dkg zöldborsó
1 dl főzőtejszín
fokhagyma
petrezselyem
só, bors
feta (vagy feta jellegű) sajt

Mindenekelőtt egy kis reklámmal kell kezdenem: ma az Aldiban jártam, és hihetetlenül finom fagyasztott fűszereket vettem. Egyelőre csak petrezselymet és fokhagymát, de még visszamegyek a többiért is, mert nagyon finom! Nem tartalmaz a zacskó semmi mást, csak a fűszernövényt, illetve, a fokhagyma esetében még egy kis olajat. A zacskó visszazárható, és hát amúgy is a fagyasztóban kell tartani, úgyhogy valószínűleg sokig megőrzi az aromját a holmi.

Tehát, ezek ismeretében az ételkészítés így zajlott: kiolvasztottam a parajt, beledobtam a (zsenge!) borsót, adagoltam hozzá fokhagymát, petrezselymet, sót, borsot, pár percig forrni hagytam, majd felöntöttem a főzőtejszínnel.
Tálaláskor megszórtam a tetejét sajttal. Önmagában is jó, de egy, a spenóttal szemben nem eleve elutasító családban köretként is remek.

Még egy kiegészítő megjegyzés: az Aldiba azóta megyek gyakrabban, amióta Istvan Kovacs, a berlini magyar TV riportere reklámozza. Általában ellenállok a reklámoknak (legalábbis próbálok), de ez tetszik.Óriási fazon, meglepetésemre találtam a youtube-on egyéb kis "riportokat" tőle. Jó szórakozást hozzá!

A változás elkezdődött

Ez valami politikai szlogen is lehetne, de nem az. Először azon agyaltam, hogy a Birdie-s külső valóban hozzám tartozik-e annyira, mint valami logo; bevallom, egészen addig így éreztem, amíg meg nem láttam más blogját ugyanezzel a külsővel.Tehát ma elkezdtem kipróbálni más sablonokat. Először csak a próbablogomon - mert nekem olyan is van -, de mivel ott kevés a szöveg, ezen is. Aztán úgy elvesztettem a korábbi beállításokat, ahogy kell. Ezek után két választásom maradt: vagy a régi külsőt állítom vissza rengeteg munkával, vagy létrehozom az újat - ugyancsak rengeteg munkával. Utóbbi mellett döntöttem.
Mivel nem nagyon ismerem a html nyelvezetet, beletelik egy kis időbe, mire kisilabizálom, mit hol tudok átállítani. Addig is türelmeteket kérem.
Egyébként mit szóltok ehhez a külsőhöz?

Változni akarok...

Ne vegyétek nyavalygásnak, de meguntam a blogsablonomat.
Emiatt nem is siránkoznék itt nyilvánosan, viszont belegondoltam, hogy lehet, a tavasz közeledte, vagy inkább túlságosan lassú eljövetele okozza ezt, akkor meg biztosan másnál is jelentkezik. Úgyhogy inkább próbálom hasznossá tenni magam, és megosztom a sablonkereséssel és -váltással kapcsolatos tapasztalataimat, így amatőr szinten.
Mi a jele annak, hogy meguntad a sablonodat?
Nem szívesen mész a saját oldaladra, nem tetszik rajta ez, nem tetszik rajta az, fáradtnak, üresnek tűnik. Ez mondjuk akkor is előfordul, ha az ember alkotói válságba kerül,  de most vegyük a jobbik esetet, amikor csak a felület nem felel meg.
Van úgy, hogy elég a hátteret, betűtípust megváltoztatni, de lehet, hogy teljes generálra van szükségünk a megújuláshoz.
Bloggal kapcsolatos változtatásokhoz a következő oldalakat ajánlom:
Blog Tippek, Trükkök ;
Blogger's bloggers - Wise Lady rendkívül hasznos blogja, nekem is sokat segített.
Cicurka blogja - írója nagyon kreatív, a kézimunkán túl igen jól ért a a különböző blogbigyókhoz;
Csigamamánál és
Áginál szép hátterekre, fejlécekre bukkanhatunk;
Hékás  ugyancsak egyedi háttereket kínál, de
Jociandihoz is érdemes benézni. Aztán itt van a
Blogbajok, ahol szintén sokat tanulhatunk, és
http://www.thecutestblogontheblock.com, ahol megint csak sok jópofa ötlet vár.
Így hirtelen ennyi, de persze a google kimeríthetetlen tárházat kínál.
Nos, én napok óta sablonokat nézegetek.
Ha beüti az ember a google-ba, hogy "free blogger templates", akkor kap ezer webcímet, amelyeken nagyjából ugyanazt a kínálatot tekintheti meg. Például:
http://btemplates.com/
http://www.bloggertemplatesfree.com/
http://www.instantshift.com/
http://www.pyzam.com
http://www.bietemplates.com/
http://dzineblog.com/
http://www.forfreebloggertemplates.com/
http://www.ipietoon.com/
http://www.finalsense.com/
http://templates.arcsin.se/
Kisebb eltérések persze vannak, de aki végignézi az elsőt, annak a többi kevés újat fog mutatni. Persze, lehet hogy pont a tíz-tizenöt másik között lesz a mi Igazink... Úgyhogy nincs más választása a kínlódó bloggernek, mint végignyálazni ezeket az oldalakat. Azért lehet találni egyedieket is:
http://www.giselejaquenod.com.
http://designdisease.com/
http://sablonart.freeblog.hu/
El kell döntenünk, hány hasábos sablont szeretnénk, és az annak megfelelő fájlt le kell töltenünk a számítógépre; mivel általában zip fájlokról van szó, ki is kell csomagolni. Ehhez szükség van egy WinRAR nevű programra, ami a netről is letölthető, ha nincs meg a gépünkön.

A hogyantovább-ot inkább idézem Zsukkától a Blogbajok-ról:
"Kiválasztva a megfelelő sablont, letöltjük a gépünkre (Download, majd Fájl mentése). A sablonfájl zip formátumban töltődik le, ezt ki kell csomagolni. Ha ezzel megvagyunk, a sablon már a gépünkön van egy mappában, nálam pl. a Dokumentumok/Blogger sablonok alatt.
A blogunk irányítópuljában kiválasztjuk azt a blogot, amelyiknek a sablonját változtani szeretnénk, és itt rákattintunk az "Elrendezés" menüpontra, ezen belül pedig a "HTML-kód szerkesztése" fülecskére.
Itt a "Helyi számítógépen tárolt sablonfájl feltöltése" ponthoz megyünk, ez a lap tetején van a részletes HTML-kód fölött. A "Tallózás"-ra kattintva kiválasztjuk a számítógépünkön tárolt sablonfájlt, ami XML dokumentumban van. A "Feltöltés" gombra kattintva feltöltődik az új sablonunk. (Előtte azonban érdemes elmenteni az előző sablon HTML kódját is, ha esetleg valami rosszul sülne el, vagy mégsem tetszene az új sablon...)A bejegyzések és képek megmaradnak hiánytalanul, viszont az egyéb blogcifrázások, mint bloglista, vagy számláló előfordul, hogy eltűnik. Ez velem is már előfordult, érdemes a bloglistát előtte a számítógép Kedvenceibe menteni. 
(Erre a problémára is van azonban megoldás, csak az egy kicsit bonyolultabb, nekem személy szerint van egy "próbablogom" amit csak a sablonok kipróbálására használok, ha egy ilyen "próbablogon" beállítja az ember az új sablonon az összes olyan "cifrázást" amit a régi blogjában használt, és így, módosítva illeszti be a HTML-kódot akkor a bloglisták és miegyebek is megmaradnak... Legalábbis én így csinálom :D)"

Jár még valaki hasonló cipőben?

Kerített torta

Bár tapasztalt szülinapozó vagyok - írtam  is már róla -, mindig megvisel, ha azt látom egy gyerektársaságban, hogy egy kölök leuralja az összes többit - és tudom, hogy ez így van már három éve.
Bencéék osztályában ez a sajátos helyzet alakult ki; van egy fiú, aki mindenkinél idősebb, okos, értelmes, intelligens és uralkodó természetű. Olyan pszichikai ereje van, hogy a többi tíz fiút egymaga irányítja - Bence azért hívta meg, mert félt, hogy kiszekálja a világból, ha kihagyja.

Most, hogy tart a zsúr, kénytelen vagyok hallgatni, hogy leosztja a lapokat, ki kivel van - és néha bizony beleszólok. Nehéz megállni.
Érdekes kérdés, milyen szinten kell beleavatkozni ezekbe a játszmákba, hiszen ha a szülő mindig szárnyai alá veszi gyermekét, az akkor is megkapja azokat a pofonokat, csak esetleg később, amikor apuanyu nincs ott. Másrészt egy kialakult helyzetet három óra alatt nem lehet megváltoztatni.
A zsúrra ezt a tortát készítettem:

Nagyon dekoratív, és nem mellesleg finom is. A krémjéhez felhasználtam
4 tojássárgáját
cukrot
2 ek étkezési keményítőt
cirka fél liter tejet
1 vaníliarúd kikapart belsejét
- ezekből jó sűrű pudingot főztem, majd amikor kihűlt, hozzákevertem
1 doboz (250 g)  mascarpone sajtot.

Szükség volt még
1 doboz (konzerv) körtére
1 nagy csomag babapiskótára (mivel nekem kevés volt csak itthon, egy tegnap sütött egyszerű kevert tésztát vágtam vékony szeletekre, ezt használtam. Tökéletesen illett bele.)
 és a díszítéshez
2,5 dl tejszínre
gyümölcsökre

A körte levét egy mélytányérba öntöttem, beleforgattam a piskótákat, és kiraktam velük a kapcsos tortaforma oldalát, majd az alját. Erre jött egy sor vékonyra vágott körteszelet, majd a krém harmada; újabb réteg piskóta (vagyis nálam a már említett kevert tészta), körte, krém, és újra piskóta, körte, krém következett. Éjszakára hűtőbe tettem, hogy jól megpuhuljon és összeálljon, majd másnap, a buli előtt díszítettem tejszínhabbal, gyümölcsökkel. Az a gyönyörű zöld színű gyümölcs koktélcseresznye, úgy kaptam. Rettenetes édes, meg hát ki tudja, mivel színezték, de a tortán jól mutat, és minimális kellett belőle.

Nem beszéltem össze Ottisszal, nagy meglepetésemre nemrég láttam, hogy ő is épp ilyen "kerített" tortát készített...:-)

Slow cooking - sokáig sült marhaszelet jó szaftosan

Amint említettem, kaptam két kiló szürkemarha combot nemrég. Jórészét felszeleteltem és bepácoltam, a maradék fél kilót pedig elkészítettem gulyásnak. Négy óra alatt lettek puhák a kis húskockák... Na, gondoltam magamban, hogyan puhulnak majd meg a szeletek?

Először is három napig álltak a páclében, ami a következőket tartalmazta: mustár, fokhagyma, bors, lilahagyma, és persze olaj. A mustárba kevertem a fűszereket, az összeaprított hagymákat, és ezzel a keverékkel jól bekentem a szeleteket. Egy jénaiba rétegeztem őket, és annyi olajat öntöttem rájuk, hogy ellepje. Ekkor raktam még bele babérlevelet és borókabogyót is. Lefedtem, betettem a hűtőbe, és ott hagytam három napig.
Szombati ebédre szántam a marhát, tehát péntek este elővettem a tálat, és egy serpenyőben egy-egy percig sütöttem a húsok mindkét felét. Ezután átraktam a szeleteket egy akkora tepsibe, amekkorában úgy elfértek, hogy nem kellett túlzottan egymásra pakolni őket. Összesen három fej lilahagymát vagdostam még rá (cikkekben),  és még 8 fokhagymagerezdet is a tetejére dobáltam. Felöntöttem egy üveg vörösborral (valami jófélét érdemel!), lefedtem alufóliával, és este tízkor beraktam a sütőbe 90 fokra.
Reggel hétkor aztán konstatáltam, hogy szépen lassan haladunk, ám ha délre ebédet szeretnék, gyorsítani kell a tempón. 140 fokra emeltem a hőmérsékletet, és további 4 órát adtam a húsoknak.
Tizenegy órára már nemcsak a lakásban, de a lépcsőházban is igen jó illatok terjengetek, a hús úgy omlott, mint valami fiatal borjúé, már csak a szaftot kellett elkészíteni. Egy tálra szedtem a szeleteket, a vörösboros-hagymás-pácos levet lábasba öntöttem. Hozzáadtam egy egész paradicsomkonzervet, némi majorannát, egy evőkanál szárított zöldséget, és főztem kissé, majd - miután a babérlevelet és a borókabogyókat kihalásztam belőle - botmixerrel egyneműsítettem.
Ezt a szaftot a húsokra öntöttem, köretként pedig krumplipürét adtam. De igen jó volt krumpli nélkül is...

A szürkemarha

Nemrég kaptam két kiló szürkemarha combot, s mivel ezidáig ezzel a húsfajtával közvetlen közelről nem találkoztam, kicsit utánaolvastam.
Erre felénk vannak tájak, ahol benne van a képben néhány legelésző szürkemarha - de nem hatalmas csordák. Azt hittem, hogy ez a tekintélyes jószág hungarikumnak számít; aztán egyszer csak olvastam, hogy az EU nem ismerte el annak, mivel Olaszország már bejegyeztette nemzeti állatként. Ezt a hírt később szakemberek cáfolták: állítólag az olasz tenyésztők egy, a magyar szürkére csak színében emlékeztető Razza podolica nevű fajtát szerettek volna őshonos olaszként bejegyeztetni az ottani szakminisztériumon keresztül. Az Európai Unió azonban nem engedélyezi állatfajták levédetését, ezért most Razza húsának bejegyeztetése van napirenden Olaszországban. A „Magyar szürkemarha hús” viszont oltalom alatt álló földrajzi jelzés, az elnevezés kizárólag a Magyarországon, extrém-extenzív viszonyok között tartott, bizonyítottan a Magyar szürke szarvasmarha fajtából származó, fajtaazonos és fajtatiszta egyedekből nyert hús vonatkozásában használható.
A szürkemarha előfordulása leginkább az Alföldön jellemző.Tartását szigorú szabályok kötik, húsa egyre keresettebb végre nemcsak a külföldi, de a hazai piacokon is. Értéke a Nyugat-Európában gyakorta felbukkanó kergemarhakór miatt felértékelődött az utóbbi időben, mivel garantáltan BSE-mentes: az állatot kizárólag legelőn tartják, tápláléka színtiszta növényi eredetű, állati eredetű fehérjét tartalmazó tápot soha nem lát. Emiatt a szürkemarha húsának komoly felvásárlói a bébiétel-gyártó cégek.
Az egyéb tartású marhákhoz képest a szürke lassabban növekszik, így húsa tömörebb és tartalmasabb az előbbiekéhez képest; szárazanyag tartalma igen magas, sokkal kevesebb a víztartalma, ezért kevésbé esik össze az elkészítés során. Íze szokatlan, kissé savanykásabb, a vadhúsokéhoz hasonló.

Egy kis ismeretterjesztés a Magyar Szürke Szarvasmarhát Tenyésztők Egyesülete 2008-as tanulmányából:

"A középkorban az ország területének nagy része mocsaras legelő volt, így teljesen külterjes viszonyok között nagyon sok szarvasmarhát lehetett tartani. Hatalmas, télen-nyáron szabadban tartott gulyák voltak mindenfelé. Az alföldi pusztáról Nyugat-Európába hajtott "délcegtermető, szilajvérő, edzett természető, címeres tulok" (Ruisz, 1895) valóban világmárkának számított, húsa hamarosan egész Európában keresett exportcikk lett. Ez a fajta alkalmas volt arra, hogy sok száz kilométeres lábon hajtás után is jó minıségben érkezzék meg a távoli vágóhidakra. Széles hajtóutak vezettek minden irányba. Legfőbb piacunk Bécs volt, de eljutott a magyar marha Nürnbergbe, Strassburgba, Velencébe is. Morvaországban az auspitzi vásár volt híres (Francé, 1943). A XV.-től a XVIII. sz.-ig tartott ez a nagy kivitel, de a XVII. sz.-ban volt a legnagyobb, évi átlagos létszámát 100.000 db-ra becsülik (Éber, 1961). Az alföldi mezővárosok kialakulásában, fejlődésében a szarvasmarha-tartás döntő szerepet játszott. A XIV. századtól a XIX. század közepéig szinte megszakítatlan szarvasmarhaexportról szólnak a források. Ennek a folyamatnak a kiinduló pontján a pusztásodás áll, mely
európai jelenség volt a feudalizmus korai szakaszában. Nálunk a folyamatos háborúk (tatárjárás, törökdúlás) következtében elnéptelenedett Alföldön ez a folyamat hatványozottan érvényesült. A kevésbé életképes települések felszámolódtak, határuk pusztává vált, mert lakosaik a nagyobb természeti erıforrásokkal rendelkezı falvakba költöztek. Ezek nagyrészén már nem folytattak szántóföldi mővelést, hanem megszervezték a legeltetı állattartást. A saját vagy bérelt pusztákon őzött legeltető állattartás (elsősorban a hízómarha-tartás) olyan többletjövedelmet hozott a településeknek, hogy a földesúri fennhatóság alól lassan
függetlenedhettek, megteremthették sajátos fejlődésük gazdasági alapját, elindultak a városodás, esetünkben a mezővárosi fejlődés útján, melynek során a parasztpolgári fejlődés sajátos szakaszait járták végig. Nem túlzás azt állítani, hogy a magyar szürke szarvasmarha tenyésztésére alapozott gazdaság lett a húzóágazat az egyébként Európa peremére szorult országban, és ennek az ágazatnak szerepe volt a török elleni küzdelmekben is.
A török pusztítás óriási károkat okozott, azonban a szarvasmarhatenyésztésben ez nem volt annyira jelentős, mint a gazdasági élet többi területén. A háborúk alatt kialakult hatalmas pusztaságok hasznosítása ugyanis rideg marhával volt legjobban megoldható. Történelmi kutatások szerint (Hómann-Szegfő, 1934) a királyi Magyarország jövedelmének mintegy 30%-át a harmincadvámok adták, és ennek döntő hányada a marhakiviteli vámokból származott.
Az 1800-as évek végére az extenzíven takarmányozott magyar szürke szarvasmarha mellett intenzív takarmányozású, jobb húsformájú és jól tejelő szarvasmarhafajták tenyésztése indult meg Magyarországon, amely a szürke szarvasmarha létszámának és kivitelének csökkenését okozta. Az első világháború utáni években, az 1929-től kezdődő gazdasági válság ismét növelte a külterjes, igénytelen marha iránti igényt, így az állatlétszám növekedésnek indult. A magyar szürke szarvasmarha mint vágómarha jelentısége a XX. században jelentősen csökkent. A szocialista rendszerben a fajta a túlélésért küzdött, de hála az elkötelezett tenyésztőknek, mára elhagyta a veszélyeztetett státuszt és állománygyarapodása folyamatos. Napjainkban a természetes környezetben, vegyszerek nélkül, extenzíven előállított „Magyar szürkemarha hús” egyre keresettebb a piacon."

Top 10 keresőszó/mondat

Néha elszórakozom azzal, hogy elolvasgatom a  Google Analytics-ben, milyen kulcsszavakkal találnak rám azok, akik konkrétan keresnek valamit. Jelenleg ez a tíz legjobb:

mit szimulálnak a gyerekek ha nem akarok iskolába menni? - a gyerekek, amikor én nem akartam, vakbélgyulladást szimuláltam. Majdnem megműtöttek. 
hogy kell befúrni a falba - na igen, arról van sztorim.

mikor takarítsunk otthon? - hááát... ha kosz van, akkor feltétlenül.

fogyaszthatok e alkoholt, ha kerékpározom - közben?

hol lehet venni kinai fokhagymat - mindenhol. Szinte csak azt lehet kapni.

hol vegyek sütit - milyen válaszra számíthatott...?

mi kell egy gyerekhez- először is egy apa és egy anya.

félek az oltástól - mindenki fél.

bezöldült tojás - hát, ahhoz biztosan nem talált nálam receptet...

mit csináljak ha unatkozok - olvassá'!

Belsőséges poszt

Bár említettem, hogy nem ápolok különösebben jó viszonyt a belsőségekkel, azért kalandjaim voltak, jelen pillanatban vannak, és tudom, hogy lesznek is velük.
Azt leszögezem mindjárt az elején, hogy vért nem eszem. Tudom, hogy kezd megint trendi lenni, és arról is hallottam, hogy bizonyos ínyenc séfek előszeretettel alkalmazzák a mártások sűrítésére - én nem fogom. Ennek nem is annyira zsigeri, mint ideológiai, pontosabban teológiai okai vannak.
Amikor az özönvíz után Noé új életet kezdett - szó szerint - a családjával, Isten szövetséget kötött vele, többek között azt is mondta, hogy "minden mozgó állat, amely él, legyen nektek eledelül" - viszont volt egy kikötése: "csak a húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek."
Hogy pontosan miért, az később, Mózes III. könyvében derül ki: "Mert minden testnek élete az ő vére a benne levő élettel. Azért mondom Izrael fiainak: semmiféle testnek a vérét meg ne egyétek, mert minden testnek élete az ő vére; valaki megeszi azt, irtassék ki."
Hát igen, ez elég keményen hangzik, és még mindig lehetne mondani, hogy ó, ez csak a zsidókra vonatkozik... De nem. Az Újszövetégben, egészen pontosan az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk arról, hogy egyre többen fogadták el Jézus Krisztust Messiásként, megváltóként a saját életükre vonatkozóan a pogányok közül is. Vita támadt az apostolok között - akik ugye zsidók voltak -, hogy most mi legyen a pogányok soraiból megtért hívőkkel? A zsidóknak ott volt a Tanakh, amit mi Ószövetség néven ismerünk, amelynek tudása apáról fiúra szállt, meghatározta a családok hétköznapjait, ünnepeit. A pogányoknak azonban semmilyen ismeretük nem volt Ábrahám, Izsák és Jákób Istenéről. Megoldásképpen némelyek azt mondták, körül kell őket metélni, és be kell velük tartatni Mózes törvényeit, mások azon a véleményen voltak, hogy erre semmi szükség nincs. Végül így határoztak: "írjuk meg nekik, hogy tartózkodjanak a bálványok fertelmességeitől, a paráznaságtól, a fúlvaholt állattól és a vértől."
Véleményem szerint aki keresztényként szeretne élni, annak komolyan kell vennie a Biblia szavait - én igyekszem. Hát ezért nem eszem vért.
Amúgy általánosságban a belsőségekkel kapcsolatban azt hiszem, elmondható, hogy az én korosztályom (elárulom: 37 múltam) zömének életéből kimaradt. Amikor Czifray, Zelena, vagy Hüppmann XIX. századi szakácskönyvét forgattam, megdöbbentett a belsőségekből készítendő ételek széles skálája, s hogy ahhoz képest ma mennyivel kevesebb húsféle alapanyagból dolgozunk. A borjúmirigy (bríz), az agyvelő, csontvelő, vese, szív, tüdő, nyelv, tőgy nem számított ritkaságnak a polgári család asztalán. De ugyanígy a rák, a békacomb, vagy a teknős sem. Ezzel kapcsolatban Bíró Lajostól, a Bock Bisztró konyhafőnökétől a következőket olvastam egy cikkben a hejszakacsok.hu-n: "Magyarországon a hiánygazdálkodás produkálta, hogy eltűntek a belsőségek. Minden tradíciókra épül, nálunk az történt, hogy megszűnt tradíció, míg külföldön folytatódott tovább."
Molnár Gábor, a pécsi Enoteca Corso étterem séfje azt tette hozzá, hogy "míg nálunk kiesett 20-30 év, Nyugat-Európában nem volt ilyen fekete lyuk, a belsőségek folyamatosan jelen voltak a gasztronómiában."  Ez idő alatt nyugaton olyan magas szintre fejlesztették a belsőségek elkészítését, hogy a csúcsgasztronómiában ma már meghatározó szerepet töltenek be.
Tehát pont ez a 20-30 év az, amíg az én gyerek- és ifjúkorom tartott, amikor dübörgött a közétkeztetés, melynek keretei között azért - lássuk be - a belsőségek nem tekinthetőek könnyen kezelhető alapanyagoknak, általában különösebb odafigyelést igényelnek. Így aztán, hacsak valakinek a szülei nem voltak megszállott belsőség-rajongók, könnyen kimaradhattak zsenge korának íz-élményei közül a fent felsoroltak. Nekem is csak halványan dereng a szalontüdő, a tegnap emlegetett citromos marhanyelv, és a ritka, ám felnőttek által nagyon várt pacal-partik. A nagymamánál évente végignézett disznóölések színesítik a palettát némileg, de például a májjal ott sem tudtam megbarátkozni. Még éhező kollégista koromban sem bírtam megenni a vacsoraként tálalt resztelt májat, pedig volt szobatársaim a tanúk rá, nagyon akartam. Néhány éve jött az áttörés, a csirke- liba- és a kacsamájjal már egészen jó viszonyt ápolok, de a nagyobb, főként négylábú állatokét még mindig túl erősnek érzem.
Hogy mennyire érdekes ez a belső borzongás a belsőségekkel szemben, azt jól alátámasztja következő esetem: egy ismerősömmel egy kis balatonfüredi talponálló személyzeti bejáratán át jutottunk az objektumba, mivel ő oda szállított valamit, én csak elkísértem. A konyhában a szakács kezébe nyomott egy kenyeret, amin pörköltszerű feltét csücsült. Kértem egy falatot, aztán egy ugyanolyan kenyeret, aztán még egyet. Nagyon ízlett, hihetetlenül finom volt. Aztán, amikor már menni készültünk, megkérdeztem a szakácsot, te, mi volt ez?  "Velős  kenyér", mondta. Na, úgy látszik, szeretem a velőt, szögeztem le magamban, és amikor legközelebb valahol lehetőségem nyílt rá, azt kértem. Hozták, és én figyeltem, ahogy reszketegen üldögél a tányéromban, és egyszerűen nem bírtam hozzányúlni. Pedig mondogattam magamnak, hogy ez finom, ez finom, ez finom, emlékszel, ott Füreden milyen jólesett, ez most is olyan... Hosszas rábeszélésemre egy falatot letuszkoltam, de be kell vallanom, majdnem fényt kapott. És nem megy azóta sem. 
A pacalra, úgy érzem, kezdek megérni, már van bennem hajlandóság arra, hogy adandó alkalommal megkóstoljam, végülis az csak gyomor. Ami pedig a vesét illeti: vendéglátó szakközepesekként minden héten egy napot a tankonyhán töltöttünk, különböző típusú ételeket főztünk. Egyszer aztán sor került a Herány-tokányra, amelyhez a raktárban sertésvesét is adtak. Bár a szaktanár felhívta a figyelmet a vese alapos kimosására, valószínűleg ez az intelem elsuhant az ételt készítő osztálytársam füle mellett; mert csak rövid idő telt bele, és olyan húgyszag terjengett a konyhában, hogy megmaradni alig lehetett, és aki arra járt, befogott orral mind benézett: mi történt itt??? A vesével ekkor végeztem.
Említettem, hogy Pityu barátunk is ösztönzőleg hat rám az új húsfélék kipróbálását illetően; náluk ugyanis rendszeres, hogy míg a felesége a napi "rutinfőzést" elvégzi, Pisti időnként készít egy-egy ínyencséget. Emlékezetes például az egyik mangalicás-babos egytálétele, a halakkal elképesztő, mit tud művelni, és amióta felfedeztem a szuperhentest, időnként megkér, hogy rendeljek neki ezt-azt: disznófület, tehéntőgyet, marhanyelvet... Bevallom, pusztán a hiúság motivált, hogy hát gasztrobloggerként én sem maradhatok le: ide nekem is két füstölt marhanyelvet! Hogy miért kértem mindjárt kettőt, azt nem tudom megmondani. És most dolgozom vele; közben pedig megrendeltem a következő kísérleti alanyt: a borjúpofát.

Füstölt marhanyelv: első kísérlet

Az egész úgy kezdődött, hogy találtam egy szuper hentest.
Mivel vízfejű országban lakunk, ahol minden Budapest-centrikus, fővárosi kollégáim számára talán megdöbbentő lehet, hogy itt nem lehet borjúhúst, nyulat, vagy mondjuk marhanyelvet kapni csak úgy.
Ahhoz külön szuper hentes kell.
Az enyémet (és igen, megérdemli, hogy reklámot csináljak neki: Keszthely-Kertváros, Bikedi sor 11., Kiss György) egy hónapja uszítottam a marhanyelv-projektre. Előre figyelmeztetett, hogy nem lesz egyszerű, és valóban: két hétig csak vártam. Aztán csörrent a telefon: megvan a nyelv! Oké, mondtam, akkor legyenek kedvesek, füstöljék meg. Mindkettőt.
Előrebocsátom, a belsőségekkel nem ápolok különösebben jó viszonyt. Emlékszem például, gyerekkoromban anyám egy időben többször készített citromos marhanyelvet, ami nekem egészen addig ízlett, amíg nem tudatosult bennem, hogy a pikáns mártásban pontosan mi is az a húsnemű. Amint erre ráébredtem, minden egyes falatnál az a képzetem támadt, hogy a saját nyelvemre harapok. Pedig nem is vagyok marha. És kész, soha többet nem kóstoltam ilyesmit.
Mióta gasztroblogot írok, sokat tágult a látóköröm. Pityunak (emlékeztek, a disznófüles) is szerepe van abban, hogy nyitottam az általam felhasznált húsokat illetően. Hát most elérkeztem ide, hogy füstölt marhanyelvet rendeltem a hentesnél. Aki hozzám hasonlóan ezidáig tartózkodott eme élvezettől, annak megmutatom, hogyan is néz ki egészben a holmi:

Kb. 40 centi hosszúak, közel két kiló a súlyuk és 4500 forintba kerültek.
Az egyik még várja további sorsát, a másikat ma megfőztem, a következőképpen: félbe vágtam, kuktába tettem babérlevéllel, egész borssal, kis sóval, fokhagymagerezdekkel, vöröshagymával. Felöntöttem annyi vízzel, amennyi ellepi, lezártam a kuktát, és jó egy órát (majdnem másfelet) főztem. Ezután kivettem, és lehúztam róla a kemény "héját". Szépen lejött.
A lé egy részével felöntöttem a tegnapi zellerkrémleves maradékát, így valami fantasztikus levest kaptam. A maradék levet eltettem a hűtőbe, jó lesz az még.
A nyelvet nagyon vékonyan szeleteltem, és a tegnap készített füstöltsajtos kukoricasaláta mellé tálaltam.

Ha el tudok vonatkoztatni attól, mit eszem, nagyon ízlik. Nagyon finom hús, egy szem zsír nincs benne, a füstölés miatt kissé sonkaszerű. Az állaga puhább.
Csak az a baj, hogy nem mindig sikerül másra gondolnom. Pedig szeretnék, komolyan. Lehet, hogy ez valami genetikai defektus?
Ti hogy vagytok az ilyesmivel?

(A fotón látható szeletek a nyelv laposabb végéből valók.)

Vigyázz, Kész, Főzz stafétaátadás - na persze, ahogy eddig...

Szedte a lábát Maimoni, ment lefelé az égigérő paszulyon. Ahogy közeledett a Földhöz, friss kenyér illata szállt felé.
- Ó, micsoda gyönyörűség...- gondolta magában. - Milyen kár, hogy épp fogyózom...
És nagyokat szippantott a levegőből.
- Ez vaníliás briós... ez foszlós kalács... ez magoskenyér... ez csörögefánk lehet - próbálta beazonosítani az illatokat. - valami pékség felett járhatok...
Addig-addig szippantgatott, amíg egy óvatlan pillanatban le nem ejtette a pálcát.
- Te jó ég, most mi lesz? Hogyan adom így tovább?
Pár perc múlva a leért, ám a stafétát nem találta sehol. Kezdett kétségbeesni, mert nemhogy az összefoglalóval nem volt készen, de így még a nagy gasztroblogger seregszemle rendezési jogát sem tudja átadni... Egyszer csak egy kedves hölgy lépett oda hozzá:
- Szia, Limara vagyok, innen a pékségből. Nem ezt keresed? - és felmutatta a pálcát.
- De... de tudod mit? Maradjon csak nálad... Nekem már épp elég programot adott.
Maimoni hazament, és ha hiszitek, ha nem, addigra készen volt az összefoglaló. Úgyhogy nyugodtan hajtotta álomra fejét, és aludt három nap, három éjjel.
Ha több pályázatot küldtetek volna, az én mesém is tovább tartott volna.
De most itt a vége, fuss el véle!

Kínok kínja - VKF!-összefoglaló III.

Maimoni elindult az erdőn át. Közben azon gondolkodott, hogyan is írja meg azt az összefoglalót. Nem volt ötlete.

- Írói válságba kerültem - döbbent rá. - El kell jutnom a Parnasszusra, hátha ott beugrik valami...
- Nem kell olyan messze menned kedveském - szólt ekkor egy alacsony, szakállas öregember. - Elég, ha eszel ezekből a finom gombákból!
- De hát ezek úgy néznek ki, mint a gyilkos galóca...
-  Ne aggódj! Igazi jókaja! Aki hármat eszik belőle, annak úgy elindul a fantáziája, hogy nem győzi utolérni!
- Hát legyen... - sóhajtott hősünk, és falatozni kezdett.
- De ne feledd, ha ma éjfélig nem végzel az összefoglalóval, nem térhetsz vissza a gasztroblogger tisztásra, és soha többé nem sikerülnek a kelt tésztáid!
- Jókor mondja, öregapám... Azért ez úgy lett volna fair, ha még azelőtt szól, hogy megeszem ezeket!
- Így kénytelen vagy elkészíteni az összefoglalót, hehehe... Úgyis kíváncsi vagyok már, kihez kerül a staféta... izé, pálca.
Maimoni továbbindult. Egyszer csak virslihuligánok állták útját.
- Azta, máris működik a gomba... - gondolta magában. 
- Ide a  pálcával, vagy tüstént megspékellek némi spagettivel, és a babakonyhában végzed! - fenyegetőzött  az egyik hobószerű húskészítmény, és csúnyán nézett. Mögötte hozzá hasonló kalamárik és kaktuszok sorakoztak.

- Aztán mihez kezdenél vele?
- Mi közöd neked hozzá? Kell és kész! - Felelte a cseppet sem kedves virsli, ám ekkor egy malac tűnt fel a színen, és a huligánok kereket oldottak.
- Ezeket aztán jól megijesztetted - mondta Maimoni. - Gondolom, féltek, hogy megeszed őket...

- Pedig ha tudnák, hogy vega vagyok... - sóhajtott a malac. - Nem eszem én már mást, csak gyümölcsöt, zöldséget. Most épp ezt találtam: dinnye, alma, répa... Csupa vitamin. Fogyókúrába is illeszthető. Igaz, anyamami mindig nagyon finom gyümölcsöket készít nekem. Amióta leforráztam a farkasokat, undorodom a hústól, tudod? Eszméletlen büdösek voltak.
- Szegény... - szánakozott Maimoni. - És most merre tartasz?
- Azt mondta egy szakállas kis öreg, hogy valami pálcát kell megszereznem, akkor visszatér az étvágyam.Valami fura nevű illetőnél van. Maimoni, vagy mi. Tényleg, téged hogy hívnak?
- Ma... majdnem mondtam már az előbb, de akkor most mutatkozom be: a nevem Scarlett Johansson. Épp csak kirándulok.

Azzal elköszönt a malactól, és inkább más irányba tartott tovább. Nagyon éhes volt. Ekkor megpillantott egy fán ülő hollót, aki egy nagy tálat tartott a csőrében rendkívül ügyesen.
- Hej, holló koma, mi van abban a tálban?
A holló nézett mérgesen, de nem válaszolt. Maimoni fogta magát, felmászott mellé; hát látja ám, van az edényben hideg, majonézes töltött savanyú káposzta, majonézes savanyú káposzta saláta...
- Nahát, pont olyan, mint Parsley-é... - mondta halkan. Nem is gondolkodott tovább, letelepedett a holló mellé, és komótosan csipegetni kezdett. A madár haragosan meresztgette a szemeit, de semmit nem tudott tenni; a tál túl nehéz volt ahhoz, hogy elrepüljön, ha pedig kinyitotta volna a csőrét, az egész adag odalett volna.Miután Maimoni jóllakott, udvariasan elköszönt a madártól, és továbbment.Ám egyszer csak azt vette észre, hogy eltévedt.
- Jó ég, hogy keveredek innen haza? Hogyan leszek készen az összefoglalóval éjfélig? - morfondírozott hangosan.

- Én segíthetek, ha te segítesz nekem! - kiáltott egy kiskakas, tarka tollas, tarajas.
- Hogyan?
- Meghajlítom a teret. Einstein szerint így lehetséges az időutazás. Te csak átlépsz a másik dimenzióba, és időben készen leszel azzal az írással.
- Mit kérsz cserébe?
- Hozzál nekem málnakrémes muffint és vajsört Lúdanyótól.
- Hol találom?

- Hát honnan tudjam? Az is lehet, hogy Lúdas Matyi megette. Hallottam valami ilyesmit. A srác hátrányos helyzetű, nem megy egyetemre. Gyerek marad mindig...hősnek kissé gyenge.

- Jó-jó, de honnan tudhatom, hogy tényleg tudsz teret hajlítani?
- Ismered Alice történetét?
- Mondjuk...
- Na, hát ott is az én kezem van a dologban. Ő márványos csokit adott szárított céklakockákkal. Alice is úgy kapta valami Gabah-tól... És milyen sztori lett belőle, húúú, anyám...
- Aha, hát megpróbálom... Bár azért, bevallom, nem vágyom olyan kalandokra, mint az általad említett lány. Kissé szürreális a meséje.

- Te tudod. Én itt leszek. Esetleg... ha Lúdanyót nem találod, akkor beérem egy kis velencei rizssalátával. Ennyi engedményt teszek.
- Az meg hogyan készül?

- Ah, egyszerű...rizs, kurkuma, fenyőmag, pisztácia, fehérítőzeller, paradicsom, mazsola, csili, zöldhagyma, gránátalma, petrezselyem, menta, citromlé, olívaolaj, só, bors... mi az neked? Nokedli...

- Hát, nem tudom... és mit szólnál egy kis chilis linzerhez? Van még a zsebemben pár darab.

- Mutasd csak... hmmm... nagyon baba... Tudod mit? Megegyeztünk. Gyere, meghajlítom a neked a teret, legyen jó napod!

Azzal felrepült az égre, a szélét megfogta a csőrével; lehúzta Maimoni lábához, aki nagyot lépett, és...
és egy gyümölcsös tálban találta magát avokádók, kivik, grépfrútok, répák és almák között.
- Te jó ég, tényleg meghajlította a teret... De hogy lettem ilyen kicsi? - töprengett hősünk félhangosan.
- Nem te lettél kicsi, óriásországban vagy - válaszolta unottan az egyik punnyadt avokádó.
- Ó, örvendek...
- Minek?
- Hát a szerencsének, hogy találkoztunk.
- Nem sokáig örülhet a társaságunknak; ugyanis előbb-utóbb minden avokádót utolér a guacamole-végzet... legalábbis nekünk ezt mondták. Aztán megesznek... nem csak kenyérrel.
Ekkor egy óriási kéz nyúlt a tálba, kiemelte az egyik avokádót. Maimoni meg sem mert moccanni; óvakodva figyelte, hogy a kéz búzalisztet, kukoricalisztet, szódabikarónát, sütőport szór egy tálba. Oda került az avokádó is - és egy óra múlva hatalmas sütemény illatozott az óriás asztalán.
- Látjátok - szólt Maimoni a maradék avokádókhoz - van más is a guacamole-végzeten kívül...
Azzal, mivel az óriás nem volt a konyhában, kimászott a gyümölcsök közül.
Az asztalon először egy hegynyi fura színű macaron mellett haladt el, majd egy másik tál vonta magára a figyelmét: kurkuma illat lengedezett körülötte.

- Nahát, keksz... Micsoda ételek... Mintha az élet napos oldalán járnék. Közben itt vagyok óriásországban, és fogalmam sincs, hogyan keveredek haza!
Ekkor berontott a konyhába az óriás, aki láthatóan nagyon ingerült volt.
- Emberszagot érzek! Emberszagot érzek! Hol bújkálsz, te nyavajás...?!
Maimoni behúzodott egy macaron és egy ottfelejtett hóvirág közé.
Az óriás körbe-körbe járkált, benézett a tányérok, a poharak közé, feltúrta az evőeszközös fiókot, szétszórta a szalvétákat. Aztán kiment, hogy a lakás többi helyiségét is átkutassa.
Maimoni közben lemászott az asztalról, ám véletenül egy ottfelejtett salátástálba pottyant.

- Nahát, micsoda kalandok a konyhában... Ha én ezt a klubban egyszer elmesélem... Te jó ég, milyen őrült salátába estem! - és körülnézett.
A tálban volt kelkáposzta, főtt gesztenye darabolva, narancs, piros kaliforniai paprika, só, cukor, némi almaecet, és még olívaolaj illatát is lehetett érezni. Már éppen kikepesztetett a salátából, de ekkor az óriás viharzott be az ajtón. Felkapta a tálat, és bevitte magával a nappaliba.
A tévében épp valami kibeszélősó ment, az óriás láthatóan nagyon beleélte magát. Az ételt a dohányzóasztalra tette, ahol már volt egy félig üres sörhab pohárkrém, és egy szelet karamelles-sósmogyorós csokitorta. Az óriás úgy hozatta ezeket, Maimoni kikukucskált a salátástálból, és meglátta az ételszállító cég nevét: Chef Viki Házias Konyhája.
- Hmmm... ez valahonnan ismerős...- gondolta, és felvillant a remény, hogy újra kapcsolatot teremthet a valódi világgal.- Ó, bárcsak kijutnék innen valahogy...

És akkor meglátta az óriás kutyáját. Ott feküdt a dohányzóasztal mellett. Hősünk megvárta, amíg a kibeszélősó a vita csúcspontjához érkezett, és akkor vett egy nagy levegőt, kiugrott a salátából, és a kutya bundájára vetette magát. A kutyát épp valami érzékeny pontján sikerült eltalálnia, ezért az felugrott, és kirohant az ajtón. Maimoni erősen kapaszkodott az állat szőrébe, majd amikor az a kerítéshez ért, leugrott róla. Kibújt a kerítés lécei között, és szaladni kezdett.
Szaladt, szaladt, ahogy csak a lába bírta. Hamarosan egy tó partjára ért.

- Ó jaj, hogy megyek itt át... - gondolkodott. Ekkor egy hal dugta ki a fejét a tóból.
-  Ha megmondod, ki az a konyhai alkalmazott, aki segít, de még csak tanulja a szakmát, átviszlek!
- Esetleg a Kiskukta?
- Nyert! Pattanj a hátamra! - Maimoni felült a halra, az pedig szélsebesen átvitte őt a túlpartra. Hősünk megköszönte a fuvart, és továbbindult.
Egyszer csak egy szepegő kislány jött vele szemben.
- Szervusz, kislány, miért szepegsz? Talán csak nem te vagy Szepyke?

- De igen, és azért sírok, mert azt mondták, a céklás csicsókapürém nem fog belekerülni az összefoglalóba...
- Ej, no, aztán miért ne kerülne bele?
- Hát mert elfelejtettem elküldeni a linket a megadott e-mail címre!
- Jól van, ne sírj, szerencséd, hogy velem találkoztál, ugyanis én írom az összefoglalót. És megígérem, hogy beleteszem a a csicsókapürédet, ha megmondod, hogyan jutok vissza a valódi világba. Ugyanis, ha éjfélig nem teszem közzé az összefoglalót, nem térhetek vissza a gasztrobloggerek közé, és soha többé nem sikerülnek a kelt tésztáim!
- Hát, itt kell lemászni ezen az égig érő paszulyon. De siess, mert mindjárt lejár az időd!

Maimoni mászni kezdett lefelé. Közben szilvalekváros kuszkuszgombócok röpködtek utána, ez bizonyára az óriás bosszúja volt... Kapkodta hát a lábát, és közben arra gondolt, kinek is adja tovább a pálcát.
Vajon kinek?

Meddig tart a zűrzavar? - VKF!-összefoglaló II.

(Előszó itt, első rész itt.)

A sok-sok gasztroblogger egyik ámulatból esett a másikba. Még fel sem ocsúdtak, amikor füttyszó és ének hangja ütötte meg a fülüket.
- Jé, de ismerős... - mondogatták.
Hét törpeméretű egyén közeledett feléjük.

- Üdvözöljük Önöket, kedves hölgyek, urak! - szólt az egyik, akit a hagyományok alapján leginkább Tudorral azonosítottak a jelenlevők. - Bizonyára meglepődnek, mi a csudát keresünk mi itt, de az a helyzet, hogy valami zavar támadt a mesénkben. Akkora rumli van már nálunk, hogy azt fokozni nem igazán lehet, normális kaját meg időtlen idők óta nem ettük...
- Most mér' mondod? Amit a múltkor főztem, igenis finom volt! Azt mondtátok! - szólt közbe egy dühös kinézetű törpe.

- Morgó, fogd be! Megbeszéltük, hogy majd én elővezetem a témát. - Azzal folytatta. - Tehát, egy Hófehérkére lenne szükségünk. Nincsenek nagy igényeink, nem érdekes sem az ébenfekete haj, sem a fehér arc, de könyörgöm, főzni tudjon! - és itt zokogva hullt térdre döbbent nézőközönsége előtt az összeomlott törpe.
- Ez például ízlene? - lépett elő Sophie.
- Ó... hmmm...jól néz ki... mik ezek?
- Ez itt birsalmasajt torta aszalt gyümölcsökkel, ez pedig egy egyszerű húsnélküli étel.
- Nahát, vega kaják... imádjuk a vega kajákat... Szóval, velünk jönne, hölgyem?
- Nos...
Ám mielőtt a törpék választ kaphattak volna, a mesebeli Hófehérkét pillantották meg a tisztáson, amint épp Robin Hoodal sétált.
- Dezsavüm van... - szólat meg Szende -, ez a kép már egyszer megvolt...

- Szabadjon megjegyeznem, erről Hobó énekelt a Vadászat című albumon, ott hallhatta - szólalt fel Max. - Tudják, a Hobo Blues Band szociológiai és politikai kérdéseket feszegető konceptuális dupla-albumáról van szó, amelyet az együttes csúcsteljesítményének is nevezhetünk. A nyolcvanas években rengetegen hallgatták, noha kevesen értették. Amúgy főúri lakomáról is szó van benne... És ha már itt tartunk, bizonyára odaillene az én lepénynek álcázott káposztás cvekedlim, meg a többi finomságom: a sós-olivás vaníliafagyim, tejfölös eprem, édes szusim...

Közben mindenki Hófehérkét és Robint nézte, akik egyszer csak összetalálkoztak egy másik párral: Pével és Shamuval. Köszöntötték egymást, néhány szót váltottak, majd utóbbiak egy tálat adtak át a két mesehősnek. Aztán el is köszöntek.
- Ez meg mi a szösz? - tette fel a mindenki agyában motoszkáló kérdést két ásítás között Szundi.
- Ó, csak egy kis céklapástétomos rakott krumpli! - Felelte a közeledő Hófehérke. - Robinnal megbeszéltük, ma este búcsúvacsorát tartunk, holnaptól nálatok melózom. Ez a kedvencem, ők meg voltak olyan kedvesek, elkészítették nekünk.
- Ah, hála az égnek, akkor végre egyenesbe jövünk! - kiáltott fel Vidor. - Gyerünk fiúk, mehetünk haza!
És énekelve, fütyülve távoztak.
- Szegénykék, hogy még nem unják ezt a nótát... - nézett utánuk szánakozva Hófehérke. - Na, majd viszek egy kis változatosságot az életükbe. Először is készítek nekik egy finom... hmmm... márványtojást!
- Azt akár én is adhatok, kedvesem, nálam pont van nyolc darab - szólalt meg Palócprovence.
- Ó, köszönöm, gyönyörűek! Te hogyan készíted?
- Teával, szójaszósszal, fahéjjal, gyömbérrel, csillagánizzsal, meg egy kis cukorral.
- Nahát...finomabb, mint az én változatom... majd néha cserélhetnénk recepteket, megadom az e-mail címemet!
- Jó, jó, majd megadod, de most már menjünk, kedvesem... - rángatta el Robin Hófehérkét, aki hálálkodva integetett, amíg el nem tűnt a látóhatáron.

Ekkor furcsa jelenségre lettek figyelmesek a bloggerek. Egy szürkeharcsa vonszolta keresztül magát a réten, egy mangó és némi sáfrány kíséretében.
- Hát ti mit csináltok itt? - kérdezték az amúgy vízi állatot. 
- Elképesztő dolog történt... Kifogott engem egy hangya. Egy lila hangya. Mondom neki, dobj vissza légyszi, hármat kívánhatsz. Meg is tette, kívánt magának kettőt, a harmadikra meg azt kérte, hogy kerüljek egy tányérra ezekkel itt, úgy hogy majd az legyen a nevünk, hogy "rózsaborsos harcsasteak sáfrányos rizzsel, mangósalsával". Elmentem, megkerestem őket, aztán ide jöttem, süssetek meg.
Még be sem fejezte a hal, amikor Piroska trappolt elő az erdőből.

- Jaj, de jó hogy itt talállak benneteket! - sóhajtott. - Csak ti segíthettek. Amióta eltettük láb alól a farkast, nem bírok a nagymamával. Egyszerűen megőrjít néha, olyan kívánságai vannak. Most például mit talált ki? "Piroska, hozzál nekem kolbászbefőttet!" KOLBÁSZBEFŐTTET! Ráadásul a saját levében eltéve. Az eszem megáll, komolyan. Mondom neki, aztán honnan vegyek, nagyi? Mire ő: "nem érdekel, honnan hozol, de nem halhatok meg addig, amíg ilyet nem ettem". Úgyhogy muszáj volt eljönnöm, mert kinyírt volna idegileg. Kissé bogaras lett az utóbbi időben.
Azzal lekuporodott a fűbe, és elkeseredetten sírni kezdett.

- Nyugodj meg, semmi baj - lépett hozzá Eszter. - Igyál egy kis kávét , tessék, itt van.
- Ó köszönöm - mondta Piroska, elvette a bögrét, majd pár másodperc múlva hatalmasat sikított.
- Te jó ég, víziló van a kávéban!!!
- Ne félj, nem harap - mondta Eszter. - Csokis ostya, te kis szöszi. Minden boltban kapható, de azért nem mondom ki a nevét, mert nem csinálunk neki reklámot. Vili?
- Vili... - rebegte Piroska, és megadóan inni kezdte a forró italt.

- Szerintem vigyél a nagymamának a rozmaringos vaníliatortámból - javasolta Szamóca. - Tudod, a rozmaring ideg- és gyomorerősítő, epehajtó, görcsoldó, de a kellemetlen klimaxos tünetek megszüntetésére is használják. Hátha megnyugszik szegényke...

- Vagy esetleg itt van az én kőrözöttes tortám - ajánlotta fel Alíz. - Szerintem annak is örülne a mama. Persze, először azt fogja hinni, hogy édes torta, úgyhogy majd figyeld az arcát, amikor beleharap! 
- Hát, ha meglepetést kell okozni, abban én is jó vagyok! - mondta Garffyka. - Szerintetek mi van a tányéromon?
- Háát... valami süti... talán fehércsokis-kókuszos?
- Tejszínhabos?
- Belül baracklekváros?
- Hahahaha! Nem talált! - kacagott Garffyka. - Ez ugyanis sajtkrémmel bevont polentatorta sültpaprika krémmel! És van még itt narancsos-balzsamecetes fokhagymás tengeri halfilé, meg fűszeres szilvalekváros kenyér kolbásszal. Na, megkóstoljátok?

- Hmm... mindenképpen... - mondták kissé tétován az egybegyűltek, ám mielőtt a tettek mezejére léptek volna, Maimoni sóhajtott fel.
- Fáradt vagyok; mit gondoltok, meddig tart még ez a jövés-menés?
Ekkor a jótündér-keresztanya hangja szólalt meg valahonnan messziről:
- Amíg el nem készülsz az összefoglalóval,és át nem adod a stafétát! Illetve a pálcát...

- Hú tényleg, az összefoglaló... Bocs, gyerekek, mennem kell, mert nem mostanában készülök el!
- Maradj még egy kicsit, nézd, van neked való, fogyókúrás fogás - mondta rábeszélően Annie.
- Nahát, még egy torta...
- Igen, méghozzá szendvicstorta. De alacsony a glikémiás indexe. Teljes kiőrlésű kenyér, sovány túró, sovány krémsajt...

- Na jó, csak egy szeletet... mert most már tényleg mennem kell!


Folyt. köv.