Pöpec

Vendégeink érkeztek tegnap este. Éjfélig beszélgettünk, a konyhát amolyan "nagyjából" állapotban hagytam. Reggelinél mentegetőzve söpörtem fel a vacsora morzsáit, hogy hát bocsánat, de este már nem volt kedvem...
Ugyan, ugyan, mondta erre N., a feleség, csak a legelszántabbak álltak volna neki éjfélkor.
- Az az igazság - mondtam -, van egy pöpec barátnőm, akinél ilyesmi egész biztosan nem fordulhat elő.
- Tudod, Móni - felelte erre -, mindenkinek van egy ilyen pöpec barátnője...

Zugblogger a blogzugból

Mozaikcsaládban él: két gyerek érkezett férjével együtt annak első házasságából, majd született két saját. Három diplomája van: dietetikus, élelmiszermérnök, politikai szakértő. Érdekli minden, ami élelmiszer, étel, gasztronómia és a politika. Hobbijai közé tartozik a horgolás, a fényképezés, a Photoshop. 2007 óta blogol. Ő Altair.
- Hadd kezdjem azzal, ami már réges-régóta furdalja az oldalamat: mit jelent az, hogy a férjed Jeti? 

- Ő nagyon ellenzi a blogolásomat, így meg kellett ígérnem, hogy se képeket, se nagyon személyes, bizalmas adatokat nem teszek ki a netre. És a név idetartozik, ezért a gyerekek által ráragasztott „becenevét” választottam fedőnévül neki. Jeti elég paranoid, és szokta mutatni, hogy milyen információkat lehet megtudni egyik-másik emberről csak egy facebookos kép vagy profil alapján. Ezt a gyerekeknek meg is tiltotta, és rám is neheztelt, amikor létrehoztam...
- Olvastam nálad nem olyan régen, hogy korábban volt már másik blogod, és hogy elég régi motoros vagy; mi vezérel, az íráskényszer?
- Igen. Abszolút. Apám nyomdász volt, ahogy a szülei is, a betűk iránti vonzalom olyan magától értetődően ivódott belénk (öcséimbe és belém), hogy ma sem tudom, hogy mióta akartam írónő lenni. A fogalmazáskészségem már általánosban kiemelkedő volt a korosztályomban, és adta magát. Főleg, mert apám is maga kitalálta meséket mondott esténként, illetve ő is számos novellát írt az asztalfióknak. Ahogy a lánya. Gondolom, nem leplek meg: apám lánya vagyok, kinézetre, természetre, mindenhogyan. A memóriámat is tőle örököltem.
- Ez mit jelent? Legendásan jó?
- Az agyam tele van totál felesleges információkkal. Olyan embereket ismerek meg és tudok elhelyezni térben és időben névvel, akiket akár 20-30 éve nem láttam. A telefonszámok könnyen bekúsznak a fejembe, a mai napig számos telefonszámot tudok fejből, nem beszélve a pin-kódokról (az egész családét fejben tartom gyakorlatilag). A szövegeket is nagyon könnyen megjegyzem. Bár nem szép dolog, de elárulom, az egyetemen nekem elég volt odafigyelni órán (minden órára bejártam éppen ezért), és vizsgaidőszakban 1-2 napot tanultam a vizsgára. Még az államvizsgákra is csak egy hetet. Pont ezért a nyelvérzékem is nagyon jó, könnyen tanulok nyelveket. Most a spanyolt és a németet frissítem fel, de franciául is tudnék kenyeret venni, csak mert én kérdezem ki a gyerekeket. Ha valamire büszke vagyok magamban, az a kiváló memóriám.
- Említetted, hogy író szerettél volna lenni. Ahhoz képest egészen máshol kötöttél ki...
- Nem voltam elég tehetséges és kitartó. Mindig mások munkáihoz mértem a sajátjaimat, és minden olyan fakó volt. Középszerű meg nem akartam lenni. Pedig a középiskolát is úgy választottam meg, hogy az újságírásra felkészüljek (gyors- és gépírás, angol nyelv). De abban a suliban mindenki írónak és újságírónak készült, így elment a kedvem. A kamaszok mindig különlegesek akarnak lenni. Az iskolaújságban megjelent pár írásom, de ez volt minden. A blogoláshoz a kedvet legidősebb fiam akkori barátnője és a vasárnapi fiunk (aki az édesanyjával él) hozta meg. 2007-ben kezdtem. Előtte lelkes olvasó voltam.
- Mit értesz az alatt, hogy ők hozták meg a kedvedet?
- Blogoltak, és megtetszett az önkifejezés ezen módja. Előtte 2003-ban hallottam először a Média és Politika órán a (we)blogokról, de akkor még különösnek tartottam és úgy gondoltam, azoknak való, akiket tömegek olvasnak: politikusok, zenészek, más médiaszemélyiségek. Egy kicsit különben mindig is geek voltam, soha nem ütközök meg egy új programon, sőt imádom a kütyüket: fényképezőgép, laptop, mobil stb. Nem feltétlenül a legmodernebb darabokat használom, de nem jönnék zavarba, ha választanom kéne a divatos készülékek közül vagy egy új laptopot, fényképezőgépet. Imádom a technikát, valójában mérnök beállítottságú is vagyok.
- Begyűjtöttél már három diplomát - nem vágysz újra az iskolapadba?
- Nem. De egyébként nyelviskolába járok, úgy gondolom, hogy most már ez a legfontosabb, amit érdemes még tanulnom. Az élelmiszermérnöki szakkal megtaláltam végre a nekem való hivatást, amivel szívesen foglalkoznék és feltehetőleg fogok is. Folyamatosan pályázok külföldi állásokra.
- Milyen munkát szeretnél?
- Legeslegszívesebben egy laboratóriumban méricskélnék, ahol vagy a magam ura lehetnék, vagy kevesen lennénk, mert munka közben nehezen viselem a társaságot. Az élelmiszerbiztonsági területen belül a legjobban a génmódosított dolgok mérése tetszett, szívesen ellenőrizném az élelmiszerekben vagy egy élelmiszeripari cég saját laborjában az élelmiszerbiztonságot és -minőséget. Szintén élvezném a munkát olyan intézetben, ahol az élelmiszerek kockázatelemzésével, HACCP-vel vagy lakossági tájékoztatással foglalkozhatnék. Magyarországon ez a MÉBIH, de a jelen helyzetben se ott, se a Mezőgazdasági Szakhivatal központi laborjában nem tudok elfoglalható állásról. Számos évfolyamtársam maradt emiatt az egyetemen, vagy ment külföldi munkára. Más országba én elsősorban tapasztalatszerzés és nyelvgyakorlás miatt mennék, csak másodsorban a várható jövedelem miatt. Igazából nem tervezem másutt letelepedni. Amerikában vagy Nagy-Britanniában a fiúk is velem lennének, és helyi iskolába járnának, hogy nekik már ne okozzon gondot az angol. A németet meg meglátnám, hogy hazajárósan vagy hogyan működne (a távolságtól függ), de pl. Strassbourghoz közel vinném a családot, és a francia oldalon élnénk egy kisvárosban, és a franciát gyakorolnák, amit jelenleg is tanulnak az iskolában (és itthon pedig angolt és franciát magántanártól).
- Hol élnél legszívesebben?
- Legszívesebben itt, ahol most: Ferencváros. Ha el kell menni, akkor Nürnberget vagy Münchent, esetleg Miamit választanám. Nagyon szimpatikus a német emberek mentalitása, tudom, hogy sokaknak nem tetszik, merevnek tartják őket, de engem lenyűgöz a toleranciájuk és a kiszámíthatóság, ami jellemző az országra. Persze, bárhol szívesen élnék, de merjünk nagyot álmodni!

- Írtad magadról, hogy mozaikcsaládban élsz. Hogyan alakult ki ez a kapcsolat?
- Jeti titkárnője voltam, vigyáztam láthatás alatt a gyerekekre, és közel kerültünk egymáshoz, mint a Jane Eyre-ben... De tényleg. Jeti és a felesége ekkor már elváltak, de látszólag együtt éltek. Gyakorlatilag csak hétvégente ment haza, hogy a gyerekekkel lehessen. A mi kapcsolatunk akkor kezdődött, amikor már a látszatot se tudták folytatni, és az elvált feleségnek is adódott egy élettársa, aki beköltözött hozzá. A kezdeti időszak teljesen idilli volt. Kulturált, felnőtt emberek módjára álltunk a dolgokhoz mindhárman. Pont azért, mert ismertem már őket és előzőleg jól kijöttem velük, a gyerekekkel semmi gondunk nem volt. A legkisebb állandóan az ölemben ült, kirándulásokat szerveztünk a várba és mindenfele, és egy percig se éreztem úgy, hogy ennek a nagy jóságnak meglesz a böjtje. A gyerekek szinte minden hétvégét nálunk töltötték, hét közben meg bőven nyílt időnk megbeszélni és elrendezni, amit kellett és lehetett. Aztán beütött a bomba: az exnej élettársa elköltözött, ő meg könyörögni kezdett Jetinek, hogy újra próbálják meg. Jeti viszont már nem akarta, ő úgy látta, hogy a gyerekek sokkal felszabadultabbak úgy, hogy nincsenek az azt megelőző cirkuszok. Ekkor egy hét volt az esküvőnkig, de mondtam neki, hogy nyugodtan lemondhatjuk, megértem, ha szakít velem, mert mégiscsak a három gyerek boldogsága fontosabb mindennél. Ő ekkor egyértelművé tette, hogy velem vagy nélkülem kezdi újra az életét, de ő több esélyt nem akar a nejének adni. Ő viszont innentől kezdve azt híresztelte mindenkinek, hogy én szerettem el tőle a férjét... Pedig ez nem igaz.
- Három gyereket mondtál, de általában csak kettőről beszélsz... 
- A harmadik az anyjánál maradt, a másik kettő két évvel az esküvőnk után hozzánk költözött, ekkor voltak 10 és 8 évesek. Idén már 15 éves házasok leszünk...
- Milyen tanácsaid vannak azoknak, akik hozzád hasonlóan a férjükkel együtt kapnak készen néhány gyereket is?
- Abból kell kiindulni, hogy mit éreznénk a gyerekek helyékben. Kellő empátiával a kényes helyzetekben el lehet kerülni , hogy megbántsuk a gyereket. A másik fontos tanácsom, hogy tetszik, nem tetszik, mi vagyunk a felnőttek, nem várhatjuk el, hogy a korunk miatt csak a gyerek alkalmazkodjon hozzánk vagy a megváltozott helyzethez. Nekünk is kell alkalmazkodni, és sokszor nekünk kell a több eszünknek lenni és beszélni-beszélni-beszélni. Mindent meg kell beszélni, de vádaskodás és személyeskedés nélkül. El kell felejteni a sztereotípiákat: "drágám, a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket". Ez persze vicces, de az a gyerek, aki a háztartásunkban él, már nem a maga gyereke és nem az én gyerekem, hanem a MI gyerekünk, függetlenül attól, hogy ki volt a biológiai anyja/apja. És a legfontosabb: szeretni kell a gyerekeket, ha a szeretet nincs meg, jobb, ha új kapcsolat után nézünk, mert úgy el fog mérgesedni a helyzet, mint egy rossz anyós-meny viszony esetén. A férjünknek támogatást kell nyújtanunk, nem pedig megnehezíteni az ő életét a gyerekein keresztül.
- Ez hogy ment nálatok?
- Gyakran olyan dolgokat is elnéztem nekik, amiket a két kicsinek már nem engednék meg. És az őszinteség egy ilyen esetben az apa és az új partner között többszörösen is fontos. De az őszinteséget celofánba kell csomagolni. Nem vághatod oda a párodnak, hogy ma olyan idegesítő volt a gyereke, hogy szíved szerint nyakon csördítetted volna, de mindenképpen el kell mondani, hogy ha valami megbántott, és megkérni, hogy legközelebb a hasonló szituációt oldja fel közötted és a gyerek között valamilyen módon. Nem feltétlenül úgy, hogy neked ad igazat, de ne is söpörje a szőnyeg alá. Semmiképpen nem szabad eltűrni, amit egy ismerős (azóta szétment) családban láttam: az elvált apa cinkoskodik a lányával, és összefog az új partner ellen, mintha az mindkettőjük utálatos nevelőnője lenne, akit ki kell játszani. Ez nagyon elfajulhat, nem vicces, és ez a viselkedésforma a közös gyerek nevelésében is megjelenik majd; de ki akar úgy gyereket nevelni, hogy a párja nem következetes, és kijátszhatja őket a gyerek egymás ellen? Ez is fontos, hogy meg kell húzni a határokat, és nem baj, ha az anya valamit megenged, amit mi nem szeretnénk.
- Például?
- Például az anya engedi a későig tévézést szombatonként, de nekünk kicsi a lakásunk, és emiatt tíz után már alvás van. Meg fogják érteni a gyerekek a tiltást, ha értelmesen elmagyarázzuk az okát és következetesen kiállunk érte. De értelmetlen szabályokat nem szabad csak azért hozni, mert mindent rossznak gondolunk, ami az exünk szokása. Néha felülbírálhatjuk a saját hozzáállásunkat is.
- Mit tartasz még veszélyes helyzetnek?

- Az elvált gyerekek egy idő után rájönnek, hogy ki lehet játszani a két családot egymás ellen. És ki fogják játszani: de anya megengedte, hogy... de apánál van ez meg az... anya azt mondta, hogy te csak egy kis liba vagy... Jó, ha ezeket a dolgokat nem vesszük komolyan. Lehet, hogy anya azért mondta ezt, mert előtte te figyelmetlenül azt mondtad valamire az anyáddal beszélgetve, hogy amit az exnejetek tett, az hülyeség, ilyet normális ember nem csinál (nem töri össze mérgében a gyereke helikoptermodelljeit, mert nem fogad szót, és nem takarít). Ezt a kicsi meghallja, és úgy adja tovább: anya, apa barátnője azt mondta, hogy te hülye vagy, nem normális... Nagyon könnyen elmérgesedik a helyzet, mert ha a gyerek úgy látja, hogy valamelyik fél nyitott az ilyesmire, akkor mindent felnagyító és elferdítő szócsővé változik, hogy a kedvére tegyen. Mert a gyerek szereti az apját, szereti az anyját és ha jól bánsz vele, téged is szeret, és mivel szeret titeket, szeretné majd a megbecsüléseteket és dicséreteteket is kivívni.
- Mit tanácsolnál annak, aki most készül ilyen kapcsolatba lépni?
- Nagyon gondolja meg, és számoljon azzal, hogy akármilyen volt a viszony az elvált felek között, a régi partner jelenléte, mint egy nyomasztó árny lesz mindig jelen. A beszédmodora, a szokásai, ostoba, bántó kis szavai megjelennek a gyerekeken, aki elhozzák - különösen kezdetben - az anyjuk előítéleteit. Ezért nem haragudni kell, vagy megutálni a gyerekeket, hanem keresni bennük azt a tulajdonságot, amit viszont a párunkban szeretünk. És a legnehezebb abban, hogy az anya személyisége hat a gyerekre, hogy bizonyos mondatokat visszahallhatunk a saját magunk szülte gyerek szájából is, aki ugyan nincs kapcsolatban az exünkkel, de a testvéreitől mindent eltanul... Például a hány csillagos a hotel: Szerintem nem a csillagok száma határozza meg, hogy jól fogom-e érezni magam egy szállodában, de az exünk ezt tanította a legkisebb fiának, és több fanyalgást is hallottam, meg ecsetelését az egyes hotelkategóriáknak, hogy melyik a legjobb. Nehéz megállni, hogy ne szóljak rá a gyerekre ilyesmiért. De megállom. Másrészről nekem sokkal könnyebb helyzetem volt pont amiatt, hogy később elmérgesedett a viszony az exünk és köztünk. Szerintem sokkal szörnyűbb lett volna, ha mindezek mellett még jópofizni is kellett volna vele. Egy jó fej elvált feleség sokkal nagyobb teher, mint egy özvegyemberrel kezdeni, aki isteníti az elhunytat. A közös emlékek, amik szóba kerülhetnének, állandó kényelmetlenségben és bizonytalanságban tartanák az új feleséget.
- Vicces, hogy "exünk"-ként emlegeted a férjed első feleségét...
- Jetivel tök jó hülyeségeket találunk ki. Például E. az exfeleségünk, exnejünk, én vagyok a „gonosz mostohaanyátok”, de amikor valakinek magyarázzuk a családi viszonyokat, a gyerekekeket is 1/1, 1/2, 1/3 és 2/1, 2/2-nek tituláljuk meg ilyenek. Szerintem egy ilyen helyzetben nagyon fontos a jó humorérzék. Mert a vidámság és a viccelődés minden nehézségen átsegít. Persze, azért az is fontos, hogy az ember felkészült legyen, amennyire lehet... Például ezért sajnálom, hogy nincs igazi osztályfőnöki óra a legtöbb iskolában. De olyan, amiben az igazi életre készítenék fel a gyerekeket, és amilyen nekem megadatott általánosban. Nagyon jó osztályfőnökünk volt, megbeszéltünk vallási kérdéseket az ünnepekhez kapcsolódva, családi problémákat, bármit, ami felmerült az osztály életében, és amikor úgy látta, hogy kell, akkor mentőstiszt jött beszélni a nemi életről, megnéztük a Néma sikolyt (az abortuszról és következményeiről szól), ami megrázó volt, de mindenki megjegyezte, hogy védekezés nélkül nem szabad nemi életet élni. Aki meg nem, az az egyéves találkozóra nem tudott eljönni a kisbabája miatt, mert megszülte inkább és estin tanult tovább. Ami nem volt a mi osztályfőnöki óránkon sem, pedig kellett volna: néhány válóperes eset feldolgozása. Mert annyira egy kaptafára megy az ilyesmi, legyen az ok elhidegülés, megcsalás, kibékíthetetlen ellentétek, a végeredmény ugyanaz: az anya láthatást korlátoz, az apa nem fizet gyerektartást, és mindketten a gyereken keresztül folytatják a harcot a másik ellen. És ez annyira szomorú... Kellene, hogy a gyerekek hallják valakitől: nem szabad jobb híján férjhez menni valakihez, meg gyerekkel a pocakban elvetetni magát a nőnek - a kényszerhelyzet lázadást szül, hiszen, mi lett volna, ha..., és azt is tudatosítani kellene a házasságra lépőkben, hogy senkit sem lehet megváltoztatni. Ha nem jó úgy, ahogy van (by Briget Jones), akkor hagyjuk meg a később érkezőnek, akinek éppen úgy lenne tökéletes. Én is elvált családból jövök, és nem bántam sose, hogy a szüleim elváltak. Megszűntek a cirkuszok, és idővel kaptam egy nevelőapát, aki mindaz volt, ami az apám, csak józanon, én pedig bálványoztam őt, és kaptam a másik oldalról egy nevelőanyát, aki mindaz volt, ami az anyám nem, és akihez jó volt láthatáson "hazamenni", és még egy kistesót is szült nekem, akit én nevezhettem el, és tényleg azt a keresztnevet kapta, amit én választottam! Így aztán engem négy ember nevelt fel, meg a nagyszüleim, és azt hiszem, hogy a kamaszkori nehézségek ellenére talán büszkék lehetnek rám.

Mit olvastak dédanyáink? II. rész: Kalocsa Róza a családi boldogságról

Ezzel már nagyon régóta tartozom, főleg Emilinek, aki többször is kommentelte, hogy türelmesen várja az első rész folytatását...
Ezúttal nem folyóiratokban tallóztam, hanem olyan könyveket kerestem, amelyek a háztartástannal foglalkoznak. Minél régebbről, persze. A kutatómunkát a keszthelyi Festetics-kastély könyvtárában végeztem most is, mint már annyiszor, bár szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy az igazgatóváltással együtt a kutatás feltételei is megváltoztak: most nem egy évre 1500 forint az engedély, hanem egy hónapra.
Egyébként nagyon buli már csak bejutni is oda, mert az ember megy a nézelődő múzeumlátogatók között a kastély folyosóján, majd egyszer csak belép a kordon mögé, és amikor minden szem rászegeződik, eltűnik egy afféle rejtekajtón át.
Lépcsőházba ér, ott fölmegy amolyan cselédlépcső-szerűségen egy emeletet, aztán benyit egy másik ajtón, öreg faburkolatú termekbe ér, ahol faltól-falig, padlótól mennyezetig réges-régi könyvek sorakoznak. Ez a könyvtár nem az a könyvtár, amit a nézelődők megszemlélhetnek, ez itt, kérem egy kis titkos könyvtár. Nagyon szeretem az itt dolgozó könyvtárosokat (is), rendkívül segítőkészek, sőt, már nagyjából azt is tudják, mi az, ami engem érdekel. Egy baj van: kölcsönözni nem lehet, így a befogadható információ eléggé behatárolt.
Nos, amit most találtam, igazi kincs, ma ugyanolyan aktuális, mint dédanyáink, vagy inkább szépanyáink életében - 1890-ben adta ki ugyanis a Franklin-Társulat. Vicces, a hirdetését is megtaláltam a Vasárnapi Ujság  1890. évi, augusztus 3-i számában, ebből kiderül, hogy

A  F r a n k l i n - T á r s u l a t, kiadásában Budapesten megjelent és 

minden könyvárasnál  k a p h a t ó: 

A családi boldogság. 

M i n d e n r e n dü  a s s z o n y ok  és  l e á n y ok  s z á m á r a. 

Szerkesztette 

K A L O C SA  R Ó Z A

Sejtettem, hogy háztartástan tárgykörben fogok érdekességeket találni, mert a gróf Festetics György által 1797-ben alapított keszthelyi Georgikonban, amely Európa első agrár-felsőoktatási intézménye volt, nemcsak gazdatiszti, erdészeti, mérnöki, jogi képzés folyt, hanem több szakon közép, vagy alapfokú oktatás - így az erdészek, építészek, ménesmesterek, kertészek, földművesek mellett gazdasszonyokat is képeztek.
Érdeklődve vettem kezembe a könyvet. Vajon egy újabb Pataki Mária-féle, kioktató, teljesíthetetlen feladatokkal sokkoló mű lesz ez is? De nem, nem az. Ez a szó legnagyszerűbb értelmében vett remekmű, rengeteg, a mai lányok-asszonyok számára is megszívlelendő tanáccsal.
A legnagyobb különbség Pataki Mária és Kalocsa Róza között az, hogy míg sok szempontból mindkettő ugyanarról ír, A dolgozó nő háztartása olvasása közben az ember csak háborog magában, A családi boldogságot viszont szerzője olyan szeretettel írta, hogy az érinti meg az olvasót folyton.

De ki is volt Kalocsa Róza? Ifjúsági író, lapszerkesztő, fordító, pedagógus. Meglepő, nem?
Az életrajza alapján egy modern nő alakja rajzolódik ki előttünk. 1831-ben született, apja tanító volt. Ő maga is az lett, majd  Pesti Evangélikus Református Felsőbb Leányiskola igazgatónőjeként tevékenykedett. 1875-től 1893-ig igazgató tanítóként dolgozott Szatmáron, Újpesten, Somorján és Cegléden. 1893-tól 1901-ig Debrecenben az Evangélikus Református Felsőbb Leányiskola igazgatója volt. Pedagógiai munkásságának talán legnagyobb érdeme, hogy a nőneveldékben ő vezette be és honosította meg a magyar nyelv rendszeres tanítását. Egyébként magyar nyelvet, történelmet, németet, francia nyelvet, gazdaságtant, egészségtant tanított és ő volt a női kézimunkák „fővezetője”.
Rengeteget írt; cikkei jelentek meg a kor ismert lapjaiban, többek között a Családi Körben, a Hölgyfutárban, a Gyermeklapokban, az Ország Világban, a Debreceni Reggeli Újságban,ezenkívül  meséket, színdarabokat, nyelvkönyveket, verseket, szépirodalmi elbeszéléseket, regényeket jelentetett meg könyv alakban, illetve illemtan és háztartástan témában is publikált. Jelentősek a francia fordításai és nyelvkönyvei is. Nagyon sok írása azonban álnéven jelent meg - úgy mint: Clió, Kardos Pál, Kovácsházi László, Nagy Lajos, Róza néni, Tanító néni, Szegedi Nagy Sándor, Szegedi Nagy Lajos.
Még egy nagyon érdekes adat róla: több kötete jelent meg a volapük nyelv nyelvtanáról, annak tanulási, tanítási módszereiről. Tudjátok, mi az a volapük? Egy olyan mesterséges nyelv, mint később a sokkal sikeresebb eszperantó; a bábeli zűrzavar legyőzésére tett kísérlet volt, hogy az emberiségnek legyen egy közös nyelve. Az 1879-ben debütáló volapüköt fénykorában 40 országban mintegy 200 ezer ember ismerte, beszélte, ma mindössze húszan vannak... Tíz évig virágzott a mozgalom, aztán az eszperantó, amely jobban használhatónak tűnt, elcsábította a híveket.
Kalocsa Róza magánéletéről nem derül ki sok: a Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon (Bp., 1977) tíz sorban emlékezik meg róla, és megemlíti, hogy "mint özv. Márkus Elekné halt meg". Férjéről nincs adat, annyi bizonyos, hogy gyermekük nem született. Kalocsa Róza végül szegényen halt meg 1901. február 16-án  Debrecenben, ahol utcát neveztek el róla.

A könyv előszavának egy részlete - elgondolkodtató...

Dióhéjban ennyi tehát e haladó szellemű, mélyen hívő nő élete - hogy mi miért, és pontosan hogyan alakította a sorsát, azt sajnos nem tudom kideríteni. Ami a fent említett könyvében, A családi boldogságban - amelyet tanítványainak ajánlott - azonnal feltűnik, az az, hogy mindennél fontosabbnak tartotta a jó házasságot, illetve, a családi béke megőrzésében a nő szerepét. Leszögezte: "a boldogságot, amennyiben itt a földön föllelhető, csakis a családéletben találhatjuk meg." A továbbiakban szól a férj iránt való hű és igaz szeretetről, arról, hogy a nő legyen türelmes férje hibáival szemben, az egymás iránti nyíltszívűségről, őszinteségről, a békeszeretetről, a szelídségről. Afelé terelgeti tanítványait, hogy az otthon hangulatában a fő irányító a nő. A következőket írja Fecsegő barátnők cím alatt:

Ha családi boldogságot akarsz teremteni, vagy azt megőrizni, akkor sehol se légy szívesebben, mint saját otthonodban, és soha se engedd házadat kíváncsi és fecsegő asszonyok gyűlőhelyévé. (...)
Fecsegő asszonyok társasága okvetlenül sokféle veszekedésbe kever, és benned a rossz indulatoknak egész raját kelti föl, mikről neked, magadnak tudomásod sem volt eddig. Ha e fecsegésekből értesülsz, hogy mások miket beszélnek s mi módon ítélnek rólad, az téged bosszúra és gyűlöletre ingerel, melyek lelkedből minden örömet kiölnek. Ha azt hallod, hogy más asszonyoknak mennyivel jobban van dolguk, mennyivel kellemesebb az életük, mint neked, úgy az irigységet, fölösleges vágyakat ébreszt benned, esztelenségedben elégedetlen leszesz saját körülményeiddel. Ha még azután ráadásul férjedet bírálgatják, gyalázzák ezek a kígyónyelvek, akkor csak egyenesen mondj le a boldogságnak még reményéről is. Ezért határozott erős akarattal ki kell magadat szabadítanod az ilyen nők társaságából, különben cseppenként csepegtetik a bizalmatlanság magvát lelkedbe az ilyen asszonyok, melyből gyanú, végre az ellenszenv halálos mérge fakad.

Kalocsa Róza arra is felhívja a figyelmet, hogy a fecsegés meghallgatásánál van egy sokkal nagyobb baj: "ha tudniillik férjed hibáját mások előtt föltárod."

Egy kis ízelítő - a lista persze még folytatódik.

Abszolút bibliai alapokon állva kezeli a nő szerepét, ugyanakkor nem tuszkolja a bölcsességeket: szelíden int, szeretettel ad tanácsokat. A későbbiekben kitér a takarításra, a háztartás vezetésére, a konyha felszerelésére, a főzésre, zöldségek, gyümölcsök télire eltevésére, vagy például a vaj eltartására; szó kerül magaviseleti szabályokról, egészségügyi kérdésekről, betegségek, sérülések ellátásáról. Komplex kis kézikönyv ez egy kezdő kis háziasszony számára a legfontosabb tudnivalókkal - azt hiszem, a mai lányoknak is nagy szükségük lenne egy ilyenre. Még ha a kor bizonyos szempontból túl is haladta ezt az írást, hiszen az volt a megszokott, hogy a férj dolgozik, a feleség otthon van, az alapvető igazságok ugyanúgy érvényesek ma is, mint akkor.

Új gasztro gyűjtőoldal

Mindazok, akik ismerték és szerették, már bizonyára szembesültek azzal a ténnyel, hogy a hosszú időn át vezető gasztro témájú gyűjtőoldal, a gasztro.blog.hu befejezte működését. Sajnálom, én is átfutottam időnként, és sok érdekes új blogra leltem ezen keresztül. Ugyanakkor láttam (vagy inkább csak sejtettem) a szerkesztők, Nemisbéka és Gabojsza sok-sok munkáját mögötte, és azt tudom mondani, megértem a döntésüket. De köszi mindent nektek!

És akkor itt az új gyűjtőoldal - gasztro-blogok.blogspot.com .Itt megtaláljátok a folyamatosan frissülő gyűjteményt.

Pain Paillasse projekt - avagy a svájci gyökérkenyér az én konyhámban

Öt napja úszom a kovászban.
Öt napja különböző paillasse-formációkat etetek a családdal.
És még nem panaszkodnak!

Teljesen beleszerettem ebbe a tésztába, pedig nem az a ripsz-ropsz kenyér amúgy, először kell öregtésztát gyártani hozzá (ha amúgy nincs), várni,  aztán kovászt, várni, aztán összegyúrni a tésztát, és persze várni.
Csupa várakozás.
Az eredmény már majdnem tökéletesen olyan, mint az, amit venni szoktam... De még azért van különbség.
Azt tudtátok, hogy az eredeti paillasse receptje titkos? A lisztkeveréken sok múlik, és hát az nem publikus... Akit érdekel, megnézheti az eredeti Pain Paillasse nagyüzemi készítésének videóját; néhány trükkre rá lehet jönni, na de nem mindenre...



Innentől kezdve lehet kísérletezni. Bár előttem már rengetegen megtették ezt, én is végigjártam a magam útját - pontosabban, tettem rajta néhány lépést.
A Lacitrom konyha  receptjéből indultam ki. Hogy miért pont ebből? Fogalmam sincs. Megtetszett. Mint ahogy aztán az egész blog. Nézzétek meg, érdemes!

Aki gyakran süt kenyeret, az utolsó dagasztásból (ha fehér liszttel készült) csípjen le egy tízdekás darabot. Azzal 12 órát spórol... Ha nem, akkor elő kell állítani az öregtésztát. Az eredeti, mármint a Lacitrom-féle receptben megadott mértékegységeket, illetve mennyiségeket írom le, bár bevallom, rosszul vagyok a konyhai grammozástól. A fél grammtól meg különösen, tekintettel arra, hogy pl. az én mérlegem nem tud fél grammot mérni. Jó lesz az egy grammal is...

Hozzávalók az öregtésztához:
55 g liszt
35 g víz (igen, gramm)
0,5 g friss élesztő
0,5 g só

Összekeverjük, gyúrjuk, majd 12 órán át letakarva, szobahőmérsékleten pihentetjük. Aztán jöhet a kovász.
Bár Lacitrom receptje csak az öregtészta egyik felét használja fel, én dupla adagot készítettem, tehát innentől kétszeres mennyiséget vettem.

100 g liszt
20 g tk tönkölyliszt
60 g víz
az öregtészta

Összekeverés, és újabb 12 óra pihenő. De lehet egy kicsivel több is.
Aztán frissen, fiatalosan nekiugorhatunk a következő fázisnak: összedagasztjuk a tésztát.

600 g búzaliszt
200 g tk tönkölyliszt
1 púpozott tk árpamaláta
590 g langyos víz
6 g friss élesztő
18 g só
a kovász

Dagasztjuk, majd kicsit kiolajozunk egy szögletes, fedéllel rendelkező tálat, beletesszük a tésztát, és lefedve pihentetjük két és fél órát. Utána összehajtjuk: jobbról és balról be középre, alulról-felülről be középre, majd megfordít. Újabb félóra. Újabb hajtogatás, és még kétszer, félórás pihenőkkel. Összesen tehát négyszer hajtunk. A tészta lágy, ragacsos, ezért lisztes kézzel tudunk vele dolgozni! Erről a műveletről van szó:



Most már ne menjetek sehova, mindjárt vége lesz.
Az utolsó hajtogatás után még pihentetjük a tésztát, majd lisztezett deszkára borítjuk, négy csíkra vágjuk, és két végénél összecsavarjuk, ezzel nyeri el a klasszikus paillasse formát. Én készítettem töltöttet is: a csíkokat kicsit kilapítgattam, füstölt sonkát és sajtot szórtam rá, összehajtottam, és úgy tekertem meg.

Még a tepsin kelni hagytam 30 percet, közben bemelegítettem a sütőt 220 fokosra (alsó-felső).
Egy tepsibe vizet tettem, ezt betettem a sütőbe, és 15 percig így, gőzben sültek a paillasse-ok, 15 percig gőz nélkül.
Tegyük rácsra, várjunk, amíg kihűl, vagy legalábbis majdnem.
Klassz, ropogós héj, lyukacsos bélzet, én szeretem.

El sem hiszem, hogy ezt én csináltam. Néha szeretem szadizni magam ilyen hosszú műveletekkel, a croissantnak is ezért álltam neki annak idején... Lehet, hogy hamarosan nekifutok a macaronnak.

Napi Szabóné

Természetes, hogy a pénz elfogy. Arra való, hogy elfogyjon. Nem dicsérjük azokat, akik minden fillért a fogukhoz vernek, de elítéljük, aki könnyelműen, felelőtlenül költi a pénzt. "Egyszer hopp - másszor kopp."

  (Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 35.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja

Szabóné szalagárés tésztája

Nem hagyhattam ki ezt a ziccert, elnézést. A tészta valójában szalalkális, de a nagymamám mindig szalagárénak mondta, és falun a mai napig lehet hallani, hogy így emlegetik.
Nem emlékszem, hogy én magam valaha az életben sütöttem volna bármit is szalalkálival.
Mert ha sütöttem volna, akkor emlékeztem volna az ammóniaszagra, ami a sütőből terjeng kifelé a sülő tésztából.
A szalalkáli ugyanis egészen pontosan ammónium-bikarbonát (NH4HCO3), amely hő hatására ammóniára, vízre és széndioxidra bomlik. Nem kell megijedni, a kész sütemény nem lesz büdös, az ammónia elillan. Ez a térfogatnövelő folyadékba kerülve, valamint hő hatására azonnal széndioxidot fejleszt, ezért gyorsan kell dolgoznunk vele, és vékony lapok sütéséhez a legalkalmasabb.
Vékony lapokból áll ez a süti is, amit Pataki Mária örökbecsű művéből, A dolgozó nő háztartásából néztem ki magamnak. Ígértem már korábban, hogy nem csak a megszívlelendő jótanácsokat, de praktikus recepteket is közzéteszek a könyből. Ez a sütemény nagyon finom, ugyanakkor alig kell hozzá valami: igazi hiánygazdálkodós recept, hiszen azért egy tojást, némi zsírt, lisztet meg baracklekvárt csak lehetett keríteni a kamrából, és elég nagy adag is lesz belőle, úgyhogy Szabó János és a két kis Szabó gyerek igazán nem panaszkodhatott...

Hozzávalók:
1 tojás
6 ek cukor
10 ek tej
6 dkg zsír/vaj
1 dkg szalalkáli
kb. 60 dkg liszt

A közepébe:
1 dl rum (azért. ha gyerekek is esznek belőle, inkább ne)
lekvár (P.M. 1 dl-t ír, de az nagyon kevés - én elhasználtam hozzá egy 0,5 literes saját gyártmányt)

A szalalkálit elkevertem egy kis bögrében egy ek tejjel. A cukrot elkevertem a tojással és a vajjal, hozzáadtam a tejet és a szalalkális tejet, és annyi lisztet adtam hozzá, hogy jól gyúrható tésztát kapjak. Ez volt cirka 60 dkg.

Közben a sütőt előmelegítettem 200 fokosra.
A tésztát három egyforma részre osztottam, kinyújtottam az elsőt nagyon vékony lapra, és a tepsi hátán megsütöttem 8 perc alatt.

Így tettem a tepsi hátára. Amikor megsült, lecsúsztattam a lapot, és sütöttem a következőt.
Ezt az első lapot apróra tördeltem, és összekevertem a baracklekvárral (meg a rummal is kellett volna).

A megsült lapok széleiről még levagdostam késsel a nagyon kiálló részeket, és az is ment a lekváros masszába. Törekedtem arra, hogy az egészben maradó lapok nagyjából egyformák legyenek.
Az alsóra rákentem a tölteléket.

Aztán ráhelyeztem a felső lapot.
Frissen nem igazán lehet szeletelni, mert a tészta törik, ám aki a ropogós sütiket szereti, egye így, fittyet hányva az esztétikumra. A lapok később a nedvességtől megpuhulnak, tehát aki mondjuk szépet szeretne tálalni a vendégeinek, az minimum pár órával előbb készítse el, de az sem baj, ha áll egy éjszakát.
Pataki Mária szerint mondjuk "készítése napján fogyasszuk lehetőleg el, mert tésztája átnedvesedik."
Ízlés dolga.

Napi Szabóné

A dolgozó nő munkahelyén is, otthonában is mindig tiszta, csinos, ápolt legyen.

 (Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 32.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja

Bogyó kontra postás

A minap a postás gyanútlanul jött befelé az udvarunkon át a házhoz, ahogy szokott máskor is, ha aláírandó küldeményt hoz. A kutya minden jövevénynek örül, persze ugrál, és boldogságában pisil. Örült a postásnak is. Annyira, hogy felugrált a kezéhez, és valahogy úgy sikerült lekarmolnia, hogy szegény jóember keze vérzett rendesen. Be is kellett ragasztani.
Tegnap aztán összefutottunk a postással az utcában, kérdeztük, hogy van a keze, mutatta is: két kis seb van a kézfején. Sajnálkozni kezdtem, mire ő:
- Ó, kezicsóklom, megszoktam én má' ezt, kezicsóklom. Harminc éve vagyok postás, kezicsóklom, vannak harapásnyomok a lábamon, karomon, a seggemből meg hiányzik egy darab. Szakmai ártalom, kezicsóklom.

A vérszomjas fenevad

Vannak jó postás-kutya sztorijaitok?

Még ez is én vagyok

Megígértem, hogy folytatom a válaszadást a nekem feltett kérdésekre. Ez a második, és egyben utolsó rész. Jövő péntektől az interjúkban újra én kérdezek.
- Mi volt az első sikeres gasztronómiai próbálkozásod? Hány éve ennek?
- A tojásrántotta után talán a túrós tésztát tanultam meg leghamarabb, mivel apukámnak ez volt a kedvence akkoriban, amikor én kamaszodtam, és ha pedálozni akartam neki, elkészítettem a kedvencét, hátha úgy könnyebben elenged majd oda, ahova menni szeretnék. Elsőre ez a trükk bejött, de aztán elég hamar átlátott a szitán. Meg hetente kétszer-háromszor ő sem kívánta a túrós tésztát... Hány éves is lehettem...? Tizenkettő-tizenhárom. A palacsinta is elég hamar ment.
- Láthatóan törekedsz az egészséges életmódra. Ki ebben a legfőbb támogatód a családban?
- Tulajdonképpen mindenkit érdekel a dolog valamilyen szinten...talán Bencét a leginkább. A férjemen kívül ő az, aki mindent megkóstol, és ha valami nem jön be neki, a következőt mondja: "Anya...! Ezt ne vedd sértésnek, mert nagyon finomat főztél, csak nekem ez most nem ízlik..."
- Mi lenne az a három tárgy, amit feltétlen magaddal vinnél egy lakatlan szigetre?
- Papír, ceruza, ceruzafaragó... Bár lehet, hogy egy szerszámosládával, szögekkel és madzaggal többre mennék.
- Miért van négy gyereked? Nem érezted soha, hogy ezért lenéznek a "modern" nők?
- Házasságunk kezdetén a férjemmel teljesen egyetértettünk abban, hogy négy gyerekünk legyen, és talán ez volt eddig az életünkben az egyetlen olyan nagy dolog, amit maradéktalanul, a szándékunk szerint sikerült "véghezvinni". Büszke vagyok a gyerekeimre, hogy ennyien vannak, és sohasem cserélnék azokkal a "modern" nőkkel, akik részéről tapasztaltam, hogy lenéznek. Vagy inkább lesajnálnak. Ez egyébként egészen ritka tapasztalat, inkább csodabogárnak tartanak, mint hogy lenézzenek. Azt bírom, amikor kijelentik: "ahhoz képest jól nézel ki". Mihez képest? Hogy néz ki általában egy négygyerekes anya? Lepukkantnak kellene lennem, vagy kétszer ekkorának? Általában értetlenül állok az ilyen megjegyzések előtt, de inkább szórakoztat, mint hogy mérgelődnék miatta.
- Ha a gyerekeiden felismered a saját tulajdonságaid valamelyikét, örülsz vagy bosszankodsz?
- Általában bosszant a dolog, mivel többnyire azt veszem észre, ha úgy viselkednek, ahogy én viselkedtem anno, amikor megfogadtam, hogy ha gyerekem lesz, sosem fogom ugyanezt a helyzetet úgy lereagálni, mint anyám/apám, de persze, ugyanúgy reagálok, és akkor bevillan a huszonegynehány évvel ezelőtti helyzet, amikor én voltam a gyerek. Szörnyű érzés. De van olyan is, ami megmosolyogtat; például, amikor észrevettem, hogy Zsófi elalvás előtt ugyanúgy megfordítja a kispárnáját, mint ahogy én tettem kiskoromban. Bár ez nem tulajdonság, csak szokás, de viccesen furcsa, hogy ugyanazt teszi, amit én, csak úgy, magától.
- Légy szíves, mutasd be a gyerekeidet, ne csak pár szóban!
- Nos, ez az a kérdés, amire, úgy érzem, valóban nincs jogom válaszolni. A két nagyobb szerintem hallani sem akarna arról, hogy én itt írjak róluk, és azt gondolom, ilyen direkt módon a két kicsivel szemben sem lenne fair. Annyit elmondok, hogy Nóra 15, Bálint 14, Bence 11, Zsófi pedig 8 éves, hiszen a korukat is ritkán emlegetem, és akik nem olvasnak régebb óta, bizonyára nem tudják. A gyerekek kora pedig lényeges adalék a családi szituációkhoz.
- Szoktál-e valamikor játszani? Kivel? Mit?
- Amikor a családdal utazunk az autóban, általában játszunk valamit - Zsófi javaslatára többnyire szóláncozunk. Aztán, szoktunk társasozni. Van egy kis kombinált csocsó/biliárdasztalunk, azon is szoktunk játszani. Most, hogy végre jön a jó idő, és egyre többet vagyunk kint a szabadban, Bogyóval is sokat szórakozunk.
- Kedvenc íród, költőd, filmed?
- Kedvenc íróim Sinkó Ervin, Efrájim Kishon, Bächer Iván, Márai Sándor, költőm most éppen Varró Dániel. A filmek közül hosszú évek óta őrzi első helyét a Vissza a jövőbe trilógia, szorosan mögötte második a Julie&Julia, ami rendkívül inspirálóan hatott rám.
- Van-e olyan távlati, nagy cél, ami még előtted lebeg?
- Még?! Könyörgöm, most leszek csak negyven! Persze, hogy vannak távlati céljaim! Szeretnék sikeres lenni abban, amit csinálok, szeretnék a gyerekeimnek olyan perspektívát mutatni, amely mentén el tudnak indulni valamilyen irányba tudatosan, hogy ne csak úgy sodorja őket az élet. Meg van még sok más is, kisebbek-nagyobbak... Írtam ilyet az aranyhalas kérdésnél.
- Mivel kapcsolódsz ki, és mi az, amivel fenntartod azt az icipici magánszférát, ami csak a tiéd, amibe nem tartozik bele a család - vagyis ami segít megőrizni a józan észt?
- Minden este, amikor már mindenki alszik, és csend van, olvasok. Lehet, hogy csak egy oldalt, de akkor is. Bár a férjem ebben az új házban elég rosszul viseli ezt a szokásomat, mert itt fehérek a falak, és jobban visszatükrözik a fényt, így őt sok esetben zavarja, hogy túl világos van. Mondtam már neki, hogy vegyen nekem egy fejlámpát, akkor akár még a takaró alá is bebújok a könyvemmel...
- Hogyan inspirálod a gyermekeidet, pl. feladatok megoldására, a közös terhek/gondok/feladatok elvégzésére?
- Erre nincs különösebb trükköm: elővezetem a dolog szükségességét, és megkérem őket, hogy segítsenek. Szoktak.
- Milyen élményt teszel a dobogó első, második és harmadik helyére a lelkedben?
- Nem tudom, hogyan lehet súlyozni az élményeket - hiszen van olyan, ami ma elemi erővel hat rám, és azt mondom, hogy húha, ez milyen klassz, holnaptól meg beáll az emlékek közé szépen, és esetleg középszerűvé módosul az értéke. Igyekszem mindig az adott pillanatban, napban, helyzetben megtalálni az élményt, ha sikerül, az nagyon jó.
- Boldog vagy?
- Igen. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nehézségeim, problémáim, gondjaim, de nem ezek uralkodnak az életem felett. Illetve, ha megpróbálják átvenni az uralmat, nem engedem. Feljebb nézek.

Újságok, események, fejmosás

Nem is tudom, melyikkel kezdjem.

Na jó, az lesz az első, hogy megjelent a Dining Guide gondozásában a Toplista Gasztronómia 2012. Szép zöld, nem lehet eltéveszteni...
A tartalma remek. Ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, fanyalogva vettem kézbe. Na, gondoltam, megint egy vízfejű pesti magazin, vidéki étterem biztosan nem lesz benne, vagy csak a kötelező elemek, mint a pécsi Enoteca, mondjuk.
Hát pozitív csalódás ért. Ez egy remek, széles látókörű gasztrotérkép, méghozzá nemcsak hazai, hanem közép-európai kitekintéssel. Olyan gyűjtemény, amit akkor is érdemes kézbe venni, ha csak tíz percünk van, de órákra is el lehet merülni benne. Na jó, a vidék azért nem olyan alapos benne, mint Budapest, de - fájdalom! - a magyar gasztronómia leginkább a fővárosban csíphető nyakon, ez van.

Főváros: kedden ott jártam, a Sparos nyereményjáték (10 blogger, 10 feladvány, 10 nyertes) zárórendezvényére került sor, ahol együtt főztünk mi, bloggerek a nyertesekkel, valamint Pesti Istvánnal, a Babel séfjével (és az ő csapatával). Nagyon jó hangulatú kis összejövetel volt, Fűszeres Eszter le is fényképezett engem, amikor tálalni próbáltam, és éppen úgy nézek ki, mintha oktatnám Pesti Istvánt. Pedig nem. Inkább tanulni szeretnék tőle.
A közös főzés után két nagyszerű találkozóm volt, egyik egy régi barátommal, aki úgy kezdte, hogy szabályosan leteremtett, mert szerinte nem jó irányt vettem a blogon, túlságosan sokat elmondok magamról, túl nagy támadási felületet adok. Ő ezt veszélyesnek tartja, és őszintén óvott attól, hogy így folytassam tovább. Ez az észrevétele a hét további részében elkísért, sokat morfondíroztam rajta, és most sem hagy nyugodni a kérdés. A hely, ahol beszélgettünk, kiváló volt: a Szent István Bazilika előtti téren, ha a bazilikának háttal állunk, nagyjából szemben, bal kéz felől van egy cukrászda vagy kávézó, ahol rózsa formájú fagyit adnak. Sajnos nem jut eszembe az üzlet neve; de a nyírfacukorral készült sütemény, amit ettem, és a remek kávé, amit ittam hozzá, annál inkább megmaradt emlékeimben. Ráadásul a pincér odajött az asztalunkhoz, és érdeklődött, mi hogy ízlik, továbbá hasznos információkkal látott el a kávéra vonatkozóan. Élmény volt.
Ezt követően a Retek utcai á table!-ban futottunk össze - sajnos, csak egészen rövid időre - az ismeretlen ismerőssel, olvasómmal, Gabival, aki megint csak pozitív impulzusokkal látott el engem. Volt már néhány levélváltásunk az elmúlt években, nagyon örültem, hogy végre személyesen is megismerkedtünk. Az á table-t pedig ki kell próbálni mindenkinek, aki rajong a francia péksüteményekért, meg úgy egyáltalán, a hangulatos kis helyekért.
Hazafelé még átlapoztam a frissen beszerzett első magyar GoodFood-ot, megállapítottam, hogy egész jó, ami a recepteket illeti. Vannak kifogásaim, de azokból nem vonnék le messzemenő következtetéseket.

De ez a kérdés nem hagy nyugodni... (Altair is feszegette a blogján, épp a múlt héten.)
Tényleg túl nagy támadási felületet hagyok?

Napi Szabóné

Az összesepert szemetet nyeles szemétlapátra szedjük.

 (Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 9.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja

Szőlőlekváros süti

Na, ezt gondoltátok volna?
Nem hinném.
Mert szőlőlekvárt, ha van, nem szokás csak úgy sütibe keverni. Bár, bevallom, nekem még sosem volt, borlekvárt már kaptam ajándékba, hát nem pazaroltam volna bele tésztába semmiképpen.
Na de az én szőlőlekvárommal muszáj volt kezdeni valamit. Annyira ronda lett ugyanis a színe, hogy ember nem volt, aki azt a kenyerére kente volna. Nem akarok különböző hasonlatokkal élni, szerintem el tudjátok képzelni: fehér szőlőből készült, cukorral és dzsemfixszel. Ízre, állagra remek, egyébként. De a színe... Már éppen költözködtünk akkoriban, amikor mindenkitől egy szatyor szőlőt kaptunk ajándékba, annyi muslica tanyázott a konyhapulton (ó, az én kedves konyhapultom, hogy hiányzik...), hogy egy heves kézmozdulat hatására egész komoly felhőben röppentek fel a tálcán felhalmozott szőlőről.
Nem ette senki.
Sajnáltam kidobni, hát egy hirtelen ötlettől vezérelve leszemeztem a szőlőt, cukorral felfőztem, leturmixoltam, átpasszíroztam, aztán hozzákevertem a dzsemfixet, felforraltam, üvegekbe tettem. Ott is maradtak. Egyet kibontottam, megkóstoltam, de a látványt nem tudta feledtetni az íze.
A minap aztán sütöttem egy klassz baracklekváros sütit (nem tudom, emlékeztek-e még a szilvalekváros opuszokra), és ma a hűtőben kotorászva kezembe akadt a bontott szőlőlekvár. Szegény.
Egy merész ötlettől vezérelve úgy döntöttem, így is kipróbálom ezt a tésztát: tehát, figyelem, eredetileg baracklekvárt ír a recept, nem kell sürgősen szőlőlekvárt szerezni hozzá! Nagyon gyors, és annyira egyszerű, hogy fázisfotók sem kellenek hozzá.

Hozzávalók:
20 dkg cukor
5 dkg lágy vaj
2 tojás
2 dl kefir (vagy szódavíz)
30 dkg rétesliszt
1 tk szódabikarbóna
12 kanál lekvár

Az első három hozzávalót habverővel habosra keverjük, hozzáadjuk a kefirt, aztán a többi anyagot is. Közepes tepsibe öntjük (amit sütőpapírral borítunk előtte, vagy vajazunk-lisztezünk), majd 180 fokon 40 perc alatt megsütjük. Ennyi!
Nagyon finom. valószínűleg a többi szőlőlekvár is így végzi majd.

Kefires sütik még a blogon:
Kakaós-kefires
Olajos kefires
David almás-mazsolás-fahéjas süteménye
Hamis túrós tészta
Céklás-kefires
Cseresznyés-kakaós süti
Aludttejes prósza (kefirrel is jó)

Ez pedig egy gyűjtemény helye kefires és aludttejes receptekből.

Dilemma

Nemrég találkoztam egy olvasómmal, aki azt mondta, nahát, az írásaim alapján idősebbnek gondolt engem.
Akkor ennek most örüljek, vagy ne?
Az jó, ha kívül fiatalabb vagyok, mint belül?

Mi a baj Kovácsnéval?

Adósotok vagyok egy adalékkal a Szabónés sztorihoz. Hogy tulajdonképpen mit is tud ő jobban, mint ez a szegény Kovácsné, akivel Pataki Mária szembeállította. Hát lássuk.

Tegyük fel, hogy az elkészítendő ebéd zöldségleves és szilvásgombóc. Ezt főzi az ügyes és gyorskezű Kovácsné és a kissé lassúmozgású, de jó beosztású Szabóné. Szerezzünk egy stopperórát és álljunk először Kovácsné mögé. Megnyomjuk a rugót, a mutató megindul és méri az időt. Íme feljegyzésünk:

Kihozza a kamrából a zöldséget, megtisztítja, felaprítja és kevergetve puhára párolja - 15 perc

Meghinti liszttel, felengedi, felforralja - 12 perc

kiszalad a kamrába krumpliért, felteszi főni és várja, hogy felforrjon, közben - hogy ne teljék hiába az idő - rakosgat, újságot olvas - 35 perc

a megpuhult krumplit megtisztítja, előkeresi a krumplinyomót és áttöri - 15 perc

lisztet, tojást hoz a kamrából, előveszi a gyúródeszkát - 2 perc

a tésztát összeállítja, kinyújtja, kiszaggatja - 20 perc

30 szem szilvát megmos,megszárít, kimagoz - 4 perc

elkészíti a gombócokat - 10 perc

zsemlyemorzsát pirít - 5 perc

tésztafőzéshez vizet forral - 20 perc 

a gombócokat kifőzi - 40 perc

terít és tálal - 2 perc

----------------------------------------------------------------------

180 perc

Így tehát az ebéd a főzés kezdetétől számított 180 perc, azaz három óra alatt kerül az asztalra.

Menjünk most át Szabóné konyhájába és kezdjük elölről az ő mérését. Figyeljük, hogyan dolgozik, lassú, kényelmes mozdulatokkal.

Előkészíti a gyúródeszkát és minden edényt, amire szüksége lesz. A kamrából egyszerre hoz ki mindent, amire az ebéd előkészítéséhez szüksége lesz, felteszi a krumplit főni - 5 perc

megtisztítja, felaprítja a zöldséget és felteszi párolni - 15 perc

megmossa, megszárítja, kimagozza a szilvát - 4 perc

előkészíti a zsemlyemorzsát, behinti a megpárolódott zöldséget és felönti a levest. Mikor felforrt, helyébe teszi a zsemlyemorzsát és megpirítja - 15 perc

előkészíti a tányérokat, poharakat, terít - 5 perc

időközben a megpuhult krumplit megtisztítja és áttöri - 10 perc

a tűzhelyről levett krumpli helyére rögtön odateszi a tésztafőzővizet, kinyújtja a tésztát, elkészíti a gombócokat - 30 perc

az időközben felforrt vízben kifőzi a tésztát és tálal - 40 perc

---------------------------------------------------------------------

Az ebéd elkészült és asztalra került - 124 perc

azaz két óra és négy perc alatt.

Szabóné tehát egyetlen ebéd elkészítésénél 56 percet takarított meg, de még ezen belül is volt ideje arra - míg a zöldség és a krumpli puhult, a leves felforrt - hogy rendet rakjon, előkészítse az edényeket és elvégezzen olyan apró munkákat, amelyekre Kovácsnénak bizonyára még 10 percre lett volna szüksége.
Ezen a példán világosan beigazolódik, hogy a "sok kicsi sokra megy" elve a háztartásban is érvényesül.
Miben áll szabóné ügyessége? Gyorsabban dolgozik? Kevesebb ételt készít? Jobb a tűzhelye? Nem! Szabóné egyedül azzal takarított meg 56 percet, hogy gondolkozott - mielőtt cselekedett. Nem kapkodott és nem tett egyetlen hiábavaló lépést sem. Nem igaz, hogy fáradtabb lesz a folyamatosan, megszakítás nélkül végzett munkától, hiszen - ha közbe-közbe ácsorogna, várakozna - ugyanúgy elfáradna, sőt... Így viszont marad ideje a gyorsan elvégzett munka után pihenésre is.
A házimunkánál megtakarított percekből tevődik össze az ügyes, jó beosztással dolgozó háziasszony szabadidejének nagy része.
Nagyon sok olyan asszony van, aki úgy gondolja, hogy a háztartásra fordított, leggazdaságosabban beosztott idő is kárbavész. Ezt igazolják azok a háziasszonyok, akik állandóan panaszkodnak:
"Órákon át főzök, tálalom az ételt és tíz perc múlva már nyoma sincs a munkámnak..."
Vagy:
"Hiába takarítok, egy-kettőre kész a rendetlenség..."
Helytelen az ilyen felfogás! Nem kárbaveszett a háztartásra fordított idő, hiszen a háziasszony munkája nyomán válik "otthon"-ná a lakás,és a háziasszony érdeme, ha a szükséges táplálkozáshoz inycsiklandó, étvágygerjesztő ételek kerülnek asztalra. Aki munkáját szeretettel végzi és szívesen, mindennel könnyebben elkészül.

Nos, ugye most már értitek, mi a baj Kovácsnéval?

Napi Szabóné

Gondos anyát nem érhet olyan meglepetés, hogy a legszebb nagy kabátgomb eltűnjön és kisfia gombcsapatában bukkanjon fel - mert gondos anya maga válogatja gyermeke részére mindazokat a gombokat, melyek ruhára már nem kellenek, de játékra éppen jók. 

 (Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 20.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja

Ki vagyok én?

Ahogy ígértem, válaszolok a feltett kérdésekre. Elnézéseteket kell kérnem, de egyben nem fog menni, mivel elég sok a kérdés - e-mailben is kaptam -; ezen kívül vannak olyanok, amelyek akár egy egész bejegyzést is kitehetnek, azokat majd külön válaszolom meg.
Most tehát az első rész következik.
Mi indított arra, hogy virtuális naplót vezess, és mi motivál azóta?
Bár ennek a történetét már többször leírtam, nyilván, aki nem olyan régóta olvas, vagy nem rendszeresen, nem találkozott még vele. Nos, amikor Zsófival terhes lettem, tehát lassan már kilenc éve, egy volt újságíró-iskolás tanárom, Zöldi László javaslatára belekezdtem egy nagycsaládos témájú könyv írásába. Össze is állítottam közel 60 oldalt, de aztán megakadtam. Vagy az ihlet szállt el, nem is tudom. Ott porosodott a polcon, mert ki is nyomtattam, sőt, egy barátnőm révén eljuttattam a Nők Lapja egyik szerkesztőjéhez, aki, mint utóbb kiderült, olvasatlanul dobta az egészet a kukába. Időnként, amikor eszembe jutott ez az egész, törtem a fejem, mi legyen ezzel az anyaggal? Lehet, hogy megírom, aztán a kutya nem lesz kíváncsi rá, akkor meg minek is dolgozom vele? Aztán egy nap ráakadtam Fűszeres Eszter blogjára, ott is ragadtam órákra, és belém hasított a felismerés: én is ilyet akarok csinálni. Az jutott eszembe, hogy szépen felrakosgatom a könyv anyagát, receptekkel meg akár naponta frissíthetem, mert hát nem mindig tudok vicces/tanulságos történeteket írni. A blog iránti érdeklődésből majd megtudom, egyáltalán van-e igény arra, amit írok. Így kezdődött. A motivációm egyik részről az, hogy tudom, az olvasók jórésze várja,hogy írjak, a másik a saját grafomániám. Van, aki rágja a körmét - én írok.
Írtad korábban, hogy párszor majdnem abbahagytad a blogot. Az olvasóid örömére aztán ez nem történt meg. Hogyan tudsz ilyen helyzetekben megújulni?
Győz a grafománia. Egyébként, eddig mindig akkor jöttek nagy hullámvölgyek, amikor valaki megkérdezte: na, és hogy megy a blogolás? Mire én azt feleltem: köszi, szuper. Na, általában másnaptól három-négy napon át alig találtam magamra. A rosszabb, amikor betámadnak, és a lelkembe gázolnak idegen emberek, de eddig ezeken is mindig túljutottam. Szerencsére nem is voltak túl sokan.
Mit szól a férjed a blogoláshoz?
Eleinte kissé cinikusan szemlélte...aztán, amikor látta, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi, ő is rendszeres olvasóvá vált, és maximálisan támogat. Van úgy, hogy nincs kedvem írni, és ő noszogat, hogy hát az olvasóim számítanak rám, valamit igenis írjak.
A gyerekeid hogyan élik meg a blogolásodat?
Nóra lányomnak ciki, Bálintot nem érdekli, a két kicsi, Bence és Zsófi büszke rá. Zsófi szerint én híres gasztroblogger vagyok...
Mit takar a maimoni szó?
Erre egészen prózai magyarázatom van... Még mielőtt elkezdtem a blogolást, az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem hallgatója voltam kultúrtörténész szakon. Ott tanultunk Maimonidészről éppen, akit neveznek Rámbámnak és Maimoninak is. Zsidó rabbi, orvos, filozófus volt, akit érdekel, ITT olvashat róla. Amikor hamarosan felhasználónevet kellett választanom, beugrott a Maimoni név, nem mintha egyáltalán zsidó lennék, vagy orvos, vagy filozófus, de Móni az vagyok, és gondoltam, milyen jópofa az, hogy mai Móni... hát, valahogy így történt.
Mi a jó házasságra vonatkozó titkod?
A férjemmel mindig, mindent megbeszélünk. Szerintem ez a legfontosabb. Nincsenek titkaink egymás előtt, nem vagyunk külön kasszán, a takarónk is közös. A férjem végtelenül nyugodt természetű, ha akarnék, sem tudnék vele veszekedni, de az a helyzet, hogy én sem vagyok olyan. Soha sem veszekedtünk még. Mondjuk, volt, aki ezért engem nagyon sajnált, mert hogy milyen jó kibékülni, és én ezt nem is tudhatom... Hmm. Majd lehet, hogy egyszer kipróbáljuk.
Hogyan és milyen tartalmas időt szakítasz kettőtökre, a kapcsolatotokra?
Hát, bárhol, bármikor. Sokat vagyunk együtt, mivel mindketten főként itthonról dolgozunk, ezért sokat beszélgetünk. Egy időben gyakran jártunk Pestre, akkor is megtárgyaltunk mindent. Sajnos, az anyagi lehetőségeink eddig igencsak ritkán tették lehetővé, hogy elutazzunk ketten valahova, viszont azt meg szoktuk tenni, hogy a gyerekeket elosztjuk nagyszülőkhöz, barátokhoz, és csak ketten vagyunk néhány napot itthon: étterembe megyünk, bicajtúrát szervezünk magunknak, későn kelünk, meg ilyenek... Mintha nyaralnánk. Az nagyon klassz.
Férjed kedvencét a konyhán hányszor készíted el évente? 
A férjem kedvencét nem én készítem, hanem anyám, szinte mindig, amikor hozzájuk megyünk. Na jó, ez csak vicc volt. De tény, hogy az én emberemnek nincs egy kimondott kedvence, sokféle ételt szeret, kivétel nélkül nagy klasszikusokat. És egyik nagy kedvence a Norvég szelet, amit Nóra lányunk ballagásáról írt bejegyzésemben megemlítettem, aminek a receptjét épp nemrég kérte is valaki itt a blogon, és amit én még soha az életben nem sütöttem... Nem tudom, miért. Talán, mert anyu olyan jól készíti, és pont elég egy évben annyiszor, ahányszor náluk esszük.
A főzéssel kapcsolatban honnan, kiktől inspirálódsz?
Bárhonnan, bárkitől. Blogokról, ami lehet külföldi vagy magyar, újságokból, régi és új könyvekből, ismerősöktől, a hentestől, a boltostól, a mögöttem sorban álló nénikétől...nyitott szemmel-füllel járok.
Mi az az étel, amit soha, semmilyen körülmény között nem kóstolnál meg újra valami rossz tapasztalat miatt?
Hát, nem tudom, milyen körülmény kéne hozzá, hogy még egyszer megpróbáljam lenyelni nyersen az osztrigát... Egyszer voltam egy halas kurzuson több gasztrobloggerrel együtt, és ott úgy döntöttem, megpróbálom, hiszen mindenki odavan érte, hogy az milyen finom... Megpróbáltam, és nem ment. Akkor elhatároztam, hogy ilyesmit soha többé. Nyersen, élve, soha. 
Melyik az az ország, ahova a kulináris élvezetek miatt utaznál?
Ó, ilyen nagyon sok van! Számomra is érthetetlen módon rendkívül vonz Törökország, régi vágyam Toszkána  és Provence. És Párizs. Marokkó, Görögország, Szerbia, Algéria.
Volt olyan - huzamosabb ideig tartó- tevékenység az életedben, amit ma már időpazarlásnak ítélsz?
Volt olyan, amiről akkor is tudtam,hogy időpazarlás, amikor benne voltam - csak nem szállhattam ki belőle. Becsületből. És volt olyan időszak az életünkben, amikor olyan emberre hallgattunk, akire nem szabadott volna. Nagy tanulságok rejlenek ezekben, épp ezért, bár időnként feldühít, hogyan is lehettünk annyira hülyék,  hogy nem vettük észre, amit észre kellett volna, tudom, hogy ma már pont azért nem ennénk meg ugyanazt az esztelenséget. Mert már egyszer valaki letolta a torkunkon.
Melyik az a jó tulajdonságod, ami sokszor átsegített a nehézségeken? 
Nem vagyok haragtartó. Még tinédzser koromban olvastam Charlotte Bronte Jane Eyre című regényét, amelyben volt egy mondat, ami annyira megragadott, hogy meg is tanultam. Így szól: "Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy huzamosabb ideig haragudjunk az emberekre, és mindent elraktározzunk, ami fáj." Később, amikor hívővé lettem, a Bibliát tanulmányozva megértettem, hogy valóban, a haraggal az ember magának árt a legtöbbet. Méreg, amely belülről öl. Így nem haragszom. Persze, ez nem jelenti azt, hogy mindent el is felejtek... A másik, ami átsegít a nehézségeken, az az, hogy nem nézegetek hátra. Nem mélyedek el abban, hogy de mi lett volna, ha... meg, hogy ezt mégsem így kellett volna, hanem úgy... Ami van, azt kell megoldani. Isten segítségével.
Milyennek ítéled meg a kudarctűrő képességed? 
Elég jónak. Hamar felállok, és megyek tovább. Tudok veszíteni, na persze nem szeretek.
Ha lehetne 3 kívánságod az aranyhalnak, mi lenne az? 
Az első, hogy a szeretteim mindannyian megismerjék Istent. A második, hogy egészségben tudjuk felnevelni a gyerekeinket, és együtt örülhessünk majd az unokáinknak, dédunokáinknak. A harmadik, hogy mindig legyen annyi pénzünk, amennyi kell; hogy ne csak nekünk legyen elég, hanem a körülöttünk levők szükségeire is tudjunk adni.
Mi akartál lenni gyermekkorodban?
Orvos. Aztán rájöttem, hogy nem bírom a vért. Utána újságíró - és kész csoda, hogy az is lettem! Ugyanis teljesen más irányba indultam, vendéglátóipari szakközépiskolába jelentkeztem. Akkor azt gondoltam, felszolgáló leszek majd, vagy szakács - lehetnék is -, de aztán, miközben már a teológiai főiskolára jártam, egy újságnak kezdtem dolgozni, ahol végül kilenc évig maradtam. Most meg találkozott az életemben a gasztronómia és az újságírás.
Volt-e fiatalabb korodban példaképed?
Nem emlékszem, hogy volt egy olyan konkrét személy, akire hasonlítani szerettem volna... Arra igen, hogy egy-egy ember bizonyos tulajdonsága, vagy a foglalkozása, vagy a hobbija tetszett, és inspirált, hogy én is olyan legyek azon a területen, mint ő.
Hogy fér ennyi minden bele az idődbe, mik azok a stílusosan praktikák, amiket bevetsz, ha úgy érzed, hogy összecsapnak a hullámok?
Hát, van az úgy, amikor kevés a nap 24 órája... Néha én is úgy érzem, hogy túlvállaltam magam, máskor megy minden olajozottan. Van, amikor egyszerűen sodródom az árral. Nem vagyok egy Szabóné, úgyhogy nincs heti tervem, de még napi sincs... Szerencsére, a gyerekek már elég nagyok, így amikor sűrűsödnek a feladatok, meg szoktam kérni őket egy kicsit több segítségre. Rendesek, megértőek, számíthatok rájuk. Amúgy mindig a soron következő feladatra koncentrálok. Nem azt nézem, hogy te jó ég, mennyi minden, mindig csak a következőt. Aztán, majd csak vége lesz egyszer a torlódásnak...


Ez volt hát a kérdések-válaszok első fele. Ha maradt még bennetek kérdés, tegyétek fel nyugodtan.

Akasztják a hóhért

Gondoltam már rá - főleg, mivel valaki kommentben is felvetette - hogy az egyik pénteki interjú majd olyan lesz, hogy ti kérdezhettek, és én válaszolok. De mikor legyen ez? Ilyesmit valami jubileum kapcsán szokás csinálni, itt meg most nem közeleg semmi.
Azonban kaptam ma egy levelet, amelyben egy kedves olvasóm nemcsak javasolta, hogy adjam meg a lehetőséget itt a blogon egy velem készített interjúra, hanem egyből nekem is szegezett vagy tizenöt kérdést.
Hát, gondoltam, legyen.
És tulajdonképpen, ha nagyon akarom, még alkalom is van rá: elérhető közelségbe került az 1000. állandó olvasó bejelentkezése. Nem, nem mániám ez nekem, de jólesik. Nem is kötelező bejelentkezni, de aki úgy gondolja, megtisztel ezzel, tegye meg.
El kell mondanom, hogy a napi olvasottság már felülhaladta a kétezer főt, ami egyrészt nagyon megható, másrészt újabb terhet is rakott rám: egyre jobban meg kell gondolnom, mit írok. Persze, eddig is disztingváltam, nem írtam le mindent, ami eszembe jutott, de az, hogy a gondolataim, családom történetei egyre nagyobb nyilvánosság elé jutnak, kérdéseket vet fel bennem. Meddig? Mennyit?
Persze, legyen ez az én gondom; a lényeg az, hogy most tiétek a pálya.
Holnap délig lehet itt kommentben kérdéseket feltenni, vagy akár a facebookon is, és délután igyekszem válaszolni.
Csak bátran!

Almás-túrós süti

Kinéztem egy almás túrótortát a Szakácsok könyvéből, de amint azt már korábban is említettem, sajnos elromlott a habverőgépem, vagyis a habverőfejből kiszakadtak a drótok, vagy mik, így a habverő funkció nem használható az én jó kis gépemen.
Kéne már az a Kitchen Aid, na.
Egy ideje lustaságból kerülöm azokat a sütirecepteket, amelyekhez a tojásfehérjét habbá kell verni, a múltkor egyszer nekiálltam, mire hab lett hat tojásfehérjéből, családom bizonyos tagjai azt mondták, inkább ne süssek, de ettől a húszperces folyamatos kopogástól máskor kíméljem meg őket. Pláne film közben.
Bence tortájánál már rutinosabb voltam, elkértem a szomszéd kis robotgépét, de hát mégsem rohangálhatok oda állandóan... Ezért most azt a bizonyos almás túrótortát elnapoltam, és másik tésztát választottam.
Ó, és hogy miért lett almás? Ez megint ingyenreklám lesz az Aldinak: ott vettem ugyanis egy üveg almapürét. Nincs benne tartósítószer, csupán kevés cukor, meg aszkorbinsav, és úgy voltam vele, hogy mire én saját kezűleg ilyen minőségűre elkészítek 70 dekát, az is benne lesz 300 forintban. Mert ez annyi volt, akciós ugyanis.

Az én közepes tepsim 28x30-as, vagyis az átlagosnál nagyobb, ezért használtam 75 deka túrót. Akinek az a klasszikus közepes tepsije van, ami azért jóval keskenyebb, mint amilyen hosszú, annak elég lesz bele 50 dkg túró, szerintem. És neki kicsit vastagabb lesz a tésztája.

Hozzávalók a tésztához:
50 dkg liszt
fél kk só
1 tk sütőpor
18 dkg zsír (vagy 20 dkg vaj)
10 dkg cukor
2 tojás sárgája
3-4 ek tejföl

A túrós töltelékhez:
75 dkg túró (három kis doboz)
néhány evőkanál tejföl
1 tojás
2 ek búzadara
10 dkg cukor
1 citrom reszelt héja
1 marék mazsola

Az almás töltelékhez:
1 üveg (70 dkg) almapüré
3 púpozott ek búzadara

a tetejére:
1 tojás

A lisztet összekevertem a sóval és a sütőporral, belemértem a zsírt, és a két kezem között összemorzsoltam. Hozzáadtam a tészta többi hozzávalóját, és összegyúrtam. (Annyi tejföl kell hozzá, hogy jól gyúrható tészta legyen az eredmény.)

A sütőt előmelegítettem 180 fokosra.
A tésztát kétfelé vettem, és az egyik darabot kinyújtottam, és a tepsibe fektettem.

Először a túrós tölteléket kevertem össze, majd simítottam a tésztára, utána a búzadarával kevert almapüré következett.

Kinyújtottam a maradék tésztát, befedtem vele a az eddigieket, a széleket próbáltam összedolgozni.
Megszurkáltam villával, tojással lekentem a tetejét, és kb. 35 perc alatt megsütöttem a sütit.
Muszáj hűlni hagyni, hogy szépen lehessen szeletelni.

Felvételi

Mélyen hallgattam arról, hogy nyolcadikos Bálint fiam túljutott a felvételi procedúra leghúzósabb részén, most már "csak" a hivatalos eredményt várjuk, de megnyugodtam, mert olyan személy nyugtatott meg, aki kompetens abban, hogy valóban nyugodt lehessek.
Tudom, sokan szörnyülködnének, ha látnák, hogyan is történt most ez az egész minálunk.
Szóval, Bálintnak tavaly határozott elképzelése volt arról, hogy márpedig ő rendőr lesz, mert akkor elmegy abba a szakközépbe, ahol apukám tanít, Veszprémben, és az mekkora buli lesz már, egyúttal oda is költözik a szüleimhez, ami űberkirályfrankó.
Erről a szándékáról finoman beszéltük lefelé, két okból is: az egyik, hogy igazából nem vennénk jó néven, ha az egész családot oda-vissza lehallgathatnák, meg hasonlók, azért, mert a gyerek rendőr akar lenni. Nem mintha rengeteg titkolnivalónk volna, hanem mert még mindig szeretnénk abban az illúzióban ringatni magunkat, hogy szabad országban élünk.
Valójában a másik ok volt a nyomósabb: úgy láttuk/látjuk, hogy Bálintnak nem tenne jót, ha messzebb kerülne a szülői háztól. Egyszerűen kell neki a kontroll, időnként egy-egy komolyabb fejmosás, hogy mit korrigáljon magán, mert hát most már mégiscsak kamaszodik a drága.
Nos, a gyermek viszonylag könnyen letett eredeti tervéről, mivel egy ismerőse sem jelentkezett Veszprémbe, ő is a helyben fellelhető iskolák közül választott. Ezt támogattuk, jó kis iskolák vannak itt, beszélgettünk róla, merre szeretne menni, de persze, mint az ennyi idős gyerekeknek általában, neki sem volt, és még most sincs halvány fogalma sem arról, hogy mi is lenne legszívesebben. Rendőr már nem.
Aztán teltek a hetek, és egy vasárnap az orrunk alá dugott egy papírt, hogy gyorsan alá kellene írni, mert holnap már be kell adni, hoppá, de hát ez a jelentkezési lapod, nem is mondtad, na és mégis hova...?
Tájékoztatásul közölte, hogy úgy döntött, gimnáziumba jelentkezik 1. angol, 2. matek, 3. reál tagozatra, aztán a Közgazdasági Szakközépiskolába  1. marketingre, 2. pénzügyre, aztán a hévízi Bibó gimibe is, ha már az is itt van közel.
Jól van, fiam, tulajdonképpen jó ez.
Zajlott az élet tovább, amikoris a gyermek egy újabb vasárnapon bejelentette, hogy ő holnap és holnapután nem megy suliba, mert szerdán írja a felvételit.
Na, ekkor elszégyelltem magam. Hogy én milyen egy anya vagyok, illene minimum tanulnom vele célirányosan, de a gyerek önműködően letöltögette a netről a korábbi évek matek és magyar felvételi feladatlapjait, és szépen megoldotta. Néha jött kérdezni, ha tudtam, segítettem.
Aztán megírta. Elég rosszul. 25 pontos lett a magyar, 29 a matek - mindkettőből 50 pont volt szerezhető, és Bálint egyáltalán nem rossz tanuló. Na, gondolhatjátok, újabb lelkiismeret-furdalás, majd jött a szóbeli, ahonnan nagyon felspannolva tért haza, itthon előadta, mekkorát alakított, de az utólag kiderített pontszám alapján mégsem.
Számomra világossá vált, hogy a gimnáziumba nem fogják felvenni. Mindegyik szakra 15 gyerek kerülhet be, és a legelőkelőbb helye a nyolcvanadik körül volt. De tudjátok, egyáltalán nem éreztem magamban semmiféle késztetést arra nézve, hogy én most álljak neki futkosni, fellebbezni, könyörögni azért, hogy a fiacskám bejusson a gimnáziumba. Úgy éreztem, az lesz neki jó, ahogy majd lesz. Hogy biztosan nem véletlenül sikerült ez így, lássuk hát, a következő iskolában mire elég a pontja; telefonáltam, megkérdeztem, és megnyugodtam.
A Közgazdasági Szakközépben egészen jó helyen áll, és megmondom őszintén, nekem az összes keszthelyi középiskola közül az a legszimpatikusabb. Nem is azért, amit ott tanulhat a gyerek, hanem a hangulata miatt. A gimnázium egy versenyistálló. Látom, hogy Nóra lányom mennyit tanul (ő oda jár), sokszor éjfélkor, egykor hagyja abba, hétvégére rettentő fáradt; Bálintnak ez nem való. A "közgáz" jó hangulatú suli, nincsenek botrányok, és akiket ismerek azok közül, akik oda járnak, mindannyian szeretik az iskolát.
Hát így állunk ezzel. Nem mondom, okozott pár gondterhelt napot, amikor felrémlett előttünk az a lehetőség, hogy csak oda kerül be, ahova már mindenkit muszáj felvenni, aki máshova nem jutott be... De úgy tűnik, jó kezekben lesz.

Ti harcolnátok azért, hogy az első helyen megjelölt iskolába vegyék fel a gyereket?

Napi Szabóné

Hogyan mérjünk mérleg nélkül

"Se sokat - se keveset

Mindenből épp eleget."

Így hangzik a régi konyhai falvédők jó tanácsa. Sokak szerint ez az aranyszabály az egész főzés titka.

 (Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 57.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja

Esetünk a kutyakeksszel

Ha valaki fél éve azt mondja nekem, hogy valaha az életben kekszet sütök kutyának, hát, finoman szólva mosolyra húztam volna a számat.
Hogy én? Süssek egy kutyának?
Na ne.
De mindannyian ismerjük a közhelyes mondást, soha ne mondd, hogy soha, mert ki tudja, és tessék: a héten megvolt az első próbálkozás. Nemrég ugyanis vettem az egyik drogériában 50%-kal leárazott kutyakekszet, fél kiló volt így 350 forint. Cuki dobozban apró falatok, jutalomfalatnak kiváló volt, Bogyót ezzel a fél kilóval meg is tanítottuk arra, hogy ül, fekszik, és már majdnem tökéletesen tudja, hogy marad.
Aztán a keksz elfogyott.
Hát, gondoltam, én nem veszek hétszázért teljes áron, inkább megsütöm magam, nem kell bele más, mint liszt, víz, tojás, se só, se cukor, majd keresek tuti receptet, biztos van fent a neten, legalább jól elszórakozunk a gyerekekkel.
Kerestem is egy jót, amire azt írták, hogy hosszas próbálkozás után ím itt a tökéletes eredmény; valószínűleg nekik sok nagytestű kutyájuk lehet, mert több mint egy kilónyi alapanyagból sütötték a kutyakekszet, tapasztalataim alapján az hatalmas mennyiség. Lefeleztem tehát, és adaptáltam a receptet az itthoni készlethez, így lett a vége a következő:
15 dkg rizs (nyersen mérve) - ezt meg kell főzni és ki kell hűteni
összesen 60 dkg liszt, ebbe tettem zabpehelylisztet és simát is
5 dkg zabpehely
2 ek sertészsír (vagy olaj)
2 tojás
fél bögre húsleves
Kellettek volna bele fűszernövények, friss nem volt itthon, gondoltam, kipróbáljuk így, hogy nem teszünk bele semmit, abban sem volt, amit úgy vettem, a kutya mégis imádta.

Ezt összegyúrtam, és addig adtam hozzá lisztet, amíg már nem ragadt a kezemhez. Kinyújtottam, a gyerekek kiszaggatták. tepsire raktuk, és 180 fokon 30 perc alatt megsütöttük.

Aztán kipróbáltuk.
Hát, az elsőt relatíve boldogan elfogadta Bogyó, majd elvonult vele, és egyre tanácstalanabbul forgatta a szájában. Aztán kiköpte.
Újra próbáltuk. Elfogadta, leült a párnájára, nézett ránk szomorúan, bűntudatosan, és elfordult.
Megint kiköpte.
Ha eltördeljük, még úgy-ahogy, ímmel-ámmal megeszi, de egészben... Újabban elássa. Az alábbi videón azt akartam bemutatni, hogy mit tesz a keksszel onnantól kezdve, hogy megkapja, de lehet, hogy a felvétel miatt lámpalázas volt, mert először fel-lerohangált vele az udvaron. Aztán megállt a rozmaringbokornál, azt hittem, oda teszi, de végül visszafutott hozzánk. Látszólag tanácstalanul jött-ment, míg végül megtalálta az ideális helyet.

Sütöttetek már kutyakekszet? Bevált?

Napi Szabóné

"Csak a legfiatalabbak nem emlékeznek arra az időre, amikor a nőket kétszeres elnyomás sújtotta: a termelőmunkában, azonos munkáért, jóval kevesebb bére volt, mint a férfiaknak, a családban pedig a háztartás minden terhe egyedül reá nehezedett. Helyzete csak a felszabadulás után változott meg gyökeresen. Teljesjogú állampolgár. Egyenlő értékű a férfiakkal, jogai is azonosak és nemcsak egyenlő munkát végezhet, hanem ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért is kapja. A nő teljes egyenjogúságának kérdésében még meg kell azt is valósítani, hogy a háztartás munkája ne csak egyedül őt terhelje.
Nem könnyű egy háztartást tökéletesen ellátni. (...)"

 (Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 27.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja

Viki a hegyről

Lassan két éve annak hogy Pettenkoffer Vikit  megismertem; találkozásunk apropója az volt, hogy a Dining Guide részére riportot készítettem róla. Viki ugyanis fantasztikus kecskesajtjairól híres, egyre szélesedő körben. Közte és köztem hamar felfedeztünk néhány hasonlóságot: négy gyerekünk van, és ugyanazon a  napon születtünk.

Biztos lenne más is, ha hosszasan kutakodnánk (na jó, a barna haj hamar észrevehető), de legalább ilyen szembetűnőek a különbségek is. Amíg én meglehetősen kényelmes vagyok, Viki férjével a boldogulás nem egyszerű útját választotta: közel húszévesen, egyéves gyerekükkel a városból tanyára költöztek.  A hely kiválasztásánál két fő szempontjuk volt: szép legyen, és rokon közelében. Alternatíva volt Bugac környéke és a Balaton-felvidék - az utóbbi nyert. Leköltöztek Káptalantóti mellé, Bács-hegyre, ahol nem volt se villany, se vezetékes víz. Fúrt kút volt meg aggregátor.
Mivel kellett a tej a gyereknek, jó ötletnek tűnt egy kecske beszerzése - hát valahol itt ered a kecskesajtkészítés gyökere Viki életében. Mert a maradék tejjel kellett valamit kezdeni. Közben járt a kaposvári egyetem állattenyésztési karára, ahol tanult a sajtkészítésről, annak kémiai, biológiai alapjairól: a tejtermelésről, a tejelő állat takarmányozásáról, a fejésről, a higiéniáról, a tejben, sajtban lejátszódó folyamatokról. Ezeket mind ki akarta próbálni a gyakorlatban - és ki is próbálta. Mire a szakdolgozat írására került a sor, amelynek témája a családi kecskegazdaság létrehozása és működtetése volt, már közel száz kecskével dolgoztak otthon.
Szépen sorban születtek a gyerekek is; a legnagyobb, Borbás már majdnem 18, Brenda 14, Britta 8 múlt, Borsa 4 éves lesz hamarosan.
Szikár, erős nő - ez fogalmazódott meg bennem, amikor otthoni környezetében láttam, hogyan feji meg egyedül, gyakorlott kézzel azt a negyven kecskét, ráadásul naponta kétszer teszi ezt. Persze, nem mindig csak ő, hiszen férje és a legnagyobb gyerek, Borbás is elvégzi ugyanezt a munkát. Láttam a patyolattiszta sajtkészítő műhelyt és a pincét, ahol az érés végbemegy. És ámultam, hogy ugyanazokat a napi feladatokat végzi a házban, amit én is szoktam - ám sokkal nehezebb körülmények között. Egy éve kaptam egy e-mailt Vikitől "jön a villany!" címmel; azóta van szükséges mennyiségű áramuk.
- Két év telt el azóta, hogy találkoztunk; mennyiben változott az életetek?
- Talán egy kicsit "kényelmesebb" lett, hogy van villany. A legnagyobb dolog - ez is nyilván a villany révén lett megoldható -, hogy csapból folyik a meleg víz. Van hűtő, mélyhűtő, mosógép, mosogatógép, bármikor használhatunk porszívót, hajszárítót, asztali számítógépet. Ez utóbbiakat korábban csak aggregátorról tudtuk üzemeltetni, a napelemek nem adtak elég áramot.

Viki fotója

- Amikor felvállaltátok, hogy - az urbánus ember szemével nézve - viszonylag nomád körülmények közé költöztök, mit szólt a család, a szülők, a rokonok?
- Anyunak szerintem eleinte romantikusnak tűnt, de aztán szembesülve a körülményekkel, már egyáltalán nem értette, hogy miért így, miért ezt csináljuk. Mert hogy mennyit dolgozunk, "mindenen spórolunk", nem jutunk olyan gyorsan az egyről a kettőre, ahogy ő elképzelte, vagy szerette volna, és szerinte a gyerekek is túlságosan korlátozva vannak. A férjem szüleitől, nagynénémtől, aputól nem állt olyan távol ez az életmód, de anyu másképp képzelte egyetlen lánya életét...
- Voltak olyan időszakok, amikor azt mondtad volna, hogy hát, azért nem erre gondoltam...?

- Biztos voltak, bár konkrét példa most nem jut az eszembe. Mindenesetre nem választanék más utat, ha vissza lehetne menni az időben. Abban bízom, hogy még könnyebb lesz az életünk, minthogy már most is az, akár tavalyhoz képest, korábbról nem is beszélve.
- Városi lányként hogyan vetted az akadályokat?

- Azt hiszem, nagyon jól. Jó érzés volt saját lábra állni, gyönyörű környezetben, tanyán, ahol nincs szomszéd, utcán dajdajozó részeg, tömött piroshetes busz; csak a hatalmas kert, amelybe annyi fát, virágot ültethetek amennyit csak akarok - és persze gondozni tudok. Kertészkedtünk, mindenféle állatot tartottunk a kezdetektől, folyamatosan tanultunk a magunk kárán. Fiatalon az ember még sokkal rugalmasabb, nem sürgeti az idő, tele van energiával.
- Hogyan zajlott egy napod régebben, hogyan zajlik most?
- Reggeli, ebéd, vacsora - kicsit rendszertelenül, ahogy a kecskék ellátása, sajtkészítés, kertészkedés, és az éppen aktuális hobbim közé befért. A vásárlás, gyerekek iskolába-óvodába hordása Badacsonytomajra a párom dolga volt, most is az. Régen telente még volt időm főzni, de nyáron inkább ő süt-főz, vagy együtt főzünk: én a főzeléket, levesbe a galuskát, Bazsi süti a húst, pörköltet, spagettit főz - mert sokszor muszáj a sajt miatt rábíznom. Ha az érési folyamat úgy kívánja, hát menni kell... Most már egyébként Brenda készíti az egyszerűbb kajákat: palacsinta, omlett, tejbegríz, sütit többfélét is tud sütni. Mióta egyik gyerek sincs itthon napközben, inkább csak péntek-vasárnap van rendes főtt étel, hétköznap virsli, tészta, sajt túró, meg amit Brenda tud készíteni. A gyerekek között akkora a korkülönbség, hogy a nagyobbak mindig pesztrálták a kisebbeket. Külön nem játszottam velük, nem mentünk játszótérre, mindenféle programokra, hanem folyton körülöttünk voltak, mikor dolgoztunk, ha tudtak ők is segítettek, vagy játszottak a kertben, homokozóban. A két nagyobb most már komolyan részt vesz a munkában, persze amikor épp nincs iskolában. Tudnak fejni, Borbás trágyázni, fát hasogatni, ilyesmiket. A piacon is segítenek.
- Mindig nagycsaládot szerettetek volna?
- Igen, a férjemék heten vannak testvérek. Na jó, annyit azért nem akartunk, a négy pont ideális.
- Hogyan látod, mennyire lettek mások a gyerekek az ilyen intenzív természetközeli élet során, mint a városi kortársaik?
- Fegyelmezettebbek, érettebbek, felelősségteljesebbek, azt hiszem. Nem néznek tévét, ezért nincsenek is annyira képben az aktuális "dolgokat" illetően - hozzáteszem, én sem... Mivel szükség van a segítségükre itthon, kicsi koruktól kezdve megismerték rendszerességet, a tevékeny életet, és tudják, hogy a pénzért meg kell dolgozni. Világos számukra, hogy semmi nem hullik az ölükbe, éppen ezért a zsebpénzüket sem szórják el, mert tisztában vannak azzal, mennyi munka van mögötte...
- Milyen céljaik vannak?

- Épp most vagyunk túl két iskolaválasztáson, a felvétel még nyilván kérdéses, de bízunk benne, hogy sikerül. Borbás a műegyetemre jelentkezett informatikára, másodiknak a Pázmányt írta be, szintén erre a szakra. Brenda Szombathelyre szeretne menni a Hermann Ottó kertészeti szakközépbe: angol nyelvi előkészítővel parképítőnek tanulna. Britta most 2. osztályos, Borsa pedig kiscsoportos óvodás, úgyhogy nálunk még nincs napirenden a kérdés...
- Mostanában hol lehet veled és a sajtjaiddal találkozni?
- Káptalantótiban a piacon vasárnap délelőttönként, valamint Óbudán a Fő téren, a Zichy kastély udvarán szombatonként 8-16-ig - ez a piac március 24-től indul. Csúcsidőben hárman is megyünk, szerencsére változatlanul nagy az érdeklődés a sajtok iránt.

Vikiék honlapját megnézhetitek ITT.

Ede és a kivert hús

Hogy egy kissé elvonjam a figyelmeteket Szabónéról, egy másik könyvre szeretném átmenetileg ráirányítani: ez pedig Cserna-Szabó András és Fehér Béla Ede a levesben című műve.
Gasztrokrimiket ígérnek rögtön a cím alatt, na de ne ám klasszikus krimikre gondoljatok, oknyomozás zajlik itt minden fejezetben, hihetetlenül érdekes gasztrotörténeti kalandozásokat találhattok garmadával. Olvashattok a lecsóról, a kocsonyáról, a pacalról, kiderül, mi is az a csíkos káposzta, és az is, hogy Czifray István, aki mint József nádor főszakácsa ragadt meg a köztudatban, nem is szakács volt, csupán egy ügyes teológus-jogász, aki egyéb szórakoztató olvasmányok mellett szakácskönyvet is fordított németből magyarra. Czövek Istvánnak hívták egyébként eredetileg. Ezek fényében az is egyértelmű, hogy a magyarnak tartott szakácskönyv valójában német.
Éppen két éve annak, hogy itt a blogon elmeséltem, hogy a keszthelyi Festetics-kastély könyvtárában ráakadtam Czifray István és Zelena Ferenc szinte azonos időben kiadott szakácskönyvére (1830 körül), és nem találom azt a bejegyzésemet, amelyben arról elmélkedtem, vajon melyik másolhatta melyikről, mert több oldalon keresztül szinte szó szerinti egyezések vannak. Na persze, ilyesmin manapság meg sem kell lepődni.
Sajnálatomra ezt a kérdést konkrétan Fehér Béla sem firtatja (bevallom, vártam a leleplezést), bár a közvetett válasz az, hogy vélhetően mindketten ugyanazt a német művet fordították magyarra.
Akit érdekel a hazai gasztronómia története, feltétlenül szerezze be magának a könyvet, jól fog rajta szórakozni. Nemcsak történeteket, recepteket is tartalmaz a kötet. Egy része persze inkább érdekesség, nem olyan, aminek az ember hirtelen neki is ugrik (ld. Rákfarkkal töltött galamb, Fenyőrigóvagdalt, Hódtalp vagy a Teknősbéka czitromlével), de volt egy, ami különösen megragadta a fantáziámat, amire akkor és ott azt mondtam: megcsinálom! Ez pedig a "Kivert hús", Cserna-Szabó András nagymamájának receptje.

Az instrukció szerint Csöpe nagymama ezt marhából készítette, de disznóból is jó - én utóbbi mellett döntöttem. Sertéskarajt vettem, jó egykilónyit. A húson kívül kellett még:
1 nagy fej lila hagyma (eredetileg vörös)
mustár
só
bors
3 (vagy 4?) tojás
zsemlemorzsa
olaj

A húst felszeleteltem, jó vékonyra kiklopfoltam, sóztam, mustároztam (ez nem volt bent az eredeti receptben, de szerintem nagyon jót tett).

A szeleteket először zsemlemorzsába, majd tojásba forgattam (igen, nem fordítva!).

Forró zsírban (olajban) mindkét oldalát sütöttem, hogy a tojásnak szép színe legyen rajta.

A szeleteket magasfalú serpenyőbe (lábas is lehetett volna) rétegeztem: hús, bors, vékonyra szeletelt lila hagyma (a receptben vöröshagyma áll), majd újabb sor hús,bors, hagyma, újabb sor hús, bors, hagyma. Amíg el nem fogyott. A végén 1 dl olajat és 1 dl vizet öntöttem alá.

Lefedve, kis lángon (hogy szépen forddogáljon) addig főztem, amíg finom, sűrű szaftja nem lett (cirka 45 perc).










Nem vagyok az az ájuldozós fajta, de ez... ez valami eszméletlen finom. A hús omlós, puha, elképesztően ízes. Rizst főztem hozzá, hatunknak bőven elég lett.
Legközelebb elkészítem marhából, és kuktában. Cserna-Szabó megjegyzi, hogy ennek az ételnek az egyik nagy előnye, hogy nagy adag is készíthető belőle, sőt, hűtőben tárolva másnap is finom, mert simán csak fel kell melegíteni. Két szelet maradt másnapra, úgyhogy ellenőriztem: valóban finom egynaposan is.