Olcsó és étvágygerjesztő vacsora: polenta alapon tojás feltét - és napi Szabóné

Próbálok takarékoskodni a konyhapénzzel, ezért sorra veszem elő a kamrapolcról az ott rejtőző kincseket. És hogy mi képes elbújni egy-egy nagyobb zacskó vagy doboz mögött! Kapribogyó, marcipánmassza, nugát - vagy éppen a kukoricadara.
Szabónénak persze biztosan nem rejtőzik el semmi, el tudom képzelni szigorúan leltározott spájzát, amelyről mindig tudja, mi, hol található benne. Számára nem jelent az sem gondot, hogy mi legyen a vacsora, mivel tervet készít, és előre tudja úgyis, tehát nem délután kezd el tanácstalanul kóvályogni a konyhában azzal, hogy főzni kéne valamit.
Eldöntöttem, nem hagylak benneteket napi Szabóné (vagy napi Pataki Mária) nélkül, a mai gyöngyszem a következő:

"Üzletben ne tolakodjunk. Nem múlik azon az 5 percen semmi, amivel előbb vagy később kerülünk sorra, de ne legyünk tehetetlenek azokkal szemben, akik bennünket akarnak félreállítani. Az eladónak sok a dolga, megesik, hogy azt veszi hamarabb sorra, aki hangosabb. Mi magunk igyekezzünk rendet tartani, hogy a többiek velünk együtt betartsák az érkezés sorrendjét. A becsületes háziasszonyok összefogása, őrködése megszüntetheti az üzletekben a hangos, tolakodó vevők uralmát."

Ne feledjük, az '50-es években még nem voltak önkiszolgáló üzletek, mindenki az eladónak mondta, mit kér, így aztán egy-egy bevásárlás bizony nagyon is elhúzódhatott, ha tíz-húsz másik háziasszony listáját kellett végigállni. Persze, a tolakodás akkor sem szép dolog, sőt! Azt sajnos nem tudom, sikerült-e összefogniuk, pláne őrködniük a becsületes háziasszonyoknak, hogy megtörjék az agresszív vásárlók uralmát.

Na, de mint mondtam, én most vásárlás nélkül szerettem volna megoldani a vacsorakérdést, és szerénytelenség nélkül állítom: nagyon jól sikerült! Előételnek is el tudom képzelni.

Hozzávalók a polentához (cirka 14 pogácsát kapunk):
4 dl víz
3 dl tej
1 tk só
25 dkg kukoricadara
7 dkg vaj

A sütéshez kis kacsazsír (de persze más zsiradék is jó)
reszelt sajt
annyi tojás, amennyit kér a nép
uborka
paradicsom

A sütőt melegítsük elő - légkeverésen 210 fokosra.

Egy fazékban feltesszük a tűzhelyre a tejet, a vizet és a sót. Persze, alá is gyújtunk.

Amikor forr, beleöntjük a kukoricadarát, és addig kevergetjük folyamatosan, amíg nagyon be nem sűrűsödik.

Én egy hideg vízzel kiöblített tepsiben terítettem szét a masszát, 1 cm-nél nem vastagabban.

Még melegen kiszaggatjuk, hogy a maradék részeket könnyen össze lehessen újra gyúrni, teríteni, szaggatni. Amíg el nem fogy.

Kevés zsiradékon a pogácsák mindkét oldalát megpirítjuk.

Még mielőtt azonban nekiállnánk a polentapogácsák pirításának, készítsük el a tojásokat: Virágnál láttam ezt a módszert, hogy szilikon muffinformában kiválóan lehet tojást főzni, ha alá a egy lábasban-tepsiben vizet öntünk, és így a tűzhelyen forraljuk. Nekem sajnos csak 6-os formám van, nem fért bele a serpenyőbe, viszont tepsibe igen. Így aztán megpróbáltam sütőben, és az eredmény tökéletes: tepsibe teszem a formát, beleütöm a tojásokat, sózom, aláöntök a vízforralóból forró vizet, hogy majdnem a pereméig érjen, és így teszem bele a közben 210 fokosra felmelegedett sütőbe. 10 perc után, amikor már csak a teteje lágy, rárakom a tojásokra a reszelt sajtot, és tovább sütöm-főzöm, amíg rá nem pirul. Ennek érdekében légkeverésről grillezős funkcióra is átváltottam.
Ha a pogácsákat is átsütöttük, lehet tálalni: alulra polenta, rá uborka, arra egy tojás, a tetejére paradicsom.

Persze, a pogácsákra más is kerülhet, ez csak egy tipp.

Szoktatok tolakodni a boltban? Máshol?

Szabóné egy napja

Nagyon örültem, hogy ilyen sokatoknak tetszett Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása című könyv bemutatása, a hajmosás gyakoriságára vonatkozó kiegészítéseket meg különösen szívesen vettem, szerintem ezek nagyon sokat hozzátesznek egy adott kor megismeréséhez, hogy miért is írta valaki azt, amit írt, és hát igen, nem feltétlenül ő tévedett - ma mennek máshogy a dolgok.

Összefoglaló írásomban említettem Szabónét, aki noha kicsit lassú mozgású, ám jó időbeosztásával szinte megszégyenítően nagy előnyre tesz szert a fürge és ügyeskezű Kovácsnéval szemben, aki mit sem törődik a logisztikával. Akkor most lássuk, Pataki Mária hogyan írta le Szabó Jánosné egy napját, és aztán kíváncsian várom, mit szóltok hozzá!

Munkabeosztását már egyszer megcsodáltuk a konyhában, talán tanulhatunk tőle egyebet is...
Szabóné 8 órára jár munkába. Az út a munkahelyéig 14 perc, tehát legkésőbb 20 perccel 8 óra előtt útnak indul.A lakás (két szoba) reggeli takarítására naponta egy órát szán, tehát 6-kor kel. Egyetlen nap sem mulasztja el, hogy indulás előtt beágyazzon. Tudja, hogy nincs lehangolóbb, mint munka után szellőzetlen, bontottágyú lakásba hazatérni.
Szabóéknál mindenki tudja, hogy az ágyneműt felkelés után széjjel kell rakni. Szabóné csak mosolyog, ha látja, hogy szemközt az ágyneműt a nyitott ablakba teszik - ahol bizonyos, hogy kormos lesz, de nem szellőzik jobban, mint a nyitott ablak előtt, a szobában.
Amíg az ágynemű szellőzik, Szabóné megmosdik, felöltözik, elkészíti a reggelit, a tízórai csomagokat. Megvan a mosdás sorrendje is. Szabó János - aki 6 órára jár - mosdik először, a gyerekek pedig 1/2 7-kor kelnek csak. Igazat szólva nem is egyszer látni, hogy Szabó János vágja a tízórai kenyérszeletkéket.Kora reggel dupla segítség még az ilyen apróság is.
Szabóné szeme előtt mindig ott az óra, tehát pontosan tudja, mennyi idő áll rendelkezésére indulásig. Ha nagyon kevés az ideje, akkor csak az ágyakat hozza rendbe, de legtöbbször jut idő a szőnyegek lesöprésére, felcsavarására, sőt a szoba seprésére is. Ne felejtsük el, hogy a gyerekek már elég nagyok ahhoz, hogy maguk tartsák rendben szobájukat, ennyivel is kevesebb Szabóné dolga-gondja.
A hazatérés idejére marad a portörlés, padlótörlés, mert napközben száll a por és Szabóné úgy szereti, ha estére minden ragyog.
Reggelenként - ha van ideje, kedve - beoszt egy-egy nagyobb részletmunkát: a gyerekek segítségével félrehúzza a szekrényt, alaposan kisöpör mögötte, alatta. Máskor leporolja a lámpaernyőt, letörli a képek hátát, ismét más alkalommal küszöböt, kilincset fényesít. Hetenként egyszer alapos rendet rak a konyhaszekrényben, kamrában. Ha tudja, hogy este későn jön haza, félig készre főzi a vacsorát (gulyást, babot), hogy kevesebb munka maradjon estére.
Minden reggel nyugodtan hajtja be maga mögött az előszoba ajtaját, tudja, hogy a lakás ápolt, rendes, ide minden nap jó hazatérni!
Táskája mélyén vagy zsebében mindig ott a kis spárgaszatyor, ez könnyíti meg a vásárlást, amit szeret hazajövet lebonyolítani. Sokszor olvassa a KÖZÉRT-ben a vásárolnivalót és azt sem bánja, ha mosolyognak rajta.Kisebb fáradság este összeírni a másnapi vásárolnivalót, mint újra felvenni a kabátot, mikor a szatyor kirakásakor derül ki, hogy valami nélkülözhetetlen fűszer vagy élelmiszer hiányzik az aznapi vacsorához.
Van még egy újítása is, amit nem titkol senki előtt: a konyhaszekrény oldalán rajzszeggel felerősített papírlap van, mellette zsinegen ceruzacsonk. Ha főzés közben észreveszi, hogy valami fogytán van, vagy éppenséggel kifogyott, feljegyzi, és a jegyzetet használja másnap a vásárláshoz.
5-6 óra felé minden nap otthon van már és akár rend van a lakásban, akár hátra van még a takarítás nagyobb része, először a konyhában lát munkához. Előkészíti a főznivalót, tűzhelyre teszi, aminek főni, puhulni kell és csak azután veszi elő a seprűt, porrongyot. Közben a rádiót is bekapcsolja, mert zenekísérettel gyorsabban mozog a kéz, a láb, jobban telik az idő.
Amíg takarít, addig puhul a hús, a főzelék. Amíg pirul a hagyma, hámozza a krumpli, amíg rántást kever, figyeli a tejet, hogy ki ne fusson. Ha csak kis hely akad a tűzhelyen, vizet melegít, hogy legyen a mosdáshoz, mosogatáshoz. Aprósüteményt úgy süt, hogy mire a második tepsirevalót szaggatja, az első már a sütőben van. Ha fánkot süt, kétszeres mennyiségű tésztát dagaszt, úgy mondja, egy fáradsággal van akkor kalácsravaló is 2-3 reggelihez.
Tétlenül sohasem látta még senki. Párhuzamosan végez két-háromféle munkát és örül, ha azután minél előbb elkészül. Így jut ideje pihenésre, olvasásra, szórakozásra.
Barátnője vagy munkatársa érkezik váratlanul, nem hagyja abba a munkát. Azt mondja, beszélgetni lehet főzés, mosogatás közben is. Ott ülteti le a vendéget, ahol éppen dolga van.Ha más dolga nincs, varrását veszi elő. Varrni (foltozni, stoppolni) szokott rádióhallgatás közben is és akkor is, ha férje az újság egy-egy érdekesebb cikkét olvassa fel.
Lakásuk mindig tiszta, rendes. Szabóékon még senki sem látott rongyos holmit. A család minden tagja örömmel siet haza otthonába, és Szabónénak nemcsak arra jut ideje, hogy az üzemi könyvtár legújabb köteteit elolvassa, de a legújabb filmeket, színdarabokat is megnézi.

Még van néhány gyöngyszem a könyvben, például Szabóné heti menetrendje. Ha nem bánjátok, majd azt is közkinccsé teszem.

Egyébként mit szóltok Szabónéhoz?

Hétvégi kirándulás és répatorta

Írtam nem olyan régen, hogy mostanában, ha azt mondom, "elmentünk kirándulni", az általában csak négyünket takar: a férjemet, a két kisebb gyereket és engem.
Nem tudom, mit csináltunk rosszul, vagy talán mondhatjuk azt is, ez az élet természetes velejárója, hogy a kamasz(odó) gyerekek már inkább külön utakon szeretnek járni, vagy ha mást nem, hát otthon maradni.
Persze, van olyan, hogy kötelező program, ami alól senkinek nem lehet kibújni, de ez most nem volt az. A két nagyobb fogadkozott, hogy tanul, meg takarít, meg sütit süt, bármit, csak hadd maradjon itthon.
Na jó.
Mivel nem tudtuk, mennyire sárosak az utak, hogy fel tudunk-e menni az erdő szélétől 2,2 km-re található Berzsenyi-kilátóhoz, vagy esetleg párszáz méterrel az indulás után vissza is kell fordulnunk, ezért most nem ragaszkodtunk hozzá, hogy mindenki jöjjön, de legközelebb már muszáj lesz.
Gyönyörű helyen jártunk. Rátok is gondoltunk, az alábbi rövid videón mutatunk valamit a kilátásból.

És akkor a másik oldalt el is felejtettem... Arról is van felvételünk, de kommentár nélkül.

Sajnos, kicsit későn indultunk, de köszönhetően a tavasz közeledtének (hogy egyre később sötétedik), még a sötétség beállta előtt kiértünk az erdőből. 1 óra volt az út felfelé, 30 perc volt vissza. 4 órakor indultunk, 5 óra 50 perckor már haza is értünk (az erdő széle csupán párszáz méterre van a házunktól).

Otthon csodálatos rend fogadott, illetve fantasztikus illat: a nagyok beváltották ígéreteiket. Nóra lányom répatortát sütött, de olyat...!

A receptet egy osztálytársától kapta, és most én is elkértem.

Hozzávalók:

4 tojás
30 dkg cukor
2 dl olaj (napraforgó vagy kukoricacsíra)
28 dkg liszt
10 dkg szeletelt mandula
40 dkg sárgarépa
5 dkg mazsola
1 cs vaníliás cukor (nem vanilin!)
1 cs sütőpor
1 tk őrölt fahéj
fél kk só

1. A sárgarépát megpucoljuk, és vagy lereszeljük, vagy aprítógéppel összeaprítjuk (nálunk az utóbbi történt).
2. Bekapcsoljuk a sütőt 180 fokosra (alsó-felső sütés).
3. Alaposan összekeverjük a cukrot és az olajat, majd egyenként beledolgozzuk a tojásokat.
4. Egy másik edényben összekeverjük a lisztet, a sütőport, a vaníliás cukrot, a fahéjat és a sót, majd apránként az olajos-cukros tojásba keverjük.
5. A végén beleforgatjuk a mazsolát, a répát és a mandulát is.
6. Vajazott-lisztezett 26 cm átmérőjű formába öntjük a masszát,  és kb. 50 perc alatt megsütjük.
7. Amikor nagyjából kihűlt, bevonjuk olvasztott csokival. (Az eredeti receptben citromos-porcukros máz szerepelt, biztosan azzal is nagyon finom.)

Igazából a csokinak nem is volt ideje teljesen megdermedni, amint a képen látható, épp maradt 3-4 szeletnyi a fényképezéshez, ám a csoki még nem kemény a tetején.
Nagyon finom, és jól variálható süti: a mandula helyett mehet bele dió, aszalt gyümölcs, répa helyett pedig cékla, úgy is nagyon finom lesz!

A kis beteg

Zsófi és Bence a héten itthon voltak betegszabadságon. Ez úgy nézett ki, hogy hétfőn lázasak voltak, aztán kedd óta tulajdonképpen jól vannak.
Csütörtök este be kellett mennünk Keszthelyre, Zsófi érdeklődött:
- Bejöhetek veletek? Elvileg már meggyógyultam...
- Elvileg nem - mondtam neki erre -, a doktor néni péntekig kiírt.
- Akkor gyakorlatilag...- kuncogott vidáman.

Mit lehet erre mondani?

Bence tortája, az a bizonyos Raffaello

Ígértem, hát most közzéteszem Bence tortájának receptjét. Ahogy azt meséltem, Zsófi osztályában keringett a leírás a szülők között, a gyerekek közvetítésével, méghozzá fénymásolt újságlap formájában. Az nem derül ki a lapról, hogy melyik újság a forrás, de az igen, hogy a receptet bizonyos Molnár Béláné küldte be Érdről, aki Keresztes Ildikó anyukájától kapta, ezért az a süti neve, hogy erdélyi Raffaello szelet (mert az énekesnő édesanyja Erdélyből származik).
Ha rákerestek a neten, meg is lehet találni a receptet sokaknál, például földimnél, Maxnál is.
Én kicsit változtattam rajta, mivel nem volt itthon darált dió, azt viszont nem vettem számításba, hogy a leírás nagy tepsire való mennyiséget tartalmaz, én meg tortát sütöttem belőle, így a tészta vastag lett. Ha tehát most készíteném, összesen 6 tojásfehérjéből sütném meg a két lapot, majd mindjárt le is írom, hogyan.
A krém eredetileg margarinos, én nem használok margarint, nem szeretem az ízét, meg sokallottam is a 25 dekát, mindössze 10 deka vajat adtam hozzá. Több pudingport, illetve tejet használtam fel inkább. Egyébként nem szoktam pudingport venni, helyette étkezési keményítőt és vanília kivonatot, vagy vaníliarúd kikapart magját főzők fel tejjel, de ebben az esetben kivételt tettem.

A fentiek fényében a hozzávalók a fehér tésztához:
3 tojásfehérje
9 dkg cukor
9 dkg kókuszreszelék
1 púpozott ek rétesliszt
1 tk sütőpor
fél citrom leve

A barna tésztához:

3 tojásfehérje
9 dkg cukor
9 dkg kókuszreszelék
1 púpozott ek rétesliszt
1 tk sütőpor
2 ek keserű kakaópor

A krémhez:
6 tojássárgája
15 dkg cukor
3 csomag főzős vanília puding
8 dl tej
10 dkg vaj

A díszítéshez csokireszelék, szeletelt mandula, kókuszreszelék

Először a fehér tésztát készítettem el. Előmelegítettem a sütőt 180 fokosra (alsó-felső sütés).
Habbá vertem a fehérjét, közben folyamatosan adagoltam hozzá a cukrot. A kókuszreszeléket összekevertem a liszttel és a sütőporral, majd a fehérjébe forgattam. A citromlevet sem felejtettem ki.

A masszát 26 centi átmérőjű, kivajazott-lisztezett formába simítottam, és megsütöttem; ha tehetitek, kapcsos formában süssétek inkább, a barnát már én is abba tettem... Kb. 12 perc kell a tésztának, hogy ilyen legyen.

Amíg sül a fehér tészta, összeállítjuk a barnát. Ugyanúgy készül, mint az előző, csak épp nincs citromlé, van viszont kakaópor. 12 perc.

Jöhet a krém; a tejből 6 dl-t felforrósítottam egy tejforraló lábasban. A tojássárgákat habosra kevertem a cukorral, majd belekevertem a pudingporokat és 2 dl tejet is.

Ezt a masszát folyamatos keverés közben a forró tejhez öntöttem, és addig melegítettem tovább, amíg nagyon sűrű nem lett. A krémet hűlni hagytam, és amikor már csak langyos volt,beledolgoztam a vajat.

Következett az összeállítás: fehér lap alulra, rá a krém  nagyobb része, barna lap, maradék krém - és mehet hűlni.

Körbevettem tortagyűrűvel, hogy minden rendben legyen. Fontos, hogy az összeállításnál már mindkét tésztalap hideg legyen, illetve a puding is hűljön ki.
Kb. 2 órát hagytam állni a tortát így, aztán díszítettem.

Amint látható a képen, a tészta kicsit vastag, ami ugye annak köszönhető, hogy 5-5 tojásfehérjéből készült, az eredeti recept szerint. Aki inkább ezt követné, járjon el Max útmutatása szerint.

Amúgy ez a torta tényleg nagyon finom volt.

ZEKI, a négy lány

Az, hogy Szilvit megismerhettem, az élet egyik ajándékának tartom. Nem viccelek. Rengeteget tanultam tőle az anyaságról, a toleranciáról, noha alapvetően toleráns ember vagyok én magam is. Amint az a blogjából kiderül, gyerekkora nem volt egészen szokványos, Svájcban, egészen pontosan Genfben töltött tíz meghatározó évet, majd hazajött, rövidesen megismerkedett Zolival, férjhez ment hozzá, és megszületett a négy gyerek: Zita, Emma, Klára, Imola. Ha a kezdőbetűket összeolvassuk, ZEKI. És ez nekem csak most esett le, pedig másfél éve pötyögöm be - ha nem az oldalsávomból kattintok rá - a címsorba, hogy zeki-szitya.blogspot.com...

- Svájcban élő tinédzserként hogyan képzelted el az életedet? Haza akartál jönni?
- Nincs tiszta emlékképem arról, hogy milyennek képzeltem az életemet kamaszként. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy igen, haza szerettem volna jönni. Az ott töltött tíz évből az első három merő honvágy volt; folyton csak azt számolgattam, hogy hány nap van még hátra a hazaútig.
- Sok minden kötött téged Svájchoz, barátok, sőt, szerelem is; mégis ott tudtad hagyni...
- Tíz év után is olyan erős volt bennem a vágy, hogy visszajöjjek, hogy úgy éreztem, muszáj kipróbálnom újra a magyarországi életet, ha elmulasztanám, sosem bocsátanám meg magamnak. Aztán itthon ragadtam, a szerelem elmúlt - jött helyette más -, a barátságok megmaradtak.
- Férjeddel, Zolival hogyan ismerkedtél meg? Mi fogott meg benne?
- Valamilyen rendezvényen láttam őt, és megtetszett - pedig hosszú haja volt, amit sosem kedveltem! Ezt elárultam a barátnőmnek, akinek a fiúja Zoli jó barátja volt. Összehoztak minket, amiért örökké hálás leszek ennek a barátnőnek, noha most már nem állunk közel egymáshoz. Hogy mi fogott meg Zoliban? Persze, nyilván nagyon jóképű és "csinos" volt már akkor is. Sütött belőle az a kedvesség és jóság, ami máig elvarázsol. Még humora is van. És úgy éreztem: mellette biztonságban vagyok. Amikor pedig nem volt velem, új érzést ismertem meg: féltettem.
- Amikor Zoliról írsz, mindig hajlamos vagyok rá, hogy megosszam a legjobb férj címet közte és az én férjem között...de igazából az hatott meg, amikor egyszer ő írt a blogodra, ha jól emlékszem, a szülinapodon. Ott véglegesen feljutott nálam a dobogó legfelső fokára, persze csak szigorúan megosztva. Szóval, mi a titkotok?
- Hmm...titok? Az egyik az, hogy amióta csak együtt vagyunk, nem két külön takarónk van, hanem egy közös; a másik, hogy kizárólag csak annyi időt töltünk külön, amennyit muszáj, egy perccel sem többet. Azt gondolom, hogy nem lehet semmi baj addig, amíg a gyerekeink egy-egy kedves-bájos mozdulata-mondata felett összemosolygunk, olyan szeretetteljesen és cinkosan. Az esküvőnk előtt készítettünk egy kisfilmet, meginterjúvoltuk a közeli hozzátartozóinat és pár barátot. Különböző kérdéseket tettünk fel nekik, többek között ezt: "Mi a jó házasság titka?" Több helyről érkezett ez a válasz: "Türelem." Hát valahogy így. Eltartott egy darabig türelmessé válni... És ehhez még hozzájön az őszinteség és tisztaság, bizalommal tele. Meg az egyre mélyülő szeretet, ami szerencsére nem múlik. Amíg "könnyedebb" életet élhettünk, addig eljártunk néha kettesben is, mert az kell. Mostanában inkább "csak" egy-egy mozira, színházra vagy baráti vacsorára szökünk el - a közös kulturális vagy baráti élmény annyira feltölt! Nem csak az anyagiak miatt korlátozzuk erre, hanem azért is, mert nem akarom, hogy a csajok kimaradjanak. És még valami: igyekszünk mindig beszélgetni. Este, ha nem rogyunk össze a fáradtságtól, vagy reggel - hajnalban - a kávé fölött. Ha pedig elutazunk, akkor a hosszú út során mindent átduruzsolunk.
- Rengeteget tanultam tőled az anyaságot illetően, sőt, időnként lelkiismeret-furdalásom is van amiatt, hogy én nem tudom olyan jól csinálni, mint te. Hogyan jut időd mindenre és mindenkire? Hogyan tudsz ott lenni mindenhol, úgy, hogy nemcsak a kötelező feladatokat vállalod, hanem például olyat is, mint a szülői munkaközösség-beli szerep?
- Tulajdonképpen két oldalról lehet megközelíteni a dolgot. Az egyik: belém vésődött a "vendég a háznál" kifejezés. A gyerekek "vendégek" minálunk, hiszen oly' rövid a gyerekkor, hipp-hopp elszáll. És amíg velünk vannak, amíg szeretnének velünk lenni, amíg szükségük van sokat és intenzíven ránk, addig mi itt vagyunk. Hiszen, bár közhely, ők az életünk értelmei. Ezért, ha azt kérik, hogy üljek oda, hallgassam meg, nézzem meg, szervezzek neki egy olyan születésnapi bulit, ahol én szervezem a játékokat, ragasszam meg, varrjam vissza, társasozzunk és hívjam fel az osztálytárs anyukáját az elfelejtett lecke miatt, hát megteszem. Bár nem gondolnám, hogy mindenre van időm, és azt sem, hogy neked lelkifurdalást kellene érezned. Egyébként pedig szerencsém van, hogy eddig itthon maradhattam, és legfeljebb itthonról dolgozok. Tudod, tragikusan nosztalgikus vagyok, és emlékgyáros. Mert folyton érzem, hogy fogy az idő. Az az idő, amíg ők vendégek a háznál. Úgyhogy azt szeretném úgy megtölteni, hogy feltöltődjenek egy életre a boldogság és a szeretet képességével. No meg azért is, hogy "visszajöjjenek" hozzánk mindig, felnőttként is. Azt gondolom, hogy ha most szakítok arra időt, hogy tényleg odafigyelve meghallgassam őket, akkor talán nem fognak olyanokat eltitkolni előlem, ami fájhat. És esetleg nem is csinálnak majd olyanokat. És ha mégis, kell, hogy érezzék: mi itt vagyunk.
- Mi a másik megközelítés?
- Az, hogy ez az egész olyan, mint egy izgalmas játék. Ugyanabból a "gyurmából" négy teljesen különböző figura "készült", és nagyon érdekes ez az állandó "kísérlet", ami az élet, és amiben mindegyik lány valami új színt, új megközelítést mutat. Egyszerűen élvezetes velük lenni. És ez számomra jobb "poén", mint egy szárnyaló karrier, vagy az önmegvalósítás. Ez utóbbit pedig egyébként abban a kreativitásban élem ki, amit az igényel, hogy varázslatosabbá tegyem ezt a gyermekkort.
- Ifjú házasként arra készültetek, hogy egyszer majd nagycsaládosok lesztek?

- Bár gyerekeket mindenképpen szerettem volna, sosem gondoltam, hogy négy lesz! Zita és Klára után Zoli nagyon szeretett volna egy harmadik - és később egyébként egy negyedik - gyereket. Én sokáig ellenálltam, mondtam neki, én vállalok kettőt, keressen mást a következő kettőre... Aztán persze megkívántam én is a babaillatot újra... Ráadásul támasztottam egy-két feltételt, amik mind teljesültek. És aztán elmentünk Zolival pár napra síelni kettesben; azóta mondom, hogy a magaslati levegő veszélyes! Egyébként az ikrek inkább köszönhetőek a peteérés-serkentő tablettának, amire szükségem volt már Emmánál is. Érdekes, ott felhívták a figyelmemet az iker-veszélyre, és izgultam is, de Emma egyedül érkezett, így a második nekifutásnál már nyugodtabb voltam. Amikor a terhes-teszt szinte instant módon két csíkot produkált, bevillant egy barátnőm sztorija, aki ugyancsak ikereket hordott ki, hogy neki is szinte azonnali volt a reakció - az előző két terhességemnél az első tesztek negatívak voltak -, de ezt a gondolatot csak utólag azonosítottam be.
- Mikor derült ki, hogy ketten vannak?
- Nagyjából a 8. héten mentem először dokihoz, mondtam neki, hogy most már tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy van-e egyáltalán "valaki", mert semmilyen tünetet nem produkáltam. Hááát...nem kaptam biztató választ. Azt felelte, hogy ugyan van ott négy megtermékenyített petezsák, de talán egyben, ha pislákol egy életecske. Az, hogy négy teljesen elsuhant a fülem mellett, és totál kiborultam, hogy esetleg mégsem lesz babám. A doki azt kérte, menjek vissza egy hét múlva, ha addig nem vetélek el. No, onnantól kezdve halomra produkáltam a terhességi tüneteket, és megnyugodva mentem vissza egy hét múlva. A doktornő is mosolygott: "Ó, hát rendben van ez a baba!!!" majd kis szünet: "És ez a másik baba is!" Konkrétan röhögött, behívta a szülésznőnek tanuló asszisztensét, hogy megmutassa hogy néz ki egy iker-terhesség.... Még mindig ultrahangozott, és félig vihogva, félig komolyan hozzátette: "A negyedik petezsák felszívódott, de a harmadik még nem. Most nem látom, hogy lenne benne élet, de jöjjön vissza egy hét múlva, hogy leellenőrizzük." Kb. ekkorra jött meg a hangom: "Jaj ne! Ha minden héten eggyel több babát talál, akkor én inkább nem jövök vissza!"
- Zoli mit szólt?

- Sokként érte a hír őt is, persze, de elég gyorsan átváltott örömbe. Én szorongva töltöttem a terhességem nagy idejét, eleinte állandóan olyan rémálmokból ébredtem, hogy elvetélek. Kb. a 16. héttől nem tudtam sem jobbra, sem balra fordulni. Ennek ellenére sima terhességem volt, másnak a "sima" is jóval bonyolultabb, egyszerre és szépen fejlődtek. A hivatalos protokoll szerint a 28. héten be kell feküdnie egy ikres terhesnek. Eszem ágában sem volt otthon hagyni több hónapra a két "nagyot" (Emma nem egészen 2 és fél éves, Zita bő 4 és fél éves volt ekkor), főleg, hogy minden rendben ment. A 36 héten a dokinő azt mondta, hogy most már őt fogják kirúgni, ha nem vonulok be. Oké, megegyeztünk, hogy a betöltött 38. héten megcsászároz, ha addig nem indul be spontán. Rosszul feküdtek a babák, nagyon-nagy sajnálatomra elkerülhetetlen volt a császár - komoly lelkibeteg voltam miatta hónapokon át... Az első hét elteltével a hétvége nappalaira eltávot kaptam, azaz reggel ki, este vissza. A vasárnapi visszatérésnél már éreztem, hogy itt lesz valami.... Este 10 után egy kissé izgis császár után, megszülettek, 2500 grammal és 2300 grammal, makkegészségesen!
- Hogy reagált a két "nagy testvér"?
- Amíg terhes voltam, Zita nagyon büszke volt arra, hogy iker-tesói érkeznek. Az oviból hazajövet mondott olyanokat, hogy "X.Y.-nak is lesz kistesója. De CSAK egy!" Aztán, amikor megszülettek, teljesen bekattant. El kellett telnie egy évszakváltásnak ahhoz, hogy kissé lenyugodjon háborgó lelke, ez nagyon megviselt engem is. Emma a terhességem vége felé azon morgolódott, hogy "nem fér hozzám". Amikor pedig megszülettek, kissé elveszettnek tűnt az új helyzetben, de örült, hogy ismét hozzámbújhat kényelmesen. Szerencsére, a kezdeti őskáosz után - októberben születtek -, nagyjából az új évvel eljött a nyugalom: az Ikrek tündérbabákká váltak, ettek-aludtak-mosolyogtak, az idegek kisimultak, és elhittem, hogy nem feltétlenül kell belebolondulni egy kicsi, egy pici és két mini nevelésébe. Az Ikrek nagy ajándékot jelentenek számunkra... Főleg, hogy ilyen különbözőek.... Annyira örülök, hogy így alakult! Örülök, hogy párosan vagyunk, párosan vannak; örülök, hogy ilyen kicsi a korkülönbség közöttük, hogy igazi kis csapatot alkotnak. Egyébként: ha csak egy baba jött volna, tuti, hogy szültem volna még egyet!
- Kevés hozzád hasonlóan toleráns embert ismerek, ez a családból jön, Svájcban szedted magadra, vagy hol?
- Neeem, a családból biztos nem jön. Vagy maximum úgy, hogy amikor letették a "tolerancia-csomagot" a családunk portája elé - most a Ficsor-oldalra gondolok -, akkor valószínűleg én találtam meg, és mindent én tartottam meg magamnak. Egyébként az alapvetően is megértő és elfogadó természetemhez jókorát tett hozzá Svájc, a multikulti környezet, Genf, a maga sok-sok nemzetközi szervezetével és a hozzá kapcsolódó diplomata-tömeggel a világ minden szegletéből. A barátnőim, egy vietnámi, két olasz, egy félig holland-félig svéd, egy finn, ezt tanították nekem észrevétlenül: lehetünk nagyon mások, és nyugodtan lehetünk ettől még jóban. Szerintem a legtöbb emberben lehet valami jót találni. Illetve, ha nekem valamiért nem is szimpatikus esetleg, attól még nem tudom azt gondolni, hogy nem végzi jól a munkáját vagy nincsenek jó ötletei, vagy nem ír/fest/játszik/énekel jól, ha de. Engem Magyarországon ez bosszant mostanában a legjobban: sokan vannak, akik előbb megnézik "melyik oldalon áll" az illető, és utána döntik el, hogy tetszik-e nekik az, amit csinál.
- Melyek azok az emberi tulajdonságok, amelyek még téged is igazán kihoznak a sodrodból?
- Igen, azért van ilyen is, nem kevés. Például kiborít, ha valaki úgy meri gondolni, hogy ő elviheti az autómat/pénzemet/fényképezőgépemet, mert csak. Ha az ilyen arcátlan tolvaj még esetleg tudhatja, hogy gyerekeket, illetve időseket lop meg, na az pláne! Aztán...nagyon nem szeretem azokat, akik tudják és megmondják a tutit. Én egy nagy kétkedő vagyok, és sosem merném feltételezni, hogy csak az én utam járható. Legfeljebb azt tudom, hogy nekem ez a jó, a megnyugtató. És ha ezek a tuti-mondók még nagy felsőbbrendűséggel, pökhendi módon teszik ezt, na az vérlázító. Kiborít a "dögöljön meg a szomszéd tehene is" mentalitás. Amikor nem azért akarunk a másiknak rosszat, mert akkor nekünk jobb lesz, hanem azért, mert minket a másik baja örömmel tölt el, mert valamiért nem bírjuk. És végül, ezekből következően: nagyon utálom az irigységet! Ezt talán így már nem is kell tovább magyarázni.

- Mit csinálsz, amikor nagyon-nagyon elfáradsz? Miből, honnan merítesz erőt?
- Kerítek lehetőséget egy nagy alvásra. És valami szabadlevegős mozgásra. Erőt pedig - most a gyerekeimen kívül, ami azért a legnagyobb halmaz - egy jó könyvből, egy jó filmből, egy kettesben eltöltött színházi estből tudok meríteni. Meg a blogolásból is.
- Szerinted mennyire bevállalható ma egy nagycsalád? Értem ezalatt azt, hogy sokan hivatkoznak a pénzre, meg hogy előbb a karrier, egzisztencia, utána a család, aztán végül egy gyerek fér bele a keretbe. Arra vagyok kíváncsi, Te hogy látod ezt a kérdést.
- Mi valami különleges helyen lakhatunk, mert errefelé nem ritka a négygyerekes család: minden óvodai csoportban/iskolai osztályban akadt 3-4, de még az ötgyerekes sem kevés. A legtöbbje azért szemmel láthatóan nem a nagy szegénységben él, bár akad olyan is. És sokan elszörnyülködnek a négygyerekességen, pláne a négylányosságon, de számomra inkább lelki határai vannak a létszámnak: jutna-e még kellő mennyiségű minőségi idő egy újabb gyermeki lélekre? Az anyagiak nyilván fontosak, nem vitatom. Amikor az Ikrek érkeztek, úgy gondoltam, hogy mi igazán "megengedhetjük" magunknak őket. Most egy kicsit nehezebb, de még mindig messze a szerencsés oldalon vagyunk. Néha elképzeljük Zolival, hogy mi lenne ha csak egy vagy kettő lett volna. A konklúzió mindig ugyanaz: így, és most, sokkal jobb nekünk! Imádom a nagycsaládot, és külön hálás vagyok neked ezért a sorozatért, mert bemutatja, hogy nem "ördöngősség" öten-hatan-heten-nyolcan együtt élni és még élvezni is!

Közös "munkahelyünk", ami kapcsán tulajdonképpen megismerkedtünk:  a Laptopkonyha. 

11.

Bence, a mi kis különleges Bencénk 11 éves lett.
A sorban ő a harmadik, amikor született, azt hittem, vele megy majd minden, mint a karikacsapás, rutinból; nos, erre alaposan rácáfolt, nála semmi nem úgy működött, mint az előző kettőnél.
A legnagyobb különbség közte és idősebb testvérei között az érzékenysége. Annyira finomak a kis adó-vevői, hogy minden rezdülést észrevesz. Ő az a gyerek, aki, ha tudja, hogy kicsit szűkösebb napok járnak, de megengedem, hogy válasszon magának valamit a boltban, biztos, hogy a lehető legolcsóbb megoldás mellett dönt.
Mivel császármetszéssel született - mint mindegyikük -, nem kerülhettem vele egyből közös szobába, csak a harmadik napon. Addig folyamatosan panaszkodtak rá a csecsemős nővérek, különösen az egyik, mérges is voltam rá, hogy mondhat olyat egy újszülött babára, hogy "rossz". Mert sír. Az történt, hogy amikor három óránként kihozták, aludt, amikor visszavitték, felébredt, sírt, adtak neki teát. Aztán, amikor három óra múlva újra megkaptam, hogy, hogy nem, aludt. Amint lehetett, azonnal kértem, hogy kerüljünk közös szobába, és láss csodát, fél nap alatt beállt a három óránkénti ébredésre, nem sírt, ott pihegett mellettem. Aztán elég sokáig nem is mozdulhattam a közeléből; folyton látni akart, ha a konyhában dolgoztam, oda kellett tennem magam mellé babahordozóban, onnan tartott szemmel.
Általában nem viselte jól a változásokat - ma már azért ez nincs így.
Most már nagyfiúsodik, gyakran "bekóstolja" 14 éves bátyját, hiába mondom, hogy a fizikai adottságokban még nem egyenlőek, nincs esélye, inkább ne...

Három éves volt, amikor megszületett a négyes számú versenyző, Zsófi. És bármennyire igyekeztem, hogy Bence ne érezzen belőlem kevesebbet (persze, nemcsak ő, a testvérei sem), megviselte az az időszak.
Mindezek ellenére Zsófival nagyon jól megvannak, négyük közül ők vannak meg a legjobban egymással, legalábbis most. A húga egyenesen rajong érte, ő pedig egy nagyon okos, kedves fiúcska, akit nagyon szeretünk!

Zsófi ajándéka Bencének. A szülinapi tortázáshoz gyülekezik a család.:-)

A tortát illetően az ünnepeltnek egy kérése volt: ne csokitorta legyen. Nem az lett, hanem: Raffaello torta.
Zsófiék farsangjára az egyik anyuka hozott egy tálca sütit (Raffaello szelet), ami állítólag olyan finom volt, hogy az csuda, és fénymásolt újságkivágáson másnap keringeni kezdett a recept a szülők között. Zsófi nekem is hozott egy példányt, noha ő nem kóstolta a sütit, de hitt a többieknek. A fénymásolt újságlapot letette elém az asztalra:
- Képzeld, ezt a Boldi anyukája sütötte.
- Jaj, Zsófi - szólt közbe Bence -, nem ezt sütötte, hanem egy ilyet. Ez egy újságban megjelent recept.
- Ja, tényleg - kontrázott most már Zsófi -, és különben is, anya sokkal finomabban el tudja készíteni, mert híres gasztroblogger.
Hümmögtem magamban, és gyenge próbálkozást tettem (na, hát még azért nem...), hogy megingassam a gyermeket ebben az elképzelésében, de a kijelentése annyira határozott volt, hogy végül ráhagytam. Hátha egyszer be is teljesedik...

A recept meglehetősen hosszú, ezért elhatároztam, nem is pötyögöm be, csak ha minimum öten követelitek itt alant. Annyit elárulok, hogy a tésztákban mindössze két evőkanál rétesliszt van, a legnagyobb hányada kókuszreszelék, tojásfehérje és cukor. A barna tésztába ezen felül kakaópor került, a krém pedig vanília puding.
Szóval, szeretnétek a részletes receptet?

Nyolcvan másodperc

Zsófi tegnap esti fürdésekor időnként hatalmas csapkolódás hangjai hallatszódtak a fürdőszobából, mintha fuldokolna a gyermek. Benéztem, épp a víz alól jött fel.
- Képzeld, anya, nyolcvan másodpercig bírtam a víz alatt!!!
- Ne viccelj, az rengeteg...
- Igaz, a vége felé kettesével számoltam...

A dolgozó nő háztartása

Ezt a könyvet, Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása című, 1956-ban megjelent művét a nagymamámtól kértem el jó fél évvel ezelőtt.  Nem értette; kérdőn nézett rám, "mi a csudának ez neked"? Hát, mondtam, mama, korrajz, amúgy meg szórakoztat, nem is kicsit.

Az elmúlt napokban csüggtem Pataki Mária szavain, voltak részek, amiket többször is elolvastam, és arra gondoltam, a legjobb mondásokat kigyűjtöm majd egy kis csokorba. Mind közül a kedvencem: "A jól felszerelt háztartásból nem hiányozhat soha semmi." Hoppá.
Próbáltam utánajárni a szerzőnek, ki is lehetett Pataki Mária. Könyve első kiadása 1950-ben még asszonynevével együtt (Keresztesné), 1956-ban már anélkül jelent meg. További köteteit is e néven jegyzi, az utolsó, amit találtam, a Közgazdasági és Jogi Kiadó által 1982-ben kiadott "A vendégvárás ábécéje" című. Sajnos, a szerző személyével kapcsolatban nem lettem okosabb.
Ámde praktikus tanácsokkal annál inkább, nem is beszélve a 600, ínséges időkben is kiválóan hasznosítható receptről. Arra gondoltam, a bevezetőt mindenképpen megosztom veletek, aki szintén jól szórakozik az ilyen régi könyveken, bizonyára értékelni fogja.

Akit a háztartás ellátásának gondja, felelőssége vár, szép anyanyelvünk "háziasszony" névvel jelöli akkor is, ha egyedüli teendője a ház körüli munka ellátása, akkor is, ha dolgozó nő, és termelőmunka után várja  a háztartás ezer gondja.
Meg kell becsülni a jó háziasszonyt, aki családja testi jólétének és lelki nyugalmának őre, gondozója; felelős a rábízottak táplálásáért, ruhájuk és lakásuk tisztán-, rendbentartásáért.
Hány feladat várja? Száz vagy ezer - meg sem lehet számolni! Gyűrött férfiing, szakadt gyerekruha, eltűnt gomb, lyukas harisnya, vetetlen ágy, terítetlen asztal, mosatlan edény - csupa elvégzendő feladat. A háziasszony - aki a háztartás bonyolult gépezetét biztos kézzel, helyes arányérzékkel irányítja, nyugodtan, mosolygós arccal, csinosan, ápoltan ül családja körében és sohasem fáradt ahhoz, hogy szórakozni menjen - moziba vagy színházba - és elolvasson egy-egy jó könyvet.
Hányféle asszony van és hányféle háziasszonyi szenvedély? Vegyük sorra...
Van aki él-hal a lakásáért, legszívesebben porronggyal, tollseprűvel felfegyverkezve jár. Élete örökös harc - a tisztaságért. Betege, hogy gyerekei a játékokat szétrakják a szobában, hogy férje 15 évi házasság alatt sem tanult rendet - kabátját még most sem akasztja vállfára. Nem örül a vendégnek, mert egyre az jár az eszében, hogy mennyi takarítanivaló lesz utána. Zsörtölődik, veszekszik - és szenved.
Másnak a konyha a szenvedélye. Süt, főz, vásárol - nem kímél időt, fáradságot, pénzt, ha konyhájáról van szó. A kamrában felhalmozott készlet kétheti élelmét biztosítaná egy négytagú családnak, de ez kevés! Szenvedélyesen áll sorba, és ha valahol sorállást lát, előbb maga is beáll, azután kérdi: - Itt mit adnak?
Akad olyan asszony is, aki divatos ruhákért áldoz fel mindent. Családját elhanyagolja, egyetlen gondja - a divat.
Van asszony, aki azon a címen hanyagolja el családját, háztartását, hogy "csak a munkájának él". Nem kisebb hiba ennek fordítottja sem.
A mi nő-ideálunk megállja helyét a munkahelyén és helytáll az otthoni háztartásban is: mikor főzni, mosni, takarítani kell, mikor beteg ellátása várja, mikor gyerekcsíny nyomait tünteti el - ruhán vagy sérült testrészen, mikor elromlik a vasaló, kiég a biztosíték, vagy eldugul a mosogató kiöntője.
Dolgozó nők milliói állják meg helyüket a világ minden részén. A mi országunkban, a Szovjetunióban és a népi demokratikus államokban megbecsülik a nők termelő munkáját és segítséget nyújtanak háziasszonyi teendőik ellátásához.
Bölcsődék, óvodák, napközi otthonok, üzemi étkezdék, háztartási gépek, készételek, konzervek, a boltok nyitvatartásának szabályozása és sok más - mind a dolgozó háziasszonyokat segítik. Rajtunk múlik, hogy ezeket felhasználjuk és munkánkat megkönnyítsük.
Régi, polgári háziasszonyok - akiknek más elfoglaltságuk nem volt - sok hűhót csaptak házimunkájuknak, ezzel bizonyítva személyük fontosságát, nélkülözhetetlenségét.
A mai dolgozó nő viszonya a családhoz és a társadalomhoz megváltozott.
A legtöbb régi háziasszony - aki egész nap otthon volt - elkeseredve állapította meg: a háziasszonyi teendők elvégzésére kevés a nap 24 órája.
Vajon mi erről a Ti véleményetek, akiknek termelőmunka után naponta csupán néhány óra áll rendelkezésetekre, hogy ellássátok családotokat, foglalkozzatok gyermekeitekkel, emellett szerettek olvasni, rádiót hallgatni, moziba, színházba menni? El lehet végezni ennyi mindent? El, hiszen Ti magatok is elvégzitek munkába menés előtt - és munka után.
Szükséges ehhez azonban a helyes időbeosztás és a család segítsége.

A könyv további cirka hatvan oldalon látja el a kor hölgyeit a lakás berendezésétől, a konyha felszerelésén, a takarítás mikéntjén, a mosás, vasalás, folttisztítás trükkjein át a különböző fűtési módokig hasznos tanácsokkal. Szó van még a molyok és egyéb rovarok irtásáról, a szobanövények gondozásáról, sőt, még a legfontosabb javítási munkálatokról is! Ezt így vezeti be:

Elromlott az egyik villanykapcsoló, nem működik a villanyvasaló, rövid az olvasólámpa zsinórja, képet, előszobafogast akarunk felakasztani, csepeg a mosdó csapja - vagy éppen eldugult... Naponta találkozunk ilyen és hasonló problémával a háztartásban. Szerelőt hívatni ilyen apróságért szinte restell az ember - és ha hívjuk is, lehet hogy csak napok múlva tud kijönni. 

 Szó esik a szükséges szerszámokról, majd a konkrét műveleteket is leírja, mit kell kicsavarozni, meghúzni, melyik vezetéket hova kell illeszteni... Ehhez képest a későbbi "vízcsap bőrözés" semmiség.
Az alapfokú ezermester-gyorstalpalót követi egy kis elmélkedés arról, hogy ugyan, miért csak az asszonynak kellene végeznie a házimunkát? Kitér arra, hogy már kora gyerekkorban neveljük arra a kisfiúkat is, hogy igenis, vegyék ki részüket az otthoni teendőkből - milyen hálás lesz majd menyünk ezért egyszer! Szól a vasárnapi pihenő fontosságáról, hogy az tényleg pihenő legyen, egy jó kirándulás kivitelezéséhez ad támpontokat. Ezt követik a szépségápolás, tisztálkodás, hajápolás fejezetek, utóbbiban szerepel a meglehetősen vitatható mondat: "Két-három hetenként kell hajat mosni (zsírosodó hajat gyakrabban)."
Nagy hangsúlyt helyez az otthoni könyvelés fontosságára, költségvetés készítésének szükségességére, ugyanígy a helyes időbeosztás kialakítására. Megismerkedünk a kissé lassú mozgású, ám jó beosztású Szabónével, aki pragmatikusságának köszönhetően egy ebédfőzés idejéből 56 percet képes spórolni időben az ügyes és gyorskezű Kovácsnéval szemben, aki mit sem törődik a logisztikával, nem készíti oda, amit oda kellene, és amíg a krumpli fő, csak ücsörög, vagy rakosgat, és már el is bukott 35 percet.
Szabóné velünk marad még egy fejezeten át, megismerhetjük egy komplett napját, de ez külön megér egy bejegyzést.
Csak annyit mondhatok: I love Szabóné.
A szerző mindezek után már rátér az élelmezés tudományára, a főzéshez ad tippeket, majd következik 600 recept. Na, ezekből is szemezgetek a jövőben.

Ma úgy vagyok, hogy jól vagyok

Egy axiómával szeretném kezdeni: minden üveg bolti magozott meggybefőttben lapul legalább egy szem magozatlan meggy.
Lassan kapirgálom össze magam, közben kisebb gyerekeim visszaestek a betegség egy másik válfajába, most torokfájás és láz volt soron, de azt hiszem, tegnap volt a mélypont. Ma már virgoncak voltak annyira, hogy délutánra előirányozzak egy kiadós sétát az erdőben, erre nemcsak nekik, meg a kutyának, hanem azt hiszem, mindnyájunknak nagy szüksége volt. Persze, amikor mindnyájunkat mondok, csak így hétköznap, abba többnyire "a nagyok" nem tartoznak bele. Ők egyrészt már nem annyira szívesen csatlakoznak, másrészt Bálintnak holnap lesz a szóbeli felvételije a gimnáziumba, és úgy tanul, ahogy még sosem láttam.
Igyekeztem olyasmit kitalálni ebédre, amihez nem kell boltba menni, tegnapról maradt leves, és nagy örömömre felfedeztem két üveg meggybefőttet a spájzban, ezzel 20 perc alatt megoldottam az ebéd-kérdést: gyümölcsmártás pirított darával. A mai napig ez a legkeresettebb receptem a google tanúsága szerint, a menzai örök kedvenc. A fenti axiómára vonatkozóan hosszútávú megfigyelésekkel rendelkezem, és bizony, ez alkalommal is, az ebéd után összeszedett tányérokban ott díszelgett két darab mag.
Mivel gyönyörű idő volt, ragaszkodtam az erdei sétához - ehhez persze az is kellett, hogy ma valamilyen oknál fogva nem volt netünk, így nem tudtunk dolgozni sem. Bár némelyek kissé vonakodva indultak neki a kirándulásnak, a végén egyöntetű volt a vélemény: milyen jó, hogy elmentünk!

Itt még kötelességtudóan gyalogoltak a drágák - én meg a cipőmről próbálom lehúzni a ráragadt sarat a hóban.

Amikor felértünk az erdőhöz, azt láttuk, hogy hatalmas sár van az úton...majdnem visszafordultunk. Aztán párszáz méterrel beljebb találtunk egy utat, az erdészeté lehet, viszonylag száraz volt, ezen mentünk tovább. Ilyen rejtélyes elemeket is leltünk rajta:

Mivel tudom, hogy némelyek csak a kutyás videók kedvéért kattintanak ide nap mint nap, hát azt is teszek fel.

Persze, a nagy futkározásban az esés sem maradt el...

A nagy testvér segít. És most látom, hogy bizony festetnem kéne.

Azért nem szegte Zsófi kedvét az esés abban, hogy versenyt fusson Bogyóval. Noha esélytelen...

Bő egy órát túráztunk, terápiás céllal; mondhatom, bevált.

Szép helyen élünk.

Ilyen is van...banános márványkalács

Elkaptam a hányós vírust a gyerekektől. Hozzám már valami lebutított verzióban érkezett meg, mert csupán folyamatos émelygés, illetve fejfájás jelentkezik.
Bevallom, néha jólesik egy-egy ilyen gyengécske betegség, mert lelkiismeret-furdalás nélkül feküdhetek órákon át akár, megnézhetem a Julie&Juliát akár kétszer egymás után, fényes nappal, amikor amúgy ezer dolgom lenne, de mégsincs, mert én most hivatalosan beteg vagyok.
Ha szerencsém van, akkor van annyi maradék a hűtőben, hogy még főzni sem kell, ha meg elfogy a kenyér, egy ilyen gyors kalácsot összedobok. Vagy összedobatok.

Hozzávalók:
1 tojás
11 dkg nádcukor
8 dkg olvasztott vaj
7 dkg zabpehelyliszt
15 dkg finomliszt
1 tk sütőpor
2 banán
1 csipet só

A sütőt bekapcsoltam 180 fokra.
A banánokat villával összenyomkodtam. A tojást habosra kevertem a cukorral, hozzáöntöttem a vajat, majd szépen az összes többi hozzávalót, a felsorolás sorrendjében.
Őzgerinc formába öntöttem a massza felét, a másik felébe kevertem 1 ek kakaóport, majd a fehérre borítottam, és villával kicsit átforgattam.
Kb. 30 percig sütöttem.

Nincs többé félelem, nincs többé fájdalom

Meghalt a mamám.
Tegnap.
80 éves volt.
Amikor hétfőn meglátogattam, nagy műtét előtt állt, kétséges volt, hogy egyáltalán túléli-e, azonban attól sokkal jobban tartott, hogy ha igen, akkor utána mi vár rá. Hogy az az idő, amit ezzel hozzátesznek az életéhez, vajon nem csupa szenvedést hoz-e?
Szerdán, bár elkezdték a műtétet, amit terveztek, azt a betegség előrehaladott állapota miatt mégsem tudták végrehajtani; tíz nap múlva haza is engedték volna a kórházból azzal, hogy néhány hónapja van hátra legfeljebb.
Amikor hétfőn meglátogattam, két dolog gyötörte: a félelem és a fájdalom. Sokáig maradtam nála, mondta, milyen jó annak, aki úgy meg tud halni, hogy lefekszik, elalszik, aztán csak nem ébred fel.
Hát sikerült, mama, végül azért sikerült...
És nincs többé félelem, nincs többé fájdalom.

Nagycsaládban élni jó!

Kikocs blogjába nem kevésszer feledkeztem már bele, szeretem a stílusát, a látásmódját, ahogy a családjáról, gyerekeiről ír, illetve azokról, amik foglalkoztatják. Réka 7, Nándi 5, Misi 3 éves; Kikocs nyár óta önkéntes munkát végez a nagycsaládos egyesületnél. Azonban úgy tűnik, sosem volt afféle egy helyben ülő típus…
- Gyerekkoromban virágot árultam, abból vettem az első bicajomat 10 évesen, apuékkal feleztük a hasznot- mondja. - Aztán középiskolásan nyaranta anyukámék méteráruüzletében dolgoztam, a főiskola alatt a függönyboltban, akkor már én voltam az árubeszerző meg kapcsolattartó is. Aztán férjhez mentem, Pestre költöztünk, befejeztem a sulit, utána egy logisztikai cégnél dolgoztam 15 hónapig, azóta valamilyen gyerekellátáson vagyok. A logisztikának folyamatosan nagy hasznát veszem.
- Milyen sulit végeztél?
- Nemzetközi kapcsolatok szakreferens vagyok. Sok nyelvet tanultam, mindenféle gazdasági területbe belekaptunk, mindenből tanultunk egy kicsit, egy fajta jogi-gazdasági-nemzetközi kommunikációs végzettség ez. Jó volt, és nagyon széles látókört adott, sok ajtót kinyitott előttem, de egyik rémálmom a mai napig az, hogy még hátra van egy vizsgám…
- Hogyan került a képbe a blogírás?
- Amikor Misit vártam, itthon és a tágabb családban, barátoknak is mindenféle egyéb fontosabb problémái, plusz munkái voltak, és nagyon magányosan hordtam ki a legkisebbet. Bennem semmivel nem volt kisebb a csoda, mint az elsővel, de a környezetem már nem sok varázslatot látott benne, ami alapvetően érthető is. Úgyhogy ahelyett, hogy azon bosszankodtam volna, hogy nem méltatják válaszra a leveleimet, ömlengéseimet, fórumhozzászólásaimat, amikor Misi megszületett, blogolni kezdtem. Nemcsak magamnak, persze: mivel mindenki távol lakik, és olyan folyamatos zaj van körülöttem, mióta három gyerekem van, hogy telefonálni sem lehet normálisan, akit a családból érdekel, hogy éppen mi van velünk, tájékozódhat. Anyósom a leghűségesebb olvasóm…
- Milyen érzés volt, amikor azt tapasztaltad, hogy már nem csak a rokonok olvasnak?

- Időnként aggaszt, ahogy lassan de biztosan nőnek a számok - két éve még összesen 6 olvasóm volt -, persze, valahol mindig örülök is neki, ha valakit érdekel az életünk annyira, hogy feliratkozzon állandó olvasónak. Tény, hogy az utóbbi évben jobban meggondolom, mit teszek közzé, csak néha lázadok fel, és leírom, ami nagyon bennem van. Abban bízom, hogy azért elég unalmas vagyok, sosem lesz több százas olvasótáborom…
- Miért gondolod, hogy unalmas vagy?
- Olyan dolgok érdekesek nekem, olyanokért tudok lelkesedni, amik másoknak nem jelentenek semmit.
- Például?
- Képes vagyok szimplán a hóesésnek örülni, vagy egy mondatnak, amit véletlenül elcsíptem, és ezek a napjaim fénypontjai tudnak lenni. Vagy benevezek a kislábnyom versenyre, csak hogy jól érezzem magam. Nekem ez esemény, a többségnek nem; nem nyerni akarok, nem hiszem, hogy van esélyünk, egyszerűen csak élvezem.
- A környezetvédelem amúgy is szívügyed, igaz?
- Igen, mert jó példája annak, hogy minden azon múlik, hogy te hogy teheted jobbá a világot. Ezért fontos nekem. Vannak barátaim, akik túlságosan megalkuvónak tartanak, mert középutat járok, elfogadok mindenkit, és szerintük ez hülyeség; én meg csak konokul megyek előre, és teszem, amit jónak látok, mert az én családom, szomszédaim, barátaim, meg a környezetem van rám bízva. Nem a bálnák, nem a demokrácia. Csak ez a kis kör itt körülöttem.
- Az önkéntes munka alapja is ez? Jót tenni, jobbá tenni?
- Igen, alapvetően ez a mozgatórugó bennem, hogy a környezetemben tegyek jót, ott szeressek, ott mutassak példát. És hátha lesz egy másik valaki, aki azt látja, hogy igen, ez működhet, és kicsit még több ember figyel oda. De az ő környezetük már az ő felelősségük, nem az enyém. Egyébként pedig van, aki felveszi mellettem a fonalat, és ezt jó látni.
- Mit változtatott rajtad az anyaság, illetve konkrétan a nagycsaládos anyaság?

- Bár nagyon komoly megfelelési kényszerem van, mindig mindenkinek teljesíteni akarok, a gyerekeimmel kapcsolatban ez mégsem uralkodik rajtam. Szóval hiába mond bármit a környezetem, ha én azt érzem, azt látom, hogy a gyerekemnek a legjobbat teszem, akkor nem érdekel. Vagyis érdekel, mert nagyon szeretnék meggyőzni mindenkit arról, hogy igazam van, de akkor is úgy teszek, ahogy jónak látom, és nagyon boldog vagyok, amikor az élet aztán igazol. És általában igazol, akkor pedig szeretem ezt mindenkinek az orra alá is dörgölni… Ez az utóbbi egy-két évben segített abban, hogy a gyerekektől elvonatkoztatva is neveljem magam arra, hogy nem kell, hogy mindenkinek jó legyen, amit csinálok. Néha sikerül meggyőzni magam. Persze, vannak még változások, amik a gyerekszámmal jöttek. Például, nagyon szeretem a csendet. Korábban szinte nem tudtam elviselni, ha csend volt körülöttem, mindig szólt a zene, a tévé, valami. Aztán nagyon sokat lazultam is, el tudom engedni a tárgyakat, elveket, elképzeléseket, amikhez régebben foggal-körömmel ragaszkodtam volna. Sokkal élesebben látom a különbséget fontos és lényegtelen között. És bár sosem éreztem magam nagy kritikusnak, de mióta nap mint nap megélek olyan helyzeteket, amiket gyerek nélkül el sem tudtam volna képzelni, bárkinek bármit el tudok nézni, meg tudok érteni. Még azt is, ha lényegtelen dolgokhoz ragaszkodik… Ja, és én azt hittem, hogy majd azonnal fogok tudni bánni a gyerekkel, hiszen gyerekkorom óta anyukának készültem, de meg kellett születnie a harmadiknak is, mire nem éreztem magam hülyének, ha beszélek egy csecsemőhöz, aki nem válaszol, csak néz, vagy ordít.
- Hogyan egyszerűsíted magad számára az életet?
- Mindig annak látok neki, amiről éppen úgy érzem, hogy kikapcsol, egy kis élvezetet ad. Ezzel feltöltődök, és már neki tudok állni a nemszeretem dolgoknak is. Ha marad rá idő... Néha teszek olyan fogadalmat, hogy amit meglátok, hogy meg kellene csinálni, azt meg is csinálom. Eléggé el szoktam fáradni ezekben az időszakokban, de tény, hogy kevésbé nyomasztanak az el nem végzett dolgok.
Ha nagyon elborít a sok feladat, összeomlok – általában havi rendszerességgel, de inkább gyakrabban -, és akkor tervezek. Ha van tervem, egyből sokkal jobban érzem magam, még akkor is, ha nagyon hamar eltérek tőle, mert hát ember tervez...
- Mit teszel, amikor elérkezik ez a bizonyos összeomlás? Mit olvasol?
- Gyereknevelés témában a Gyerekekre hangolva című könyv, illetve a Testvérek féltékenység nélkül van az ágyam mellett. Az én mélypontjaimban ugyanis minden alkalommal komoly szerepe van annak, hogy alkalmatlannak érzem magam arra, hogy gyereket neveljek. Ha pedig egyszerűen az agyamat akarom kikapcsolni, és nem gondolkozni semmin, akkor Wodehouse-ot veszek elő. Nagyon szeretem a nyelvi humorát, és könnyedén repít az angol arisztokrácia világába. A gödör legalján pedig a Bibliát jó elővenni.
- Mit jelent számodra az, hogy hívő vagy?
- Hívőnek lenni számomra az utóbbi időben azt hiszem, azt jelenti, hogy ne én akarjam irányítani az életemet. Legalábbis ezt tanulom most. Nem csupán arra gondolok, hogy be kell töltenem azt a konkrét feladatot, amit a Jóisten szánt nekem, hanem arra is, hogy hogyan szeressem az embereket, pontosabban, hogy a szeretet irányítson.
- Az írásaidból az tükröződik, hogy a férjeddel nagyon jó a kapcsolatotok, ugyanakkor azt is olvastam, hogy ő nem hisz abban, amiben te. Ezt hogyan „fésülitek össze”?
- Az, hogy a férjem nem hívő, azt hiszem, mindkettőnknek nagy feladat. Nem is működhetne így a házasságunk, ha nem lenne tisztelet bennünk egymás iránt, és meg akarnánk győzni egymást arról, hogy nálunk az igazság. Nem mondom, hogy nem reménykedek, de békén hagyom. Neki csak annyit jelent ez, mint például az, hogy szeretem, ha zajlik körülöttem az élet. Néha kínos és fárasztó, de a részem, így elfogadja. Nekem azért nehéz, mert ezekről a dolgokról nem egyszerű beszélni vele, hiszen neki csak mese, nekem viszont meghatározza az életemet. Volt olyan időszak, amikor egyszerűen szégyelltem, ha rajtakapott azon, hogy imádkozok, vagy a Bibliát olvasom. Azért ezt lassan kinövöm. Neki azért nehéz, mert asszisztálnia kell a gyerekek vallásos nevelésében, kérdéseket tesznek fel a gyerekek is, amikre nem mindig tudja a választ, előfordul, hogy ő fekteti őket, és akkor kell imádkozni velük, templomba jönni, ami számára unalmas.
- Hogyan ápoljátok egymással a kapcsolatotokat?
- Sehogy. Egyáltalán. Legalábbis azok a klasszikus módszereink nincsenek, hogy időnként elmegyünk valahova ketten, meg naponta legalább fél órát beszélgetünk, naponta háromszor mondjuk egymásnak, hogy szeretlek, legalább kétszer csókolózunk, és a többi. Nem is tudom, hogy tud ilyen jó maradni mégis a kapcsolatunk… Mondjuk, 6 és fél év után tavaly nyáron öt napot töltöttünk itthon kettesben, ami felért egy szanatóriummal, szóval tény, hogy jót tesz az ilyesmi, de nem igazán van rá alkalmunk, és mégis működünk. Igazából sejtem a boldog házasság titkait, de ezek, azt hiszem, nem tudatos dolgok; úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy mi egy csapat vagyunk, akármit is hoz az élet. Eddig még akárhányszor dőlt valamelyikünk, a másik elkapta. Volt olyan is, hogy mind a ketten dőltünk, de pár centire a padlótól akkor is megtámasztottuk egymást, és valahogy talpra álltunk. Ő egyébként nem szereti, ha kézzelfogható dolgokat írok, vagy képet teszek fel róla a blogra, és ezt tiszteletben is tartom többnyire; de persze nehéz, mert nagyon büszke vagyok rá!

Utoljára

Vendéggyerek Bogyónak:
- Bogyó, utoljára mondom: ül! Ül! Ülll! ÜL! ÜÜÜÜLLLLLLö!!! Ülülülülülülülülülül!!!!
Hát jó, akkor feküdj...

Rum baba - Baba au Rhum

Soha nem készítettem, és nem is kóstoltam eddig a fent nevezett édességet, tegnap egészen véletlenül akadtam a receptjére.

Talán már meséltem, hogy a Laptopkonyhával péntekenként megjelenünk egy oldalon a Metropolban; mindig van egy recept OZtól, illetve egy-két, többnyire a hozzávalókhoz, vagy magához az ételhez kapcsolódó cikk. Szerdánként találjuk ki Szilvivel, mi legyen az oldal tartalma, ő általában megírja a recepthez a bevezetőt, én pedig a kapcsolódó anyago(ka)t. Nagyon jól működik a mi kis párosunk így már közel egy éve, mondhatom, olajozottan.

Forrás: wikipédia

Nos, ennek ellenére tegnap meg voltunk lőve; a recept OZ hihetetlenül finom mákos gyümölcskenyere volt, de a mákról már írtunk, mást meg mit...? Tanácstalanul kattintgattam a neten, mígnem egyszer csak elkezdtem utánaolvasni a rumnak. És nagyon érdekes dolgot találtam. Nem a készítés módjával kapcsolatban, hanem a történetében. Források ugyanis említik, hogy bár hasonló italokat készítettek már az ókorban is, főként Kínában és Indiában, mégis, az első palack igazi rum egy bizonyos Juan Ponce de León, spanyol felfedező kezei közül került ki. Azt azonban nem mesélik sehol, hogy Ponce de León Kolumbusz második útjának egyik résztvevője volt, továbbá Santo Domingo hódítója, illetve Puerto Rico gyarmatosítója és első kormányzója. Felfedező vére nem hagyta nyugodni: meg akarta találni a mesebeli Bimini-szigeteket, amelyről azt híresztelték, hogy ott fakad az örök ifjúság forrása. Két hajóval indult neki az útnak, sok beteg és idős embert is magával vitt, hogy a forrásnál ők majd úgyis meggyógyulnak. Átkutatta a Bahamákat, felfedezte (és elnevezte) Floridát, majd a Golf-áramlatot is, ám a forrást nem találta meg. Mivel gyarmatosítási engedélyt kapott a Bahama-szigetekre és Floridára, 1521. július 1-jén utóbbi partjainál kötött ki, azonban az indiánok heves támadással fogadták őket. Ponce de León megsebesült az ütközetben, mérgezett nyíl találta el; pár nappal később meg is halt. Az örök ifjúság forrása helyett a hosszú hajóutakra lepárolt rum receptúrája biztosította számára a halhatatlanságot. Bizonyára maga sem gondolta volna, hogy az utókor hálás lesz majd neki annak az italnak a feltalálásáért, amely ugyan a vágyott fiatalságot nem, de gondtalan perceket vélhetően hozott matrózai számára is a hosszú hajóutakon.
E történetnek köszönhetően az én cikkem is összeállt, ugyanakkor találtam még valamit: kapcsolódó anyagként ajánlgatták valahol a rumos recepteket, első helyen a rum babát, ami eredeti nevén Baba au Rhum, merthogy egy kicsit lengyel, egy kicsit francia. Tetszett a recept, aminek egyébként szintén megvan a maga története... Bár kissé zavaros, de mégis, a legenda szerint Stanislas Leczinski volt lengyel királynak köszönhető, aki Franciaországban volt kénytelen menedéket találni a 18. század elején. Állítólag hiányos fogazata miatt szerette úgy enni a kuglófot, hogy előtte kicsit rumba áztatta, majd tejszínhabbal tálaltatta. Ez volt az eredeti rum baba. Mondom, állítólag.

A süteményt szokták egy nagyobb darabban (koszorú vagy kuglóf formában) sütni, de létezik kimondott rum baba forma is. Ebből is kapható többféle, a képen láthatóhoz képest keskenyebb és magasabb, de lelkiismeret-furdalás nélkül, mondhatnám, gátlástalanul használhatjuk meglévő muffin-tepsinket is, ugyanolyan jó lesz.
Tény, hogy kicsit babrálni kell a tésztával a végén, de megéri: nagyon finom édességet kapunk.

Hozzávalók (kb. 12 darabhoz):
30 dkg liszt
1 dl tej
1 dkg élesztő
3 dkg cukor
4 tojás
10 dkg vaj
fél kk só
1 marék mazsola (elhagyható)
1 ek kandírozott narancshéj (elhagyható)

A mázhoz:
20 dkg cukor
1 dl narancslé
1 dl víz
1 dl rum

A lekenéshez:
baracklekvár

A tetejére pedig tejszínhab.

A lisztet tálba tesszük, mélyedést alakítunk ki a közepében. Beleöntjük a langyos tejet, a cukorból teszünk hozzá egy teáskanálnyit, és belemorzsoljuk az élesztőt. Amikor felhabosodott, hozzáadunk először csak két tojást, a maradék cukrot, az olvasztott vajat,  a sót, és alaposan összekeverjük.

Amikor ez megvan, a maradék két tojást is eldolgozzuk benne egyenként, illetve a mazsolát és a narancshéjat. Egy órán át letakarva, langyos helyen kelesztjük. Ez a tészta lágy, ne adjunk hozzá lisztet csak azért, mert nem olyan, mint ahogy azt megszoktuk!

A megkelt tésztát átkeverjük, elosztjuk a formákban. Látjátok, hogy a 12. mélyedésbe nekem nem jutott, az a helyzet, hogy a jobboldali formát kicsit túltöltöttem, nem gondoltam volna, hogy még mennyire meg fog kelni.

Ennyire. Na, de ne szaladjak nagyon előre, tehát nyugodtan osszuk a tésztát 12 részre. Tegyük 15 percre langyos sütőbe (50 fok), majd állítsuk a hőfokot 200-ra, és kb. 15 perc alatt süssük meg a süteményeket.

Közben készítsük el a szirupot: a hozzávalóit forraljuk össze addig,amíg azt nem látjuk, hogy a víznél sűrűbb az állaga. Ha felnőtteknek készül a süti, akkor a rumot csak a legvégén adjuk hozzá, mivel én elsősorban a gyerekeknek sütöttem, beletettem az elején, így az alkohol elpárolgott belőle.

A kész süteményeket szedjük rácsra, a rács alá tegyünk egy tányért, majd egyenként fürdessük meg a  szirupban a tésztákat. Tegyük vissza a rácsra.

Nem maradt más hátra, mint hogy lekenjük forró baracklekvárral. Mehet a tányérra tejszínhabbal, vagy anélkül.