Segítsüti átadás

Amikor júniusban megérkezett a felkérés a Segítsüti csapatától, nagyon megtisztelőnek éreztem, hogy egy ilyen nemes kezdeményezésben részt vehetek. Izgalmas volt látni az előkészületeket, és bár a sütim kivitelezése nem ment zökkenőmentesen, végül úgy érzem, tényleg jó portékával rukkoltam elő, a saját fejlesztésű aszalt gyümölcsös kockáért garanciát vállalok, egyszerűen büszke vagyok rá, na.
Az árverés nagyon jól alakult, és bár a legnagyobb szenzáció Limara süteményéért ajánlott kétmillió forint volt, ehhez kétség nem fér, azért minden licitáló óriási tapsot, hálát, köszönetet érdemel, hiszen több kórház koraszülött osztályának jelentenek nagyon komoly segítséget a befolyó összegből vásárlásra kerülő eszközök, gépek.
Amikor a Gabriellával való találkozóra készültem, biztos voltam benne, hogy kellemes élmény lesz; ő ugyanis nemcsak az én sütim, hanem még két másik nyertese is, és biztos voltam abban, aki ennyi pénzt áldoz ilyen nemes célra, csak nagyszerű ember lehet.
Nem csalódtam.

Tegnap Pestre kellett utaznom a munkám miatt, Gabriella is budapesti, úgyhogy délután 4-re beszéltünk meg találkozót az Alléba, az új bevásárlóközpontba - majd ott beülünk valahova kávézni, állapodtunk meg.

A sütit előző este, jó későn sütöttem meg, éjfél is volt már, amikor bevontam csokival, ezúttal azonban nem slendriánságom kárhoztatott éjszakázásra, hanem az a szándékom, hogy a minél frissebben adhassam át a "nyereményt". Reggel fel sem szeleteltem, levágtam a széleket róla, hogy legalább megkóstolhassam, tényleg olyan jó lett-e, mint eddig - és tényleg. Találtam egy megfelelő méretű dobozt, beletettem, és elindultunk. Az irodában, ahova mennem kellett, letettem a konyhába, egy viszonylag hűvösebbnek vélt sarokba, és mentem a dolgomra. Délután, amikor indulni készültem, kollégám, Laci mélyen a szemembe nézett, és azt mondta:

- Móni, nagggyon finom volt a süti.

Egy pillanatra elállt a lélegzetem, bizonyára el is sápadtam, mert Laciból kirobbant a nevetés:

- Ezt látnotok kellett volna!!! Ezt a reakciót!!! 

Jó vicc, ha-ha.

A lényeg, hogy épségben eljuttattam a sütit az Alléba, ahova hamarosan megérkezett Gabriella és férje, Csaba. Hihetetlenül szimpatikus hatvanas házaspár, az együtt eltöltött órácska alatt rengeteget nevettünk, férjemmel még hasznos tanácsokat is kaptunk a gyerekeinkhez, pontosabban a kamaszkor túléléséhez. Gabi mesélte, hogy amikor tizenöt éve kisebbik, kamasz fia miatt sóhajtozott Csabának, ő bölcsen ennyit mondott:

- Tudod, Gabikám, azért tizenéves korukban kamaszodnak a gyerekek, mert addig bőven van idő megszeretni őket... 

Csaba humora többször megcsillant még, amikor például elővezettem, mennyire büszke vagyok a sütimre, ő kifejezte, milyen jó, hogy a szokással ellentétben nem mentegetőzöm - és akkor előadta a következő anekdotát:

Salamon Béla, az ismert komikus egyszer vacsorára volt hivatalos. A főfogásnál aztán nem győzte dicsérni a háziasszony ügyességét, hogy ez a hús milyen finom, milyen remek. A háziasszony meg csak szabadkozott, aztán azt mondta, ugyan, Béla, biztosan csak udvariasságból bókol... Mire Salamon:

- Na de drága asszonyom, hát szóltam én egy szót a levesnél?

Gabi még azt is elmondta, milyen nagyszerűnek tartja ezt a jelenséget, hogy újra divat főzni.

- Amikor én férjhez mentem, és gyerekeim születtek - kezdte -, vagyis a hetvenes évek elején, akkor azt sulykolták az emberekbe, hogy nem kell otthon mosni, főzni, itt a Patyolat, a szolgáltatóipar, az üzemi étkezde, a divatos házgyári lakásokban a konyhának csak mellékszerepet szántak, spájz nem is volt bennük, hogy senkinek se jusson eszébe élelmiszert felhalmozni.Egy generáció úgy nőtt fel, hogy az volt a természetes számukra, hogy anyu otthon nem főz. Jó látni a mostani gasztroblogger-mozgalmat, hogy nők, anyukák azt "reklámozzák", hogy főzni jó és fontos, és biztos vagyok benne, hogy ezzel nagyon sok család életére pozitív hatással vannak.

Szerintetek?

Helyessírás

Egy receptben azt kellett írnom: "mangószósz". A Word helyesírás-ellenőrzője aláhúzta, és a következő javaslatokat tette helyette: manószósz, magnószósz, mankószósz.
A nagyképű. Nagylépű? Nagykésű?

Mi van a képen?

Jó-jó, tojás, de milyen?
Elárulom: kacsatojás.
A tyúkjaink még nem tojnak, a kacsáink ellenben igen. Még mielőtt valaki a szívéhez kapna, megnyugtatom, nem szándékozom ebből rántottát készíteni kis családomnak, sőt, más módon sem tervezem a felhasználását. Gyerekkoromból emlékszem még nagy nyári szalmonellafertőzésekre, amikor a fagyi volt a ludas, és az ilyen hír hallatán anyukám mindig megjegyezte: biztos kacsatojásból volt.
Úgyhogy most, hogy a férjem hazahozott egyet kis birtokunkról, elhatároztam, utánajárok ennek a kacsatojás-dolognak.
Először is szögezzük le: kacsatojást Magyarországon forgalomba hozni tilos. Gondolom, a korábbi gondok miatt egyszerűbb így szabályozni, mint mindig, mindenkinek elmondani, odaírni, felkiáltójelezni, hogy tessék legalább tizenöt percig főzni, mert a szalmonellafertőzést okozó baktériumok ennyi idő alatt már biztosan elpusztulnak. Mi, magyarok, mindig az egyszerűbb megoldást választjuk, ha rossz az út, kivágunk egy harmincas táblát, a rendőr meg odaáll mérni, aztán lehet fizetni a hatvanezres büntetést, mé' nem tetszik tartani a sebességhatárt? Így kétszeresen is jól jár az állam, hiszen nem kell megjavítani az utat, illetve az objektív felelősségvállalás bevezetése óta sokkal több bevétel folyik be a gyorshajtás büntetéséből.
Tehát a kacsatojás tilos, és kész.
Azért, egyébként, mert a kacsáknál gyakoriak az emberi megbetegedést okozó szalmonellafajok, másrészt pedig a tojás héja jóval  "szellősebb", mint a tyúktojásé, ezért a baktériumok sokkal könnyebben bejutnak. Ennek ellenére vannak olyan elvetemült emberek, akik fittyet hányva a tiltásra, eszik a kacsatojást főzve (mint mondtam, 15 perc), vagy süteménybe sütve, azzal meg tisztában vannak, hogy krémet, habot nem készíthetnek belőle. Egyébként a fehérjéje nem is verődik fel.
Állítólag főzés után a fehérje kékes, a sárgája vöröses-narancsszínű lesz. Azt kell mondanom, bármilyen nagy is a szimpátiám a szabályokat áthágók irányába, erre a gasztronómiai élményre még nem vagyok felkészülve.
És ti? Ettetek már kacsatojást?

Rozmaringos-szilvás crumble (morzsasüti)

A szilva rozmaringgal olyannyira fenomenális, hogy verset kellene írni róla. Vagy valami szép dalt. A szilva mellett valahogy mindig automatikusan a fahéj szerepel, összetartoznak, mint "a borsó meg a héja", én is elkönyveltem már rég, hogy a szilva fahéj nélkül félkarú óriás. Hát nem! A rozmaring legalább annyira hatásos kiegészítője, komplementer íze, mint a fahéj. Ráadásul rozmaringból van egy hatalmas bokorral a fűszerkertemben, fahéjból meg nincs.
Egyszer már bemutattam, milyen crumble-t szoktam néha összedobni, de ez a tegnapelőtti olyan jó lett, hogy aztán tegnap újra megsütöttem, és az is pillanatok alatt elfogyott. Elkészítése sem tart sokáig, úgyhogy ha van 60-70 dekányi szilvátok, ne is gondolkozzatok tovább. Tegyetek egy próbát. Különlegessége még a sütinek, hogy 4 cl mézes szilvapálinkát is öntöttem a gyümölcsre, cukrot viszont nem kevertem hozzá, és így is elég édes lett. Az alkoholtartalom miatt pedig nem kell aggódni, a kb. 55 perces sütési idő alatt az alkohol teljesen elpárolgott.

Hozzávalók:
70 dkg szilva (lehet több is)
egy 20 cm-es rozmaringág
4 cl mézes szilvapálinka
1 ek liszt

A morzsához:
20 dkg liszt
5 dkg cukor
15 dkg vaj

1. A sütőt előmelegítem 200 fokra. A szilvát megmosom, kimagozom, minden szemet kettészedek. A rozmaringágról leszedem a leveleket, és apróra vágom. A gyümölcsöt elhelyezem egy jénai tálban, összekeverem az 1 ek liszttel, rászórom a rozmaringot, és meglocsolom a mézes pálinkával.
2. A morzsához a cukrot és a lisztet elkeverem egy tálban, majd kockára vágom a vajat, és gyorsan a két tenyerem között összemorzsolom a cukros liszttel.
3. A vajas-cukros lisztet elosztom a szilva tetején, és kb. 50 percre sütőbe teszem.
Nem értem, sok receptben olvastam, hogy "180 fokon 30 perc alatt aranybarnára sütjük", de nekem ezen a hőfokon ennyi idő után szinte teljesen nyers volt még. Sokszor elkészítettem már, és 50 perc mindig kellett a kívánt szín eléréséhez.

A sült morzsakéreg alatt a szilva lekvárrá alakul, a rozmaringtól és a mézes pálinkától pedig hihetetlen finom, pikáns ízt nyer.
Szépen szeletelni nem lehet, legalábbis nekem még nem sikerült soha, de a tálból kanalazgatva a legjobb.
Langyosan!

Szüret és konyhaszolgálat

Gyerekkoromban a szeptemberek rendszeres programja volt - az öcsém, majd az én születésnapom után - a szüret. Kisebb koromban még élveztem is, aztán ahogy kamaszodni kezdtem, úgy vált számomra megkérdőjelezhetetlen ténnyé, hogy a szüret szívás, amit a felnőttek mindenféle poénok elsütögetésével próbálnak elviselhetővé tenni. A papa gondterhelten járkált a sorok között, szedegette fel az elhullajtott szemeket, és felhívta mindenki figyelmét arra, hogy tessék felszedni, mert "szemből lesz a bor!" Borból meg a szemfényvesztés... - tették hozzá halkan a nagybátyáim ilyenkor, de mindig csak úgy, hogy a papa ne hallja. Amikor még "őszinte ember voltam", lelkiismeretesen fel is szedtem még a szemét Nova nevű szőlőtőke alól is, ami arról ismeretes, hogy elég csak ránézni, és már potyognak is róla a szemek. Amikor meghülyültem nagyobb lettem - szégyellem magam miatta -, egyszerűen beletapostam a földbe. Nem igazán tudott meghatni a készülő bor mennyisége, lévén, hogy én magam utáltam, felőlem az egész termést elvihette volna a fagy, legalább nem kellett volna leszedni. Irigyeltem aput, aki - mivel szintén utált szüretelni - mindig puttonyozott, föl-le járkált a hegyoldalon, egyre vidámabban. És irigyeltem a mamát is, aki otthon maradt főzni.
Mára persze megváltozott a hozzáállásom, mivel a szüret tényleg jó kis társasági esemény, különösebb szellemi előképzettséget nem igényel, és jól el lehet beszélgetni közben (lásd Józsi bácsi). Maga a szedés, hát az vele jár, ez van.
Tegnapra apósomhoz voltunk hivatalosak szüretre; ő ilyenkor általában vadpörköltet főz, most is erre készült, és pár napja nekem szegezte a kérdést: jó kis fiatal szarvast lőttem, abból lesz a pörkölt, szerinted mi legyen hozzá a köret?
- Dödölle, természetesen - vágtam rá egyből.
- Dödölle... aztán ki fogja azt megcsinálni? - tette fel a kérdést ártatlanul, de csapda volt ez, amibe szépen belesétáltam. Azt tartottam ugyanis szem előtt, hogy végre én kerülök a mama régen irigyelt státuszába, és azt csinálom, amit igazán szeretek: főzöm.
- Hát én!
- Vállalod? - csillant fel a szeme, mint a vadásznak, amikor érzi, hogy a vadászszerencse mellé állt.
- Persze! - cél, tűz, talált.
Még letisztáztuk, hogy esetleg gyártok egy kis levest, meg süteményt mellesleg, és persze a dödöllét, ő pedig majd főzi a szarvaspörköltet.

Sorsába beletörődött önkéntes
 konyhaszolgálatos.

Önmagában nem is lett volna ezzel semmi gond, ha a saját konyhámban kellett volna dolgoznom. Van hozzá elég helyem, elég, és jó edényem, eszközöm, és hát a munkának sem egy alapos takarítás után lehet csak nekiállni. Apósomnál kissé tábori konyha jellege van a főzésre hellyel-közzel alkalmas helyiségnek. Mivel a bojlere napok óta rossz, a vizet egy fazékban melegítettem folyton, amivel az egyik lángot le is foglaltam. A másikon a szarvaspörkölt főtt egy akkora lábasban, amelyik átlógott a harmadikra is, így gyakorlatilag egy láng maradt, ahol működhettem.
Nem akarok panaszkodni, végül elkészült minden, de meg kellett állapítanom: a konyhaszolgálat szívás. Jövőre inkább szüretelek.Mert amíg én elkészítettem a gombalevest, megsütöttem a süteményt, majd megfőztem a segédemmel (Nóra) megpucoltatott krumplit, áttörtem, liszttel összekevertem, addig a többiek szépen, nyugodtan szedték a szőlőt.

Mások a pincében tevékenykedtek: a leszedett fürtöket ledarálták, majd a darálás után a présbe öntötték.

Közben akadt még egy komoly segítségem Aranka személyében, aki igazi szaktekintély, mivel évtizedek óta konyhán dolgozik. Ő vállalta, hogy megformázza a dödöllét (recept itt). Egy új technikát is tanultam tőle, mesélte, nemrég látta valami dödöllefesztiválon; a masszát (tehát a főtt, áttört, sózott és liszttel elkevert burgonyát) szétterítette egy nagy vágódeszkán, pogácsaszaggatóval félholdakat kanyarított belőle, majd kézzel kicsit megsodorta. 

Ezeket a hatalmas nudlikat már csak meg kellett pirítanom egy kevés zsíron, amit leginkább teflonon lehet, ám teflonos edényt nem találtam. Így vacak, vékonytalpú, serpenyőnek álcázott ócskaságon voltam kénytelen megkísérelni ezt a műveletet, ami azért volt nehézkes, mert az első adag dödölléről odakapott az edény aljára a lisztes krumpli, így a következő adag már nem pirult, ellenben ez az odakapott kéreg egyre szenesebb lett. Mindegy, lett, amilyen lett, a végén összekevertem pirított hagymával, és mindenki örült.

Persze, piríthattam volna sütőben is, akkor egyszerre készen lehetett volna az egész, de nem tudtam volna olyan hamar tálalásra küldeni, mint így. 

A dödöllében az az időigényes, ha serpenyőben pirítjuk, hogy egyszerre csak annyit lehet készíteni, amennyi a serpenyőbe fér; ha tizenhét emberre főzünk, ez kissé sokáig tart. Tulajdonképpen már mindenki megebédelt, amikor végre lerogyhattam egy székre. Ekkor megjelent apósom, kérdőn nézve:

- És a kávé?

A félelmetes baromfiudvar

Valaki a napokban már hiányolta a farmos beszámolót, hát íme, itt van.
Nincs mit szépítenem rajta, félek a libáktól. Hatalmasra nőttek, és amint hátat fordítok nekik, sunyin, némán, látványos nyaknyújtogatásokkal kísérve üldözőbe vesznek, de ha megállok, megfordulok, ők fogják menekülőre a dolgot. Persze, tudom már egy ideje, hogy a libák szemetek. Emlékszem, gyerekkoromban, amikor a mamánál nyaraltam, sokat bicikliztem a faluban erre-arra, és bizony nem egyszer kergettek meg a hatalmas libák. Ezt a nyomasztó emléket idézi fel most a mi kis birtokunk baromfiudvara.

A kacsákat teljesen elnyomják, ezt a maradék ötöt már le kellene vágni tényleg, mielőtt éhen, esetleg szomjan halnak, ugyanis amint észreveszik a libák, hogy a kacsák az itatóhoz, vagy az etetőhöz közelednek, elijesztik őket. Még jó, hogy azért találnak maguknak ezt-azt.

A naposcsibeként vásárolt jószágok látványosan nőnek, íme néhány fotó róluk:

A nagy népszerűségnek örvendő kisebbségi (kopasznyakú):

És egy borzas miniraptor:

Leendő tojóink is közelítenek versenysúlyuk felé.

A birkák meg csak legelnek. Folyton-folyvást.

A birtokkal kapcsolatos összes bejegyzés a gazdálkodó címszó alatt olvasható.

Szolgálati közlemény a kekszmintázó ügyében

A kép illusztráció, innen.

Jó hírem van! A kekszmintázó henger nemcsak tőlünk nyugatra, hanem nálunk is kapható!
Amint azt a kommentekben többen jelezték, Csuporné Angyal Zsuzsa készíti, a Zelnice című blogban meg is nézhetitek, hogy például milyen mintázattal. Felhívtam a hölgyet, aki elmondta, jelenleg egyféle mintájú hengert tud adni, de két héten belül már négyféle lesz. Nem olcsó, igaz, 6500 forint - mondjuk, nem is 70 dollár -, de azt kell szem előtt tartani, hogy kézműves termék, örök darab, aminek lelke van. Szerintem remek ajándék gasztromán rokonnak, barátnak.
Zsuzsa egyébként fazekas, népi iparművész, a Népszabadság cikke szerint a hazai fazekasszakma meghatározó alakja. És pontosan ennek a cikknek az elolvasása után döntöttem úgy, hogy közzéteszem az elérhetőségeit, mert eléggé szívszorító, milyen helyzetbe jutottak a népi kismesterségek űzői. Sokan zárták be műhelyüket az elmúlt hónapokban, és ennek egyik fő oka a kínai árudömping. Előfordult, hogy kínai üzletember látogatott meg egy neves mestert, ezres nagyságrendű megrendelést ígért, majd távozása előtt vett egy-egy darabot a mester munkáiból. Aztán többé nem jelentkezett, de a mester a kínai üzletben látta viszont klónozott edényeit, persze nem annyiért, amennyiért ő tudta adni.
A másik fele a dolognak, hogy legtöbben nem tudják megfizetni a kézműves terméket: én is végignézem az árakat, amikor vásárban járunk, és komolyan, szomorúan jövök el onnan. Ugyanis szívesen vásárolnék, hej, mennyi mindent, de nem tudok. Pedig megértem, hogy valami annyiba kerül, amennyiért árulják - bizonyára még így sincs rajta extra profit. De drága. És erről (az esetek zömében) nem az árus tehet.
Mindenesetre henger ügyben Zsuzsánál érdeklődhettek a csangyalzsuzsa@gmail.com mailcímen. Bár most a számítógépe éppen beadta a kulcsot, azt mondta, kétnaponta tud válaszolni az e-mailekre. A telefonszáma pedig 0620/386-1602.

Mi kellhet még...?

Van, amikor az ember valami megfoghatatlan után vágyakozik inkább, mert annál talán nem annyira fáj, hogy nem lehet az övé. Mert nem tudom, mikor szánnék arra közel száz dollárt, hogy beszerezzek egy ilyen remek kis kekszgyártó hengert.

De nagyon tetszik. Szóval, ha már meglesz a Kitchen Aid-em, lehet, hogy mégis beruházom egy ilyenre.

És aztán, gondolom, három hatalmas adag keksz kisütése után bekerülne a konyhaszekrénybe, a többi Hasznos Holmi közé, és esetleg karácsonyokkor elővenném, megcsodálnám, és elkönyvelném, hogy a legtöbb dolog csak addig kell olyan nagyon, amíg meg nem szerzem.
Ha tetszik, itt nézz körül!

Mit főzzön az egyetemista? - avagy segítsünk Sesame-nak!

Ha már így benne vagyok/vagytok a segítésben, akkor íme egy újabb kérés; ezúttal nem adakozni kell, csupán ötletbörzére hívlak benneteket. Sesame írta nekem nemrég:
"Lenne egy tiszteletteljes kérésem: szeretnék tőled recepteket kapni, amelyek gyorsan megvannak, olcsón, kevés hozzávalóból, és egyszerűek. Tehát egy csóró kollégista-egyetemista lánynak és társainak kiváló. Mert szeretek főzni, csak abban a konyhában nehezített feltételek vannak, de nagyon, meg aztán másokra is főzök, és lehet, hogy nekem ízlik amit csinálok,de az a cél,hogy ők is szeressék :) És nekem fontos, hogy egyek néha valami főtt ételt, de a menzát inkább kihagynám :) Előre is köszönöm szépen!"
Kigyűjtöttem néhányat a blogon szereplő receptek közül, amelyek tényleg gyorsak, olcsóak és finomak is. Bár tény, kollégiumi körülmények között nem teszteltem az elkészíthetőségüket, amennyiben tűzhely, mosogató és félméternyi munkapult rendelkezésre áll, nem lehet gond.

Leves:
Sajtleves
Tárkonyos csirkeraguleves
Currys-petrezselymes sárgarépa-krémleves
Gombaleves (Mondjuk csiperkéből, akkor nem drága.)
Céklaleves
Zöldséges raguleves
Gerslileves
Frankfurti leves

Főétel:
Szalonnás burgonyagombóc
Olaszos csirkemáj
Majoránnás májragu almás palacsintával
Spenót
Tejszínes-gombás csirke
Cukkinilepény (Amikor éppen olcsó a cukkini.)
Tökfőzelék
Káposztás tekercs
Sonkás-sajtos-póréhagymás tekercs
Lencsés-kolbászos egytál újkrumplival
Zöldborsófőzelék fasírozottal
Sárgaborsó főzelék
Gyümölcsmártás pirított darával
Krumplistészta
Tócsi
Paradicsomos húsgombóc
Éva tésztája
Tortilla

Desszert:
Szódabikarbónás kanálfánk
Clafoutis
Céklás süti (A cékla helyettesíthető répával.)
Máglyarakás
Aludttejes prósza (Tartalmas leves után lehet főétel.)
Hamis túrógombóc (Szintén; az itt linkelt aludttejes, kefires receptek szintén olcsó ételek.)
Piskótatekercs

Hát, így első nekifutásra ennyi.
Van esetleg valakinek még remek ötlete az éhező egyetemisták számára? Ne tartsátok vissza magatokat, kommenteljetek!

Segítsüti éjfélig - Limara kétmilláért süt!

Emlékeztetőül, aki esetleg lemaradt volna erről a jótékonysági akcióról.
Szenzációsan alakul a végösszeg, amin óriásit lendített az Axa csoport licitje: 2 millió forintot ajánlottak Limara levendulás-citromkrémes linzeréért!
Ez a Segítsüti történetében biztos, hogy rekord, és előkelő helyezést érhet el a világ legdrágább süteményei sorában. A deluxe.hu ugyanis utánajárt:
"A világ legdrágább desszertjét a Srí Lanka-i Galle város The Fortress nevű éttermében találjuk, ahol március óta a zafíros Bombay Sapphire Martini mellé immár ékszeres sütit is fogyaszthat a milliomos ínyenc. A Fortress Aquamarine nevű desszert esetében persze nem a gasztronómiai élmény, hanem a vele együtt felszolgált 80 karátos aquamarin az elsődleges árképző tényező, amitől az édesség 14 500 dollárba (2,7 millió forintba) kerül. A különlegesség leginkább egy műalkotáshoz hasonlít, amelynek nagyobb részét egy cukorból kialakított henger alkotja. Ez az alapja annak a csokoládéból készült, igen vékony tartószerkezetnek, amelynek végén a 80 karátos (16 grammos) ékszer pihen, s amely egyúttal az étterem logóját formázza. Az aquamarinos édességet egyelőre senki sem vette meg a Forbes magazin szerint."
Limaráét viszont igen!
A második legdrágább süti "csak" 1000 dollár, és New Jersey-ben, a The Dessert Experience-ben kóstolható meg.
Úgyhogy több szempontból is rekord dőlt meg ma este - és még nincs itt a vége! Ha valaki esetleg túl szeretné szárnyalni, 23:59-ig van rá lehetősége...

Szódabikarbónás kanálfánk

Teljesen véletlenül egy remek kis műsorba botlottam ma délelőtt: a Duna Tv Ízőrzők című sorozatának egyik adásába, amely a Somogy megyei Ecsenyben élő sváb közösséget mutatta be az ételeiken keresztül.
Ecseny Balatonlelle és Kaposvár között fekszik majdnem félúton. Kicsi, alig 300 állandó lakosú falu, amely a török dúlás következtében elnéptelenedett, betelepítése Mária Terézia idején kezdődött Tolna és Baranya megyei evangélikus svábokkal. Ma itt működik a "Tutyisok" hagyományőrző egyesület: ugyanis az ecsenyi sváb asszonyok a hosszú téli estéken nem szőttek, fontak, hanem tutyit, azaz afféle mamusz-szerű lábbelit kötöttek. A talp szurkozott zsákvászonból, a felsőrész gyapjúból készült, amit aztán hímzéssel díszítettek.
A filmben a savóleves, a borleves, a paradicsomos marharépa, a húsos káposzta gőzgombóccal és az abroszban  főtt grízes rétes mellett ezt a fánkot is bemutatták, ami a tegnapról maradt tartalmas lencseleves után pont jól jött kiegészítésnek.

Hozzávalók:
50 dkg liszt
fél ek. szódabikarbóna
1 tojás
1 ek. cukor
1 tk. só
kb. 5 dl tej

A lisztet egy tálba öntjük, elkeverjük benne a szódabikarbónát, a cukrot és a sót. Hozzáadjuk a tojást, a tejet, és  sűrű galuskatésztává keverjük. Fél órát pihentetjük, majd két kanál segítségével bő olajba/zsírba szaggatjuk. Ügyeljünk arra,hogy az olaj/zsír ne legyen túl forró, mert a fánkok kívülről megégnek, de belülről nyersek maradnak. Porcukorral, lekvárral tálalhatjuk.
Nem mondható kalóriaszegénynek, sem a modern konyha vívmányának, de gyors és laktató étel. És őriztünk vele egy kis hagyományt is.

Segítsütim története

Javában zajlik a Segítsüti árverés, szépen emelkedik a két koraszülött kórház támogatására fordítható összeg; aki szeretne, még hétfő éjfélig (egészen pontosan 23:59-ig) licitálhat finom és különleges süteményekre.
Hogy az enyém végül miért, hogyan lett az, ami, ezt akarom most elmesélni.

1. verzió

A fáradhatatlan, és hihetetlen szervezőképességgel bíró Nemisbéka június 12-én keresett meg e-mailben azzal a kérdéssel, hogy részt vennék-e az őszi jótékonysági akcióban. Megtisztelő volt a felkérés, hát persze, hogy elfogadtam; hogy mit sütök majd, arra nézve dunsztom sem volt. Azt megjegyeztem, hogy szeptember 17-én kell közzétenni a sütit.  Nyáron jöttek-mentek a mailek a többiektől, én nem nagyon tudtam hozzászólni, nem mozdult meg a fantáziám - engem a végső határidő égető közelsége mozgat meg. Így van ez, tudom magamról, ezért általában nem is túráztatom magam, amíg nem muszáj. Most, hét elején viszont már tényleg szorongani kezdtem, 17-e vészesen közelgett, a közreadott google doc-ba már szinte mindenki beírta, milyen süteményt készít. Akkor bevillant: mivel nekem van Zila kockaformám, ami azért a nagy többségnek nincs, elkészítem ezt a mákos-aszalt gyümölcsös kockát csoki ganache-sal töltve. Ötlet kipipálva.

2. verzió

Igaz, kicsit variálni kell rajta, hogy szállítható legyen, azaz nem lehet tejszínhabos a teteje, de sebaj, majd lefedem marcipánnal, mint valami ajándékdobozt, és marcipánból vágott, más színű "szalaggal" masnit teszek rá. Zseniális.
Közben annyit variáltam, hogy a tésztát nem mákkal készítem, hanem Csokiparány fantasztikus datolyás-banános-diós meglepetéskockája alapján.

16-án bevásároltam; hosszas járkálás után, az egyik boltban találtam ugyan marcipánt, de mivel egy tömb 700 Ft-ba került, és nekem kettő kellett, úgy döntöttem, a modellsütin saját készítésű fondant-nal helyettesítem a marcipánt, és majd a nyertes licitálónak készítem el igaziból. Ezt is végiggondoltam. A sütinek jó későn tudtam nekiállni, nem igazán úgy sikerült, ahogy szerettem volna, a tészta felpúposodott, kicsit morzsálódott is...ráadásul rossz idő lett, borús volt az ég, egyszerűen nem tudtam róla jó fotót készíteni. Közben azon is gondolkodtam, ilyen sütit csak az vállal be, akinek mazochista hajlamai vannak, mert huszonöt kockával ezt megcsinálni... de aztán úgy döntöttem, aki megnyeri majd, az megérdemli, hogy különlegeset kapjon. A gyerekeim mindenesetre boldogok voltak, mert a három modell, plusz  a tartalékba félretett másik három kivételével a maradék 19-et megehették, ami a tejszínes csokikrémmel tényleg mennyei volt.

3. verzió

No, mivel nem sikerült a fotó, a kockákat hűtőbe tettem, úgy döntöttem, majd reggel fényképezem le őket a derűs égbolt mellett. Csakhogy nem volt derűs az égbolt reggel sem, sőt, még talán sötétebb volt, mint koraeste, az első délelőtt volt idén, amikor villanyt kellett kapcsolni ahhoz, hogy lássak. Amikor elővettem a sütiket a hűtőből, szinte a sírás környékezett, ugyanis rondák voltak, a fondant töredezett le róluk. Karamellizált meggyel díszítem inkább - döntöttem el hirtelen, és meggyet áztattam rumaromába , karamellizáltam, díszítettem, fényképeztem - de sehogy sem tetszett. Nem szépek a kockák, mondtam - mit mondtam, nyavalyogtam - a férjemnek, aki próbált ugyan vigasztalni, hogy dehogynem, de tudtam, csak azért mondja, mert mindig olyan rendes. Igenis látszott rajtuk, hogy nem frissek, hogy tegnapiak, és én így nem bocsáthatom őket árverésre... Kilenc óra volt ekkor, és elszántam magam: új sütit sütök. Méghozzá az eredetileg kigondolt mákos-aszalt gyümölcsös tésztát, de nem töltve, csak simán, és csokival bevonva. Szállítható, tuti finom, és mégiscsak különleges, én kísérleteztem ki, ilyet még biztosan nem evett senki. Átrohantam a boltba, közben hívott a sógornőm, akivel még akkor is beszéltem, amikor már az aszalt gyümölcsöket aprítottam az aprítógépben - Segítsütit gyártok, mondtam neki ekkor. Meg azt is hozzátettem, hogy teljesen kétségbe vagyok esve. Mert bár mondták a szervezők, hogy 17-én bármikor jöhet a recept, de már az első néhány süti fent volt a honlapon, indult az árverés, én meg sehol sem tartottam... Süthetnél habos linzert - adott ötletet a sógornőm, mire felsóhajtottam, ó, miért nem kérdeztem meg őt előbb.

Az Igazi.

 Most már mindegy, lesz ami lesz. Legjobb tudásom szerint összeállítottam a süti tésztáját, megsütöttem, bevontam olvasztott csokival, fagyasztóban dermesztettem, szeleteltem, fotóztam, és végül 11.30-kor közzétettem.
Pffffhhhhh.
De jó lett, nagyon jó. Igaz, itthon térdig jártunk a süteményekben, és amikor este Apa felhozta egy barátunk küldeményét, az ő saját készítésű konyakban áztatott aszalt meggyes, mogyorós kevert sütijét, a gyerekek csak annyit mondtak : boá.

Segít a süti, segíts Te is!

Egy terhesség sem mentes az izgalmaktól.
Még ha minden a nagykönyv szerint zajlik, a leendő anyuka környezetében a legfeledékenyebbeknek is felfrissül a memóriája, és emlékezetük bugyraiból különböző rémtörténeteket ásnak elő terhes nőkkel kapcsolatban. Eszükbe jut, hogy a nagynénjük szomszédasszonyának volt egy keresztlánya, akinek a sógornőjének az unokahúga...
És mondják.
Aztán a kismama figyelgetni kezdi önmagát, és amikor túljut a 12. heti vízválasztón (és megnyugszik, hogy most már biztosan megmarad az a gyerek), a 16. heti vérvétel után kap egy szűkszavú papírt, hogy sürgősen jelenjen meg a megyei kórházban, és leveri a víz. Ott kiderül, hogy csak rossz időpontban - pár nappal előbb vagy később, mint a betöltött 16. hét - lett levéve az a vér, ezért tért el az érték a normálistól. A 24. hét után megint jön egy kis szusszanás, innentől már megmenthető a koraszülött baba, de teljesen fellélegezni nem hagyják az anyát: ha más nem, hát lehet aggódni az ultrahangos méretek, a súly, a vizesedő láb, a toxoplazmózis, a terhességi cukorbetegség, a vércsoport összeférhetetlenség, a farfekvés miatt. Az esetek zömében szerencsére alaptalanul.
De néha megtörténik a baj, és olyankor nem mindegy, hova, milyen körülmények közé kerül a baba, a törékeny kis élet, aki segítségre, esetenként komoly beavatkozás(ok)ra szorul. A magyar egészségügy helyzetét gondolom, nem nagyon kell bemutatni, sok esetben nagylelkű támogatók segítsége nélkül nem tud új gépekre, berendezésekre, eszközökre beruházni egy-egy kórház.
Az elmúlt években csak külső szemlélőként, illetve licitálóként vettem részt a Segítsüti akcióban, most az a megtiszteltetés ért, hogy a szervezők 26 másik bloggerrel egyetemben engem is felkértek arra, hogy süteménysütéssel járuljak hozzá a jótékonysági kampány sikeréhez.
Aki esetleg nem találkozott még vele, annak elmondom: a Segítsüti akcióban  a közreműködő - most 27 - blogger árverésre bocsátja az általa készített süteményt. Licitálni a hivatalos honlapon lehet. Az árverésből befolyt összegből a budapesti I. sz. Gyermekgyógyászati Klinika és a Szegedi Tudományegyetem Gyermekklinikája jut  különböző eszközökhöz - a részletek megtalálhatóak a honlapon.
És most következzék az én sütim, ami saját kreáció, és nagyon leleményesen Aszalt gyümölcsös kockának neveztem el. Hogy hogyan is jutottam el végül ehhez a variációhoz, majd egyszer elregélem, a lényeg, hogy az aszalt gyümölcsöktől éppen egy kicsit édes, ám geilnek nem nevezhető édességet sikerült összehoznom, remélem, tetszeni fog a licitáló közönségnek is.

Hozzávalók:
10 dkg aszalt szilva
10 dkg aszalt sárgabarack
kb. 1,5 dl édes fehérbor
18 dkg vaj
1 vaníliarúd kikapart belseje
3 tojás
10 dkg őrölt mandula
10 dkg darált mák
10 dkg liszt
fél cs. sütőpor
3 dkg kakaópor
3 ek szilvalekvár

A tetejére:
10 dkg étcsoki
1 ek étolaj

Elkészítés:
A szilvát és a sárgabarackot az aprítógéppel összevágatom, , és a borral 5-6 perc alatt puhára főzöm. Kihűtöm.
A sütőt előmelegítem 180 fokosra.
A vajat kikeverem a vaníliarúd belsejével, egyenként eldolgozom benne a tojásokat, majd hozzáadom az aszalt gyümölcsös pépet, és a többi hozzávalót is alaposan eldolgozom benne. Sütőpapírral borított kisebb méretű tepsibe simítom a masszát, és 30 perc alatt készre sütöm. Amikor kihűlt, bevonom az étolajjal összeolvasztott csokival.

Hot dog kiflik

Még mindig a tízórai témakörében mozogva jutott eszembe a hot dog. A hot dogot mindenki szereti - nálunk legalábbis ez nem kérdés. Néha rászánom magam, és elveimet feladva veszek egy-egy csomag hot dog kiflit, azt a finom, puha, édeskés kifli-zsemle átmenetet, amelynek az összetevőit már inkább meg sem nézem, bizonyos esetekben jobb a boldog tudatlanság állapota. Mivel az íze hasonlít a mekis műkajákéra, ezért a gyerekek persze szeretik.
Van, amikor nagy kedvvel nekiállok, és inkább sütök, hiszen ha már egyszer nem veszek bele maszat virslit - virsliről A bűvös szakácson itt és itt -, akkor legyen már a kifli is adalékanyagoktól mentes. Jogosan vetődhet fel a kérdés, miért csak néha durálom neki magam? Hát azért, mert egy időben minden nap sütöttem, ontottam a (szerintem) finomabbnál finomabb pékárut, na jó, előfordult, hogy egyszer-egyszer nem sikerült valami tökéletesen. De akkor is, rengetegféle liszttel kísérleteztem, minél jobb, minél egészségesebb, minél finomabb legyen az én kis drágáim reggelije, tízóraija, uzsonnája, vacsorája... Aztán egyszer csak elkezdték kérdezgetni: anya,...nem vennél zsemlét a boltban? Eleinte hárítgattam, ne szórakozzatok, hát mit meg nem sütök nektek, mindenféle finom lisztekből, ti meg vacak bolti zsemlét ennétek inkább? De aztán egyszer vettem. A két fiam szinte könnybe lábadt szemekkel állt a konyhában, néztek a zsemlékre, majdhogynem transzban, mint Maugli a dzsungelben a kígyóra, és elhaló hangon suttogták: bolti zsemle...!
Látva kissé heves reakciómat, visszakozni igyekeztek, mondván, hogy csak vicceltek, de nekem már mondhatták, ez a poén nálam nem ült. A lényeg, hogy innentől kezdve nem strapálom magam; ha a kedvem úgy hozza, sütök, ha nem, örülhetnek a bolti zsemlének. Sőt, már felajánlottam nekik, hogy befizetem őket a sulimenzára. Azt valamiért nem akarják.

Hozzávalók:
2,5 dl tej
4 tk cukor
2 dkg élesztő
1 tojás
10 dkg tejföl
40 dkg sima liszt
20 dkg rétesliszt
1 tk só

kevés tej a kiflik lekenéséhez

A kenyérsütő üstjébe öntöm a tejet, feloldom benne a cukrot és belemorzsolom az élesztőt. Várok pár percet, amíg az élesztő felhabosodik a tetején, és akkor a többi hozzávalót is az üstbe teszem. Elindítom a gépet egy olyan programon, ami csak simán dagaszt, és kb. 20 perc alatt összegyúratom vele a tésztát. Aztán lekapcsolom a kenyérsütöt, és jó félóra alatt hagyom duplájára kelni a tésztát. Ha nincs valakinek kenyérsütő gépe, ne csüggedjen, ugyanezt a munkát kézzel is elvégezheti;ebben az esetben a tésztát addig gyúrjuk, amíg szép egyenletes nem lesz.

A megkelt tésztát a gyúrólapra borítom, kissé átgyúrom, majd ilyen hosszúkásra formázom.

Nyolc egyforma részre vágom.

A nyolc részből nyolc kis zsemlét formázom, várok tíz percet, hogy a sikérszálak kicsit megnyúljanak, majd mindegyik zsemlét ovális formára nyújtom, és a rövidebb oldalánál kezdve feltekerem.

Az így kapott kifliszerűségeket sütőpapírral borított tepsire rakosgatom, és 50 fokosra állított sütőbe teszem 20 percre. Ezután a hőmérsékletet 190 fokra állítom, a kifliket lekenem tejjel, és kb. 16-17 perc alatt szép pirosra sütöm őket.

Aki olyan "igazi" ámerikás hot dog kiflit szeretne, már legalábbis formára, az beruházhat egy ilyen Hot Dog Bun Pan nevű alkalmatosságra, és tuti sikere lesz a bolti hatású kiflikkel. Addig is, amíg nincs ilyenünk, marad a rusztikus házi.





Mivel tegnap kaptam egy kedves kollégámtól egy doboz pirított hagymát, ezért a szokásos sült virslin, mustáron és/vagy majonézen kívül most az is került bele...hmmmmm, mint az IKEÁban! Ott kóstoltátok már? És a lényeg: láttatok már máshol ilyen pirított hagymát? Meg vagyok lepve, ugyanis a doboz nem tartalmaz mást, mint hagymát, lisztet, olajat és sót, finom ropogós, mint a chips, és nem nekem kellett bajlódnom a megsütésével...

Mit olvastak dédanyáink?

Elgondolkodtatok már azon, vajon 100-150 évvel ezelőtt mit olvastak a nők? Hogy mit szólt volna szépanyánk, ha kezébe került volna egy mai - mondjuk - Cosmopolitan? Az alábbiakban a magyar női folyóiratok történetéből tallózom, amely a XVIII. század végén kezdődik. Ekkor indultak rövid életű próbálkozások, de csak a XIX. század második felében lendült fel a nőkről, nőknek szóló magazinok piaca. A lapok központi témája ebben az időben a szépirodalom és a divat volt, az olvasóközönség pedig a felső középosztály és az arisztokrácia hölgytagjai közül kerültek ki.

Az első divatlapokat követően 1849-től kezdve  jelent meg a Hölgyfutár, amelynek 1854-ben 1800 előfizetőt tudhatott maga mögött. 1857-ben indult a Nővilág "kizárólagos női lap", főszerkesztője Vajda János volt, s az újság a kezei alatt rendkívül  igényes, széleskörű ismereteket továbbító médiummá alakult. Tudósított a külföldi divatújdonságokról, persze a francia divatról, világhírű színész- és énekesnők fellépéseiről, idegen tájakat, elmúlt korok nagy nőalakjait mutatta be az olvasóknak. "Az újság számos cikket külföldi lapokból ollózott, kissé átalakítva az eredeti sorokat, amely eljárás a későbbiekben is bevett szokás lett az újságírás gyakorlatában, sőt manapság is gyakorta találkozhatunk e módszerrel. Emellett a lapban megjelentek a lakberendezéssel, háztartással, kertműveléssel, utazással és főzéssel kapcsolatos hírek, és számos irodalmi mű (beszélyek, tárcák, levelek). (...) Egyre inkább teret nyert az az elképzelés, amely a nőkérdés megoldását a női nem önálló szellemi és gazdasági munkára nevelésében látta megvalósulni. E koncepció nyomait a folyóiratok közt először a Nővilágban lehet észlelni" - olvasható az sk-szeged.hu-n.

A Nővilágot egyre több, csak nőknek szóló folyóirat követte, ilyenek voltak a Magyar Szépek Munka- és Mintalapja, Anyák Hetilapja, Magyar Háziasszony, Nők Munkaköre. 

Fotó innen.

1895-1944 között jelent meg a Tutsek Anna által szerkesztett Magyar Lányok, amely elsősorban a tizenéves lányoknak szólt. Rendkívül népszerű lap lett, közvetlen, olvasmányos formában látta el tanácsokkal a férjhez menés előtt álló fiatal hölgyeket a háztartással, illemmel, de még szívügyekkel kapcsolatos kérdésekben is.
Egyik visszatérő szereplője az újságnak Katóka, akit nagymamája tanít a főzés-sütés, befőzés, tartósítás rejtelmeire minden lapszámban. Például így:
"- Nagyanyus, édes nagyanyus, nagy baj van! - kiáltott Katóka, szelesen berontva a szobába.
- No, mi az ? Ég a ház? - kérdezte nagyanyus nyugodtan, s megigazította pápaszemét az orrán.
- Dehogy, - felelte Katóka kissé restelkedve - tulajdonképen nem is baj, meg nem is olyan nagy. Hallgasd csak meg, nagyanyus. Ilonka férjhez megy, azt tudod, úgy-e. Ilonka az én legjobb barátnőim egyike. Nyoszolyó leány is leszekaz esküvőjén, ha te és édes apa megengeditek. És rózsaszín ruhát kapok akkor, úgy-e, meg egy kis virágot is tűzünk a hajamba, talán rózsaszín bimbókat...
- Hát az az a nagy baj, Katóka?
- Jaj, dehogy! ... Hanem ott kezdődik a dolog, hogy az Ilonka vőlegénye falusi birtokos, tudod, falun fognak lakni és gazdálkodni. Óh, mennyire örvend ennek Ilonka; nagyon szereti a falut. Még nem ért ugyan mindenhez, de majd meg fogja tanúlni, mondja. Ma délután, mikor nála voltam, mind arról beszélgettünk. Azt kérdezte tőlem, hogyan kell sonkát bepáczolni, mert neki ezt is meg kell tanúlni, és tudja, hogy én jó gazdasszony vagyok, hát bizonyára tudom.Mondtam, nem emlékszem rá pontosan, hanem majd megnézem a szakácskönyvemben. De... de a szakácskönyvemben nincs meg! ...
- No látod, kis lányom, akár mindjárt itt is kezdhetted volna! Hanem azt is felelhetted volna Ilonkának: én bizony még soha nem páczoltam be sonkát, hát nem tudom. De majd megkérdezem nagyanyustól!
Katóka pironkodva sütötte le a szemét.
- Holnap mindjárt meggyónom Ilonkának, hogy az én drága jó, eleven szakácskönyvem mondta el.
És nagyanyus jóságosan mosolyogva el is mondta, a mint következik:
- Négy sonkához 5 kr. ára salétromot kell venni, ezt fél kiló sóval elegyíteni és finomra megtörve, vele a sonkát jól bedörzsölni; ajánlatos a csont mellett egy vágást tenni és ebbe is sót hinteni. Az így besózott sonkát faedényben egy hétig állni hagyjuk. Ezután elkészítjűk a páczot. A sonkára annyi vizet öntünk, hogy teljesen befödje; a vízbe, minden sonkára egy marék sót számítva és 5 kr. ára fenyőmagot teszünk felvagdalva. A ki szereti, egy pár gerezd fokhagymát is tehet bele. A sonkákat három hétig eme páczban hagyjuk, közben minden három vagy négy napban megforgatjuk, hogy a pácz a sonka minden részét átjárja.Három hét múlva a sonkát fára függesztjük, hogy a víz leperegjen róla; ezután behintjük korpával, és megfüstöljük.
- Köszönöm, édes nagyanyus. Ezt magamnak is följegyzem."
A cikk további részében nagyanyus előadja a töltött káposzta receptjét, ami nem olyan "rántásos kotyvalék", aztán még egy "nyali-fali dolog" elkészítésének titkaiba is beavatja kisunokáját: diótortát sütnek csokoládékrémmel.
A ma már megmosolyogtató stílusú írásoknak akkora sikere volt, hogy a Katókás cikkek gyűjteménye könyv alakban is napvilágot látott "Katóka szakácskönyve" címmel 1913-ban. A kötet számos kiadást megért, legutóbb például 1989-ben.

Ti olvastatok régi női folyóiratokat?

(Ha érdekesnek találjátok a témát, folytatom szívesen.)

Szegfűgomba-leves

A paradicsom után a kedvenc levesem a gomba. De sem ez, sem az előbbi nem szerepel még itt, nem is értem, miért. Hogy efelől egyáltalán megvilágosodtam, az apósomnak köszönhető, aki tegnap beállított egy szatyor szegfűgombával - és akkor megnéztem, milyen gombaleves-repertoárt vonultattam fel ezidáig, hát bizony, a vargányakrémlevesen kívül semmilyet. Nos, az ajándék egyik feléből leves lett, nem is akármilyen.
Bizonyára vannak köztetek, akik emlékeznek még a közelmúltban elszenvedett heveny gombamérgezésemre, és hogy ott azért majdhogynem megfogadtam, többet olyan gombát nem veszek, amit nem ismerek jól. Bár szegfűgombával ritkán hozott össze a sors, apósom csak olyan gombát szed le, amit ismer, és az, hogy 76 éves koráig, vagyis eddig megúszta gombamérgezés nélkül, elég jó referencia.

Tehát első körben a leves mellett döntöttem, amihez kellett:
1 kisebb fej hagyma (lilahagymám volt csak, de persze jó a vörös is)
2 szál sárgarépa
kb. 20 dkg szegfűgomba
1 ek szárított zöldség
só
bors
3 dl tejföl
1 ek liszt
1 ek aprított petrezselyemzöld

A hagymát apróra vágtam, kevés olívaolajon dinsztelni kezdtem. Közben megtisztítottam és karikákra vágtam a sárgarépát, és a hagyma után küldtem. Szinte puhára pároltam, ezalatt megmostam a gombát. Csak a néhány nagyobbat törtem ketté, a kisebbeket egyben hagytam.

A gombát is a répa után küldtem, és amikor átforrósodott, felöntöttem annyi vízzel, amennyi bőven ellepte. Hozzáadtam a szárított zöldséget, a sót, a borsot, forraltam, majd a tejfölbe kevertem a lisztet, és ezzel behabartam a levest. A végén megszórtam a petrezselyemmel.

Na most, hogy már háromszor jól belaktam belőle, azért csak utánaolvastam a szegfűgombának. Hát kiderült,  hogy vigyázni kell vele, mert hozzá nem értők gyakran igen súlyosan mérgező gombákat is szednek közé, például kerti susulykát, vagy parlagi tölcsérgombát; ez utóbbi halálos mérgezést is okozhat. Natejóég, mi van, ha apósom épp most lett figyelmetlen...? Mi van, ha véletlenül belekeveredett egy-két susulyka, én aztán nem venném észre...
Tüzetesebben olvasni kezdtem, kerestem a susulykamérgezés tüneteit. Erre mit találok? A susulykánál: "Mérgező, a tünetek a susulykamérgezésre jellemzők, gyakran igen súlyosak." De mik a tünetek? Arról egy szó sincs. A parlagi tölcsérgombánál: "Nagy muszkarintartalma miatt erősen mérgező. Halálos mérgezést okozhat. A tünetek a susulykamérgezés típusát mutatják." Könyörgöm, milyen a susulykamérgezés?!?!?!
További alapos kutakodás után végül itt megtaláltam: "A mérgezés első tünetei a gomba fogyasztása után fél órával jelentkeznek: intenzív hányás, émelygés, hideg verejték, a szívverés lassulása, vérnyomás csökkenés, a pupilla szűkülése, légszomj és görcsök gyomorfájdalmak. Mégis ez a gomba, amelyből 50-100g elfogyasztása már halálos, az utóbbi időben nem okozott végzetes mérgezést, mivel a rövid lappangási idő miatt a súlyosabb esetekben is segített a gyors és céltudatos orvosi ellátás."
Jól van, akkor ezt megúsztam.

Amikor anyu egyetemre megy...

Ezt a bejegyzést csak azért ejtem meg, hogy rávilágítsak tökéletlen énemre, és ha netán valakiben azt az  érzést keltettem volna, milyen szuper nő vagyok én, hát azt most leromboljam.
Abszolút jellemző antrém, és az évnyitó elbliccelése után teljesen az eddigiek szellemében végre részt vettem az első rendes levelezős előadáson. Nem ez volt az első, csak a múlt hétfőn nem értem rá. Hétfőnként egy órától vannak ugyanis az én szakom és évfolyamom előadásai.
Délelőtt ki akartam nyomtatni az órarendemet, de nem működött az internet. Úgyhogy 13 órára - még büszke is voltam magamra, milyen pontosan - megjelentem az egyetemen, valahogy magától értetődően abban a teremben, ahova a múlt kedden, a nappalisok órájára mentem.Statisztika.
Bizakodó optimizmussal ültem be a padba, amit rövidesen komoly döbbenet váltott fel: pozitív hozzáállásom ellenére alig értettem valamit az elhangzottakból. Életemben nem hallottam még ilyen sokszor azt a szót, hogy sokaság, és azt is most tudtam meg, hogy a "diszkrét sokaság" nem információ(ka)t bizalmasan kezelő tömeg, hanem a megfigyelés, vizsgálat körébe tartozó egyedek egymástól jól elkülöníthető halmaza. A továbbiakban meghökkent önmagam átment még a reménykedés, majd a lemondás, utána a beletörődés és a teljes rezignáltság fáziasain, mígnem megérkeztem az esélytenek nyugalmával szemlélődő, majd legvégül a cinikus és a kötekedő stációba. Ez utóbbit nem verbális agresszióként kell értelmezni, csupán magamban gondoltam olyasmiket, hogy ha az előadó még egyszer kimondja, hogy "leheccséges" meg "eccerű" - mert így mondta -, bokán rúgom, vagy ilyesmi. Noha nagyon kedves előadó volt.
Szünetben elsétáltam egy kávéért a büfébe, majd az ajtóra kifüggesztett órarendet tanulmányoztam; érdekes, nem ilyen órákra emlékeztem... Az egyik srácot kérdeztem meg:
- Matek a múlt héten volt, ugye?
- Nem, az csak az elsősöknek van.
- ...Miért, ti hányadévesek vagytok?
- Másod, nézd, itt van az órarenden. II. évfolyam, levelező.
- Az elsőévesek hol vannak?
- Azt hiszem a földszinten, I-es előadó.
Most mit mondjak, már nem is csodálkoztam;az elsőéveseknek nincs is statisztika... Lerohantam a földszintre, bekopogtam az előadóba, beléptem, és egy barátságos világban találtam magam. Makroökonómia óra zajlott éppen, a tanárnő egy csodálatos, érthető matematikapéldát vezetett le a táblán, keresleti-kínálati függvényt rajzolt fel, de ez annyira világos, egyszerű és átlátható volt az ezt megelőző másfélórás statisztika-kalandom után, hogy kis híján örömkönnyet morzsoltam el szemem sarkában.Talán mégsem teljesen elvetélt ötlet ez a szak nekem...
A makroökonómia óra kimondottan élvezetes volt. Ezt követően elrohantam az egyik gyerek szülői értekezletére, majd onnan mintegy háromnegyed óra múltán vissza az egyetemre, pszichológia előadásra. A terem már nem volt kérdés, felé közelítve viszont hatalmas röhögések hallatszottak ki - na, gondoltam, itt meg be sem jött a tanár...? Bekopogtam, beléptem, majd szinte a padlóig esett az állam - az előadó nem az órarendben kiírt tanár volt, hanem Pisti, akit helyi újságíró koromban ismertem meg, és aki akkor a városi sportiroda vezetője volt, amellett fociedző. Kölcsönös örömteli helló után leültem, és egyik ámulatból estem a másikba, hogy ez a Pisti milyen jól nyomja...
Hétkor végeztem.
Úgyhogy sajnálom, de ma nincs recept.
Még "igazi" vacsora sem volt...

Breton szilvatorta - valahol elszúrtam...

De hol?
Egyik kedves olvasóm, Gabika kérdezte, tudok-e valami jó szilvás receptet, és el is kezdtem keresgélni; mert hát  van ez a szilvás quiche, meg lehet szilvásgombóc, vagy világbajnok szilvalekvár, és innentől kezdve mindenféle szilvalekváros süti, de bizony, én is beláttam, ezt a szilvás palettát illene szélesíteni.
Találtam egy eszméletlen jó receptet Lilahangyánál: a breton szilvatortát. Nagyon jól nézett ki, rövid hezitálás után neki is láttam. Az is biztosított afelől, hogy jól választottam, hogy a kommentekben többen jelezték, elkészítették a sütit, és nagyon finom lett. A recept tehát jó.

Még a mérlegemet is bevetettem, biztosra akartam menni. Tehát tuti, hogy a tésztához
25 dkg hideg vajat morzsoltam el 30 dkg liszttel, ebbe 4 tojássárgát és 20 dkg cukrot kevertem. Összegyúrtam - kicsit ragacsos volt -, és a hűtőbe tettem, amíg a diós szilvatölteléket elkészítettem.
Ehhez kellett:
1 kg szilva
10 dkg darált dió
3 ek (7 dkg) cukor
1 tojás
1 ek rumaroma

Szép nagyszemű szilvát kaptam, ezeket kimagoztam, de úgy, hogy a szemek egyben maradjanak. A darált diót összekevertem a cukorral, a tojással és az aromával, és ebből a töltelékből mindegyik szilvába tettem egy teáskanálnyit. A diótöltelék ezzel nagyjából el is fogyott, és eszembe jutott, hogy a flódniban micsoda remek együttest alkot a dió, a szilvalekvár és a mák - igaz, almával kiegészítve, de az most mindegy -, hát legyen ebben is mák! Ezért aztán gyorsan készítettem egy kis máktölteléket:
10 dkg darált mákot,
3 ek cukrot (7 dkg) felfőztem
7 cl tejjel, és kevertem hozzá
1 nagy ek szilvalekvárt és
1 ek rumaromát.

Bekapcsoltam a sütőt 200 fokosra.
Elővettem a tésztát a hűtőből, és két részre osztottam. Az egyik felét kinyújtottam, s egy kerek tortaformát kibéleltem vele úgy, hogy egy kis pereme is legyen.
Villával megszurkáltam, és 10 percre a 200 fokos sütőbe tettem.
Pár perc múlva azonban megrökönyödtem: a peremre felhúzott tészta lefolyt, semmi nem maradt a forma oldalán, és a sülő tésztából helyenként kivált a vaj.

Ajjaj, mi lesz ebből...? - ültem sóhajtozva a sütő ajtaja előtt, és a tíz perc elteltével kivettem a tésztát. Nagyon lágy volt, ezért óvatosan egyengettem el az alján a mákos tölteléket, és szépen kiraktam a diós szilvával. A sütő hőfokát visszavettem 180 fokra.

A szilvákat befedtem a tészta másik felével, oldalt lenyomkodtam, a tetejét villával megszurkáltam. Zavaromban el is felejtettem tojással lekenni, így tettem a sütőbe 50 percre. Mivel 40 perc után még teljesen nyersnek láttam, 190-re emeltem a hőmérsékletet, és még 25 percig sütöttem. A tészta
ekkorra szép piros lett, de nem olyan, mint Lilahangya, vagy mások fotóján. Szépen rásimult ugyan a szilvaszemekre, de helyenként el is szakadt, a vaj pedig kivált, és kis tócsákban összegyűlt a szilvák közti mélyedésekben. Ez, mire a torta kihűlt, beszívódott, de gondolhatjátok, hogy meglátszott a tészta állagán. Nem linzerszerű volt, annál sokkal jobban törött, roppant. Ettől az apróságtól eltekintve azonban nagyon finom süti kerekedett belőle.

Ezt onnan is tudom, hogy a nagyobbik lányom ma reggel, amikor látta, hogy előveszem a hűtőből, önkéntelenül felkiáltott: húú, anya, azt tegnap este kóstoltam, iszonyú jó!
Tehát jó, finom, de valami mégsem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Nem pihentettem eléggé a tésztát? Másoknál láttam, hogy kevesebb cukorral, kevesebb tojássárgájával készítették - de így is jónak kellett volna lennie, hiszen Lilahangyának ezekkel az arányokkal sikerült.

Szerintetek mi lehetett a hiba?

Vasárnap reggel

- Zsófi, ittál már kakaót?
- Nem...
- Most kérsz, vagy inkább később?
- (Együttérző sóhaj:) Hát, adjad most, előbb túl leszel rajta.

A nagy klasszikus: kókuszkocka

Ez már egészen hatásvadásznak tűnhet, croissant és almás rózsa után még egy ilyen közkedvelt édesség, de az a helyzet, hogy tegnap kis elsősünk, Zsófi tanítónői eljöttek hozzánk. Bezony, családlátogatás! Ilyenre, amióta ebbe az iskolába járunk - pedig gondolhatjátok, egy ideje már járunk - nem volt példa. Amikor kérdezték, mikor jöhetnének, hirtelen magamba néztem, mi baj lehet ezzel a gyerekkel, tuti, észrevették, hogy későn fekszik, biztos egész nap álmos, te jó ég, de hát egy szobában a nagy lánytestvérrel mégsem lehet nyolckor villanyt oltani, örülök, hogy kilencre sikerül lefektetni, hajjaj, kéne még két szoba, de most már mindegy, úgyis lebuktunk. Nagyjából idáig jutottam, amikor a párbeszédből világossá vált, hogy mindenkihez elmennek. Ó, hát persze, jöhetnek bármikor - mondtam megkönnyebbülve, és azon melegében délután ötre meg is beszéltük a találkozót.
Tisztára lámpalázas voltam, és mint általában ilyenkor, muszáj volt sütnöm valamit. Kókuszkocka lesz - villant be hirtelen. Egyszerű, gyorsan megvan, és a csokiba forgatásban, illetve a kókuszba hempergetésben a gyerekek is tudnak segíteni. A receptet eredetileg Ábrahám Gézáné sokat emlegetett Vasi, zalai parasztételek c. könyvéből vettem, de a máz összetételén változtattam.

Hozzávalók:
30 dkg cukor
1 tojás
6 dkg vaj
3 ek méz
1 cs. sütőpor
42 dkg liszt
2 dl tej

A mázhoz:
10 dkg vaj
1 dl tej
5 dkg kakaópor
25 dkg cukor

15 dkg kókuszreszelék

A sütőt előmelegítettem 180 fokra. A cukrot a tojással, a vajjal és a mézzel habosra kevertem, hozzáadtam a lisztet, a sütőport, és a végén a tejet. sütőpapírral bélelt kisebb (30x20-as) tepsibe öntöttem a masszát, és kb. 35 perc alatt megsütöttem.

Kicsit hűlni hagytam, és közben elkészítettem a mázat:  a tejet egy kis edényben felforraltam, majd beleraktam a cukrot, a vajat, a kakaóport, és addig kevergettem, amíg szép homogén nem lett (nem kell már újra forralni).
Felvágtam a tésztát.
Valamennyit vártam a mázzal, hogy annyira kihűljön, hogy ne égesse a kezünket, majd okos munkamegosztással előbb a csokiba, majd a kókuszreszelékbe forgattuk a tésztakockákat.

Éppen amikor elkészültünk, meg is érkezett Ica néni és Kriszti néni. Megnézték Zsófi szobáját, aztán kicsit leültünk beszélgetni. Zsófi nagyon lelkesen jár iskolába, és azt hiszem, sok gondjuk nem lesz vele, sem a magatartásában, sem a tanulásban. Úgy gondolom, jól tettük, hogy ebbe az osztályba írattuk - két nagyon kedves, tapasztalt pedagógus kezei alá került. Örülök, hogy eljöttek, mert így olyasmikről is beszélgettünk, amiről az iskolában bizonyára nem fogunk. És ehhez a kókuszkocka jó kísérőnek bizonyult.