2012. április 30., hétfő
Ami a kamaszkort illeti
Szülőtársak, ami a kamaszkort illeti, fókuszáljunk arra, hogy ez nem a gyerek végleges állapota.
2012. április 29., vasárnap
Császármorzsa újra, ezúttal sütőben
Tegnap beszélgettem valakivel telefonon, aki megkérdezte, különben hogy vagyunk, mert az mostanában a blogról nem derül ki.
Lehet, hogy tudattalanul megfogadtam zsidóegyetemes ex-padtársam tanácsát, és tényleg zárkózottabb lettem...? Vagy csak nem történt velünk olyan sok dolog mostanában; vagy, ami történt, az valamilyen oknál fogva tényleg nem publikus. Vagy, akiről írhatnék, mert megérne egy tanulmányt, nem írhatok, mert kamasz, és valószínűleg örihari lenne a dologból. Pedig biztos hozzá tudnátok szólni a témához sokan.
Marad a főzés, az olyan ártatlan, nem fáj senkinek, nem sértek vele senkit, nem szólok be vele, pedig néha szívesen megtenném.
Tegnap Bence fiam az ő számítógépükön fotókat talált a régi lakásról, én pedig nagyot sóhajtottam, hogy milyen klassz is volt ott az a konyha, amit saját igényeimnek megfelelően találtam ki én, a magasságomhoz volt igazítva, minden kézre állt, itt meg... Nem szeretem, amiben most dolgozom, és ez egy gasztroblogger számára igazi csapás, elhihetitek. Még ha csak álcáztam magam annak, akkor is. Aki ezt a konyhát összerakta, nem főzött benne, az biztos, legfeljebb teát meg kávét.
Mindezek ellenére nem vágyom vissza a régi lakásba, félre ne értsetek, csak az után a minőség után sóhajtozom, ami ott volt. Feltett szándékom, hogy ha legközelebb költözünk, a választásnál nagyon hangsúlyos lesz, hogy milyen a konyha. Mondom ezt most. Persze, amikor kiadó házat kell keresni, az ember kompromisszumokra kényszerül, mert vagy nem elég nagy, vagy nagyon lepukkant, vagy a világvégén van, satöbbi, satöbbi... Ahol most vagyunk, minden szempontból jó, nagy is, szép is, jó a hely is, csak hát a konyha...az lehetne jobb.
Nem nyafognék, de most már késő.
Már nyafogtam. A továbbiakban inkább főzzünk...
Egyszer már feltettem a császármorzsa receptjét ide a blogra, aztán én magam sem készítettem valami sűrűn, mert meglehetősen komoly izommunkát igényel az a változat. Most olyan receptet kerestem, amely tepsiben süthető, csupán időnként át kell keverni.
Nagyon jót találtam itt, bár azért némileg változtattam rajta.
Amúgy, direkt vadászom az olyan recepteket, ahol fehérjét kell habbá verni, mert hosszas elvonás után, miközben azon tűnődtem, érdemes-e 4000 forintért habverőfejet rendelnem a kis Braun robotgépemhez, végül az Aldiban megláttam 3500 forintért egy szimpatikus kis gépet habverő-és dagasztókarokkal, és egy merész húzással megvettem.
Azóta minden nap habot verek.
Hozzávalók:
80 dkg liszt
6 tojás
8-10 dl tej
20 dkg vaj
25 dkg cukor
mazsola
1 citrom reszelt héja
Tehát, a tojások sárgáját 20 deka cukorral, meg 10 deka puha vajjal habosra keverjük. Hozzáadjuk a lisztet és a tejet, több részletben, váltakozva, a citromhéjat és a mazsolát is, majd simára keverjük.
Fél órán át pihentetjük.
Előmelegítjük a sütőt 210 fokosra.
A fehérjéket a maradék cukorral kemény habbá verjük, és a masszába forgatjuk. A maradék vajjal vastagon kikenünk egy mély tepsit, amely elég nagy ahhoz, hogy ezt a rengeteg masszát befogadja.
Sütni kezdjük, majd kb. 15 percenként alaposan átforgatjuk.
Szépen szét fog esni, csak győzzük kivárni.
Kb. egy óra alatt éri el a kívánt állagot, nekem legalábbis ennyi kellett. Azonnal lehet tálalni.
Annyira finom lett, hogy a család kifejezett kérése az, hogy ezután így készítsem mindig.
Lehet, hogy tudattalanul megfogadtam zsidóegyetemes ex-padtársam tanácsát, és tényleg zárkózottabb lettem...? Vagy csak nem történt velünk olyan sok dolog mostanában; vagy, ami történt, az valamilyen oknál fogva tényleg nem publikus. Vagy, akiről írhatnék, mert megérne egy tanulmányt, nem írhatok, mert kamasz, és valószínűleg örihari lenne a dologból. Pedig biztos hozzá tudnátok szólni a témához sokan.
Marad a főzés, az olyan ártatlan, nem fáj senkinek, nem sértek vele senkit, nem szólok be vele, pedig néha szívesen megtenném.
.jpg) |
| Ilyen volt az étkezőnk, mögötte elképzelhető a konyha. |
Mindezek ellenére nem vágyom vissza a régi lakásba, félre ne értsetek, csak az után a minőség után sóhajtozom, ami ott volt. Feltett szándékom, hogy ha legközelebb költözünk, a választásnál nagyon hangsúlyos lesz, hogy milyen a konyha. Mondom ezt most. Persze, amikor kiadó házat kell keresni, az ember kompromisszumokra kényszerül, mert vagy nem elég nagy, vagy nagyon lepukkant, vagy a világvégén van, satöbbi, satöbbi... Ahol most vagyunk, minden szempontból jó, nagy is, szép is, jó a hely is, csak hát a konyha...az lehetne jobb.
Nem nyafognék, de most már késő.
Már nyafogtam. A továbbiakban inkább főzzünk...
Egyszer már feltettem a császármorzsa receptjét ide a blogra, aztán én magam sem készítettem valami sűrűn, mert meglehetősen komoly izommunkát igényel az a változat. Most olyan receptet kerestem, amely tepsiben süthető, csupán időnként át kell keverni.
Nagyon jót találtam itt, bár azért némileg változtattam rajta.
Amúgy, direkt vadászom az olyan recepteket, ahol fehérjét kell habbá verni, mert hosszas elvonás után, miközben azon tűnődtem, érdemes-e 4000 forintért habverőfejet rendelnem a kis Braun robotgépemhez, végül az Aldiban megláttam 3500 forintért egy szimpatikus kis gépet habverő-és dagasztókarokkal, és egy merész húzással megvettem.
Azóta minden nap habot verek.
Hozzávalók:
80 dkg liszt
6 tojás
8-10 dl tej
20 dkg vaj
25 dkg cukor
mazsola
1 citrom reszelt héja
Fél órán át pihentetjük.
A fehérjéket a maradék cukorral kemény habbá verjük, és a masszába forgatjuk. A maradék vajjal vastagon kikenünk egy mély tepsit, amely elég nagy ahhoz, hogy ezt a rengeteg masszát befogadja.
Annyira finom lett, hogy a család kifejezett kérése az, hogy ezután így készítsem mindig.
2012. április 28., szombat
Gyors csokis-mákos keksz
Nyerteseim dobozába került ez is, igaz, kissé karácsonyi hangulatú, amennyiben ragaszkodunk ahhoz az általános elképzeléshez, hogy a fahéj és a mák, különösen együtt ezen ünnepkör jellegzetes alapanyaga.
Nyugodtan meg lehet enni tavasszal, sőt nyáron is, főleg, ha valami gyors kekszet sütnénk, ami azért napokon keresztül megőrizhető drasztikus állagromlás nélkül. Nekem ugye, amikor a küldendő édességeken gondolkoztam, ez utóbbi tényezőt súlyozottan számításba kellett vennem, mert még ha a posta rendesen teljesít is (és most mind a három esetben rendesen teljesített, a csomagok másnap megérkeztek a címzettekhez!), akkor sem ajándékozhatok gyorsan romló, mondjuk, valamilyen krémes sütit.
A keksz sikert aratott mind családom, mind pedig a nyertesek körében, ez már-már reprezentatív, nyugodtan állíthatom tehát, hogy klassz a recept.
Hozzávalók egy nagy tepsire való adaghoz:
5 dkg darált mák
1 tojás
10 dkg cukor
1 tk fahéj
2 ek kakaópor (cukrozatlan)
10 dkg liszt
1 tk sütőpor
A sütőt előmelegítjük 180 fokosra.
A hozzávalókat összekeverjük, száraznak fog tűnni, de ha elég nagy a tojásunk, összeáll. Ha nem, egy evőkanál (vagy kettő, de óvatosan!) vizet adunk hozzá. Diónyi golyókat formázunk a tésztából, sütőpapírral borított tepsire rakosgatjuk,és villával határozottan lenyomjuk. 12-15 perc alatt megsütjük.
Nyugodtan meg lehet enni tavasszal, sőt nyáron is, főleg, ha valami gyors kekszet sütnénk, ami azért napokon keresztül megőrizhető drasztikus állagromlás nélkül. Nekem ugye, amikor a küldendő édességeken gondolkoztam, ez utóbbi tényezőt súlyozottan számításba kellett vennem, mert még ha a posta rendesen teljesít is (és most mind a három esetben rendesen teljesített, a csomagok másnap megérkeztek a címzettekhez!), akkor sem ajándékozhatok gyorsan romló, mondjuk, valamilyen krémes sütit.
A keksz sikert aratott mind családom, mind pedig a nyertesek körében, ez már-már reprezentatív, nyugodtan állíthatom tehát, hogy klassz a recept.
Hozzávalók egy nagy tepsire való adaghoz:
5 dkg darált mák
1 tojás
10 dkg cukor
1 tk fahéj
2 ek kakaópor (cukrozatlan)
10 dkg liszt
1 tk sütőpor
A sütőt előmelegítjük 180 fokosra.
A hozzávalókat összekeverjük, száraznak fog tűnni, de ha elég nagy a tojásunk, összeáll. Ha nem, egy evőkanál (vagy kettő, de óvatosan!) vizet adunk hozzá. Diónyi golyókat formázunk a tésztából, sütőpapírral borított tepsire rakosgatjuk,és villával határozottan lenyomjuk. 12-15 perc alatt megsütjük.
2012. április 27., péntek
Lovak, boldogság, coleslaw
Szóval Zsófinak van ez hihetetlen mély rajongása a lovak felé. Iskolába menet minden reggel egy lovarda mellett haladunk el, télen-nyáron már akkor kint legelésznek a pacik, és ő minden reggel áhítatosan jegyzi meg: lovak!
Jártunk lovagolni is, amikor volt rá keret, talán majd most már újra lesz, bízom benne, mert legkisebbünk nagyon türelmesen várja a napot, amikor újra nyeregbe pattanhat.
Tegnap kapott egy kis ízelítőt, a férjem elvitte magával egy kis zalai faluba, ahol rokonaink is élnek, akik - történetesen - többek között lovakat tartanak. És Zsófinak lehetősége nyílt arra, hogy felüljön az egyikre.
Azt a boldogságot!
Ezalatt az idő alatt, míg ezek a képek készültek, itthon kínlódtam éppen. Mert közel van már a vizsgaidőszak, kell írnom egy beadandót nemzetközi gazdaságtanból (ha valakinek van ilyenje készen, és csak a polcon porosodik, odaadhatná...), és bizony elő kell venni más tárgyakat is, mert aztán hirtelen sok lesz.
Érdekes módon ilyenkor fokozottabban jön az ihlet a főzéshez-sütéshez. Sőt, még kreatívkodni is elkezdtem kínomban, különböző formájú borosüvegekből némi arany festékkel ötletes gyertyatartókat készítettem. Igaz,karácsonyi a hangulata, de nem lehet elég korán elkezdeni a karácsonyi készülődést. Majd mutatok képet, meg how-to-t is, de most már végre a coleslaw-t is fel akarom tenni ide a blogra, mert rendszeresen készítem, de mindig béna róla a kép. Ezért állandóan halasztgatom, hogy majd legközelebb, de az eddigiek alapján úgy gondolom, nem lesz róla szép fotóm a jövőben sem, minek húzzam-halasszam hát?
Amerikai káposztasaláta, amelyet (korra nézve) középső sógornőm javaslatára készítettem először egy nyári grillezésre. Vendégeket is vártunk még pluszban, és amikor megérkeztek, külön-külön, de mindenki feltette a kérdést:
- Jé, ez az a saláta, amit a káefcében lehet venni?
Fogalmam sem volt róla. Nem járok KFC-be. De aztán, mint kiderült, az. Vagy valami olyasmi. Mivel már rutinosan készítem, alakítgattam rajta a magunk ízléséhez, ezért a jelenlegi recept a következő:
1 kisebb fej káposzta (max. 1 kilós)
3 szál nagyobb sárgarépa
1 nagy, vagy 2 kis fej lila hagyma
tartármártás cirka 3 dl majonézből, 3 dl tejföllel, sóval, borssal, ecetes uborka levével (0,5 dl) összekeverve.
Mindent legyalulunk, elkészítjük a tartárt, és az egészet összekeverjük. A majonéz gyártási folyamatát mutattam már.
Na most, ezúttal tortillába került a saláta: pulykamellfilét vettem, felcsíkoztam, mustárral, fűszerekkel összekevertem és megsütöttem. A tésztára ment egy kis csípős szósz, arra a saláta, egy kis kukorica, arra a hús, reszelt sajt, feltekertem, és egyből az volt az érzésem, hogy sej-haj, Rozi, vasárnap kirándulunk.
Csak fotózni felejtettem el.
Jártunk lovagolni is, amikor volt rá keret, talán majd most már újra lesz, bízom benne, mert legkisebbünk nagyon türelmesen várja a napot, amikor újra nyeregbe pattanhat.
Tegnap kapott egy kis ízelítőt, a férjem elvitte magával egy kis zalai faluba, ahol rokonaink is élnek, akik - történetesen - többek között lovakat tartanak. És Zsófinak lehetősége nyílt arra, hogy felüljön az egyikre.
Azt a boldogságot!
Ezalatt az idő alatt, míg ezek a képek készültek, itthon kínlódtam éppen. Mert közel van már a vizsgaidőszak, kell írnom egy beadandót nemzetközi gazdaságtanból
Érdekes módon ilyenkor fokozottabban jön az ihlet a főzéshez-sütéshez. Sőt, még kreatívkodni is elkezdtem kínomban, különböző formájú borosüvegekből némi arany festékkel ötletes gyertyatartókat készítettem. Igaz,karácsonyi a hangulata, de nem lehet elég korán elkezdeni a karácsonyi készülődést. Majd mutatok képet, meg how-to-t is, de most már végre a coleslaw-t is fel akarom tenni ide a blogra, mert rendszeresen készítem, de mindig béna róla a kép. Ezért állandóan halasztgatom, hogy majd legközelebb, de az eddigiek alapján úgy gondolom, nem lesz róla szép fotóm a jövőben sem, minek húzzam-halasszam hát?
Amerikai káposztasaláta, amelyet (korra nézve) középső sógornőm javaslatára készítettem először egy nyári grillezésre. Vendégeket is vártunk még pluszban, és amikor megérkeztek, külön-külön, de mindenki feltette a kérdést:
- Jé, ez az a saláta, amit a káefcében lehet venni?
Fogalmam sem volt róla. Nem járok KFC-be. De aztán, mint kiderült, az. Vagy valami olyasmi. Mivel már rutinosan készítem, alakítgattam rajta a magunk ízléséhez, ezért a jelenlegi recept a következő:
1 kisebb fej káposzta (max. 1 kilós)
3 szál nagyobb sárgarépa
1 nagy, vagy 2 kis fej lila hagyma
tartármártás cirka 3 dl majonézből, 3 dl tejföllel, sóval, borssal, ecetes uborka levével (0,5 dl) összekeverve.
Mindent legyalulunk, elkészítjük a tartárt, és az egészet összekeverjük. A majonéz gyártási folyamatát mutattam már.
Na most, ezúttal tortillába került a saláta: pulykamellfilét vettem, felcsíkoztam, mustárral, fűszerekkel összekevertem és megsütöttem. A tésztára ment egy kis csípős szósz, arra a saláta, egy kis kukorica, arra a hús, reszelt sajt, feltekertem, és egyből az volt az érzésem, hogy sej-haj, Rozi, vasárnap kirándulunk.
Csak fotózni felejtettem el.
2012. április 26., csütörtök
Napi Szabóné
Értenünk kell ahhoz is, hogy kiben hogyan ébreszthetünk kedvet a házimunka iránt - akár a napi munka után, akár pihenőnapon, vasárnap. Sok módja van ennek, melyek közül legtöbbször beválik háziverseny rendezése. Lehet gyorsasági - és ugyanakkor minőségi - padlókefélési versenyt rendezni, vagy döntsük el az elsőséget bab-, borsó-, lencseválogatásban, egres és ribizketisztításban... Ha többen ülik körül az asztalt, gyorsabban halad a munka, a verseny sok tréfára ad alkalmat és tudjuk, hogy a jókedvűen végzett munka gyorsabban halad.(Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 30.o.) Előzmény: Szabóné egy napja
2012. április 25., szerda
Miért vállalunk gyereke(ke)t?
Tegnap emlegettem egyik kedvenc blogomat, most egy másikat fogok (van még néhány, bár nem túl sok).
Az Előretolt helyőrséget egy Bécsben élő fiatal magyar pár írja, akik szép lassan családdá alakulnak. Nils Holgersonné a minap jelentette be, hogy tulajdonképpen mindjárt szül, és ezzel teljesen felbolygatta az amúgy többnyire csendes, és kommentelni lusta olvasóközönséget. Volt, aki neki szegezte a kérdést, hogy őszintén, miért is vállal valaki gyereket? Van-e ennek racionális oka?
Ezen én is gondolkodtam már, és arra jutottam, hogy szerintem nincs. Az esetek többségében az ember nem indokokkal kikövezett úton jut el a családjáig.
A következő kérdés, hogy miért vállalunk kettőnél több gyereket?
Nem a szocpol, meg a családi pótlék miatt, azt most mondom. Nem is az ingyen tankönyv hat ösztönzőleg.
Talán csak azért, mert szeretjük a babaillatot. Mert úgy érezzük, még nincs készen a családunk. Mert „véletlenül” megfogant, és ha már így esett, nem akarjuk megölni. Vagy, mert így is terveztük. Vagy, mert úgy gondoljuk, ez létezésünk egyik fő célja. És egyszerűen vágyunk rá. És aztán olyan édesek együtt, ahogy játszanak, aranyosakat mondanak, jópofa dolgaik vannak. Egy ismerősöm így fogalmazta meg:
„Annyira más érzés együtt nézni a világot egy kis és egy nagyobb gyerekkel! Újra élni a felfedezés örömét, rég elfeledett érzésekről beszélni, megmutatni az Élet dolgait. Átadni a megszerzett tapasztalatokat, terelgetni, leguggolva nézni vele a karácsonyfát, milyen is az ő szemszögéből. Nehéz lenne gyerek nélkül hinni abban, hogy van Bölcsesség, Türelem, és nem az enyészetnek gyűjtögeted javaidat, diplomáidat…”
Érdekes volt figyelni a terhességeim idején az emberek reakcióját, amikor arra a kérdésükre feleltem, hogy „hányadik?”… Az elsőnél mosolyogva néztek rám, mint én az elsős kisdiák gyermekemre, jól van, ügyes vagy, hát kezdd csak el… A másodiknál „hát igen, ez így van rendjén: egy családban két gyerek” – olvastam ki a szemekből. Aztán jött a harmadik. „Normálisak vagytok?” – tették fel néhányan a kérdést így szemtől szembe, mások burkoltan. Még toleráns anyám is csak annyit mondott, mikor úgy négyhónapos terhesen bevallottam neki, hogy jön a harmadik: „Hát, ti tudjátok…” A negyediknél viszont csak vállveregetéseket, és elismerő pillantásokat kaptam. „Ez igen! Így kell! Micsoda nagyszerű emberek!” Annyira jólesett, hogy aztán sokszor én provokáltam ki a kérdést, ha netán elfelejtették volna feltenni.
Ti hogy látjátok, miért vállalunk gyereke(ke)t?
Az Előretolt helyőrséget egy Bécsben élő fiatal magyar pár írja, akik szép lassan családdá alakulnak. Nils Holgersonné a minap jelentette be, hogy tulajdonképpen mindjárt szül, és ezzel teljesen felbolygatta az amúgy többnyire csendes, és kommentelni lusta olvasóközönséget. Volt, aki neki szegezte a kérdést, hogy őszintén, miért is vállal valaki gyereket? Van-e ennek racionális oka?
 |
| A kép újabb kedvenc blogomról, a howtobeadad.com-ról származik... |
A következő kérdés, hogy miért vállalunk kettőnél több gyereket?
Nem a szocpol, meg a családi pótlék miatt, azt most mondom. Nem is az ingyen tankönyv hat ösztönzőleg.
Talán csak azért, mert szeretjük a babaillatot. Mert úgy érezzük, még nincs készen a családunk. Mert „véletlenül” megfogant, és ha már így esett, nem akarjuk megölni. Vagy, mert így is terveztük. Vagy, mert úgy gondoljuk, ez létezésünk egyik fő célja. És egyszerűen vágyunk rá. És aztán olyan édesek együtt, ahogy játszanak, aranyosakat mondanak, jópofa dolgaik vannak. Egy ismerősöm így fogalmazta meg:
„Annyira más érzés együtt nézni a világot egy kis és egy nagyobb gyerekkel! Újra élni a felfedezés örömét, rég elfeledett érzésekről beszélni, megmutatni az Élet dolgait. Átadni a megszerzett tapasztalatokat, terelgetni, leguggolva nézni vele a karácsonyfát, milyen is az ő szemszögéből. Nehéz lenne gyerek nélkül hinni abban, hogy van Bölcsesség, Türelem, és nem az enyészetnek gyűjtögeted javaidat, diplomáidat…”
Érdekes volt figyelni a terhességeim idején az emberek reakcióját, amikor arra a kérdésükre feleltem, hogy „hányadik?”… Az elsőnél mosolyogva néztek rám, mint én az elsős kisdiák gyermekemre, jól van, ügyes vagy, hát kezdd csak el… A másodiknál „hát igen, ez így van rendjén: egy családban két gyerek” – olvastam ki a szemekből. Aztán jött a harmadik. „Normálisak vagytok?” – tették fel néhányan a kérdést így szemtől szembe, mások burkoltan. Még toleráns anyám is csak annyit mondott, mikor úgy négyhónapos terhesen bevallottam neki, hogy jön a harmadik: „Hát, ti tudjátok…” A negyediknél viszont csak vállveregetéseket, és elismerő pillantásokat kaptam. „Ez igen! Így kell! Micsoda nagyszerű emberek!” Annyira jólesett, hogy aztán sokszor én provokáltam ki a kérdést, ha netán elfelejtették volna feltenni.
Ti hogy látjátok, miért vállalunk gyereke(ke)t?
2012. április 24., kedd
Zabpelyhes keksz
Nyerteseimnek valami egészségeset szerettem volna prezentálni a repertoárból, ne érje szó a ház elejét, hogy elárasztom őket csupa cukros holmival.
Ezért kerestem valami a zabpelyheset, a legszimpatikusabb receptet Cserkénél találtam. (Amúgy Cserke blogja a kedvenceim közé tartozott, aztán leszoktam róla, mert sokáig téli álmot aludt, ám most, nagy örömömre, mintha újraéledne, nagyjából a természettel párhuzamosan... Úgyhogy vissza is veszem szépen ide az oldalsávba.)
Mert köszi, hogy ha egyik oldalról nem teszünk bele lisztet, de ha ugyanakkor mondjuk kell hozzá 20 deka vaj, meg ugyanennyi cukor, akkor most az miért is olyan hej, de egészséges?
Ez a keksz egészen visszafogott, és a lisztet valószínűleg lehet helyettesíteni pl. teljes őrlésű tönkölyliszttel, akkor már aztán olyan de olyan frankó, hogy nem csak nem hizlal, de már szinte fogyaszt.
Na jó, azt azért nem.
Hozzávalók:
15 dkg liszt
15 dkg zabpehely
3 nagy evőkanál méz
8 dkg vaj
1 tojás
1 tk sütőpor
10 dkg mazsola
(eredetileg 5 dkg csoki is, de az nem volt éppen itthon; tettem viszont bele kandírozott narancshéjat)
A vajat, a mézet és a tojást jó habosra összekeverjük. Egy másik tálban elegyítjük a többi hozzávalót, és a végén egyesítjük a két tál tartalmát.
Nedves kézzel diónyi golyókat formálunk a masszából, majd ellapítjuk a két tenyerünk között. Sütőpapírral borított tepsire rakosgatjuk a korongokat, majd 180 fokos tepsiben 12 perc alatt megsütjük.
Bírjátok a zabpelyhes cuccokat?
Ezért kerestem valami a zabpelyheset, a legszimpatikusabb receptet Cserkénél találtam. (Amúgy Cserke blogja a kedvenceim közé tartozott, aztán leszoktam róla, mert sokáig téli álmot aludt, ám most, nagy örömömre, mintha újraéledne, nagyjából a természettel párhuzamosan... Úgyhogy vissza is veszem szépen ide az oldalsávba.)
Mert köszi, hogy ha egyik oldalról nem teszünk bele lisztet, de ha ugyanakkor mondjuk kell hozzá 20 deka vaj, meg ugyanennyi cukor, akkor most az miért is olyan hej, de egészséges?
Ez a keksz egészen visszafogott, és a lisztet valószínűleg lehet helyettesíteni pl. teljes őrlésű tönkölyliszttel, akkor már aztán olyan de olyan frankó, hogy nem csak nem hizlal, de már szinte fogyaszt.
Na jó, azt azért nem.
Hozzávalók:
15 dkg liszt
15 dkg zabpehely
3 nagy evőkanál méz
8 dkg vaj
1 tojás
1 tk sütőpor
10 dkg mazsola
(eredetileg 5 dkg csoki is, de az nem volt éppen itthon; tettem viszont bele kandírozott narancshéjat)
A vajat, a mézet és a tojást jó habosra összekeverjük. Egy másik tálban elegyítjük a többi hozzávalót, és a végén egyesítjük a két tál tartalmát.
Nedves kézzel diónyi golyókat formálunk a masszából, majd ellapítjuk a két tenyerünk között. Sütőpapírral borított tepsire rakosgatjuk a korongokat, majd 180 fokos tepsiben 12 perc alatt megsütjük.
Bírjátok a zabpelyhes cuccokat?
Napi Szabóné
(Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 48.o.) Előzmény: Szabóné egy napja
A kereskedő nem szereti a bizonytalanságot, különösen élelmiszerüzletben, ahol a vásárlók állandóan hullámzanak, szereti az elárusító gyorsan elintézni a vevőket, és hátrányba kerül, aki tétovázik, aki habozva áll, míg azon gondolkodik, hogy mi kell még.
2012. április 23., hétfő
Valódi szőke
A már említett Új Idők 1933-as, 1935-ös lapszámait nézegetve nagyon sok vicces hirdetést találtam. Egyik közülük az alábbi Kamilloflor samponé; ez akkoriban nemzetközi termék volt, például német újságokban is megjelentek a reklámjai.
Szóval, a szőkeség kötelez - mennyire mást jelent ez ma, mint akkor...
2012. április 22., vasárnap
Anya blogol, apa főz, együtt lenni jó
Aztán úgy két hete egyszer csak felsóhajtott, hogy úgy érzi, neki főznie kellene. Hobbiszerűen. Na, mondom, csak ki ne találja, hogy blogolni is kezd róla, mert nem biztos, hogy két blogger jól megfér egy csárdában.
Ma reggel felkelt, és határozottan megkérdezte: mi lenne, ha én főznék ebédet?
Mi lenne, mi lenne, tulajdonképpen nem is lenne rossz - morfondíroztam magamban -; és lám, emberem kötényt öltött, hagymát aprított, kevés olajon pirítani kezdte, rádobta a darált húst, fehéredésig sütögette, szakszerűen kevergetve, hogy a hús jól szétessen. Aztán répát pucolt, felaprította az aprítógépben, a húshoz adta, ahogy én azt mondtam. Felöntötte az egészet egy doboz darabolt paradicsom-konzervvel, egy doboz sűrített paradicsommal, egy kis vízzel, szórt bele fokhagymát, fűszereket: bazsalikomot, rozmaringot, borsot, oregánót, csilit is, meg még amit talált, megsózta, és most szépen hagyja fődögélni vagy másfél órán át, kis lángon.
Ahogy javasoltam.
Aztán majd csak beleborítja a konzerv kukoricát és a babot, és tádáááám, tálalhatja is a csilis babot. Na persze, finom lesz, hiszen úgy csinálja, ahogy mondtam... És hallgathatom újra éveken át, hogy ő milyen jól főz, lám-lám, vaddisznópörköltet, csilis babot, például.
2012. április 20., péntek
Expressz sós-sajtos rudak
Útnak indítottam a legutóbbi nyereményjáték nyertesei számára a sütisdobozokat - egyet tegnap, egyet ma, a harmadik nyertes, Hajnalka eddig még nem jelentkezett.
Olyan sós sütit sikerült előállítanom, amelynek csomagolásakor családom hangos morgolódással jelezte egyet nem értését: mindet maguknak akarták volna. Fakanál Évánál találtam a receptet, csak felszoroztam a mennyiségeket 25 dkg vajhoz. Nagyjából. Mert kerekítettem, természetesen,volt, amit felfelé, volt, amit lefelé. Az eredmény nagyon finom lett, próbáljátok ki, hamar készen van, pihentetni sem kell a tésztát.
Abszolút kezdőknek is ajánlom!
Hozzávalók:
35 dkg liszt
25 dkg vaj (vagy margarin, aki azt használ)
1 tk só
20 dkg reszelt sajt (ajánlom a füstöltet, vagy részben, vagy egészen, mert nagyon finom íze lesz a tésztának tőle)
9 ek tejföl
a tetejére felvert tojás
A lisztet tálba szórom, elkeverem a sóval, majd a vajjal elmorzsolom a két tenyerem között. Utána a többi alapanyagot is hozzáadom, és tésztát gyúrok belőle. Ha nagyon ragadna a tészta, még egy kis lisztet lehet hozzá adni nyugodtan.
A sütőt előmelegítem légkeverésen 190 fokosra. (Ha csak alsó-felső sütés van, úgy 200 fok.)
A tésztát kinyújtom kb. 2 mm vékonyra, a tetejét megkenem felvert tojással.
Megszórom egy részét darálatlan mákkal, egy részét fekete hagymamaggal, egy részét szezámmaggal (köménymag is lehetett volna). Zsófi kedvéért egy sávot üresen hagytam.
Derelyevágóval felvágom, majd tepsibe rakom. Nekem két nagy tepsibe belefért jó szorosan. Légkeverésen lehet egyszerre sütni a kettőt, úgy tehát 190 fokon 21-22 perc. Alsó-felső sütéssel egyesével mehet, 200 fokon 24 percig. Az én sütőmmel. De ezt mindenkinek magának kell kitapasztalnia, mert mint ahogy azt már sokan, sok helyen mondták, minden sütő más!
A nyertesek türelmét kértem a szabónés kivonatot illetően - főleg, hogy a minap jelentkezett nálam e-mailben Pataki Mária egy közeli hozzátartozója, és képzeljétek: A dolgozó nő háztartása szerzője él, 89 éves lesz idén, és ha minden jól megy, sikerül találkoznom vele.
Az lenne ám a nagy szám!
Olyan sós sütit sikerült előállítanom, amelynek csomagolásakor családom hangos morgolódással jelezte egyet nem értését: mindet maguknak akarták volna. Fakanál Évánál találtam a receptet, csak felszoroztam a mennyiségeket 25 dkg vajhoz. Nagyjából. Mert kerekítettem, természetesen,volt, amit felfelé, volt, amit lefelé. Az eredmény nagyon finom lett, próbáljátok ki, hamar készen van, pihentetni sem kell a tésztát.
Abszolút kezdőknek is ajánlom!
Hozzávalók:
35 dkg liszt
25 dkg vaj (vagy margarin, aki azt használ)
1 tk só
20 dkg reszelt sajt (ajánlom a füstöltet, vagy részben, vagy egészen, mert nagyon finom íze lesz a tésztának tőle)
9 ek tejföl
a tetejére felvert tojás
A tésztát kinyújtom kb. 2 mm vékonyra, a tetejét megkenem felvert tojással.
A nyertesek türelmét kértem a szabónés kivonatot illetően - főleg, hogy a minap jelentkezett nálam e-mailben Pataki Mária egy közeli hozzátartozója, és képzeljétek: A dolgozó nő háztartása szerzője él, 89 éves lesz idén, és ha minden jól megy, sikerül találkoznom vele.
Az lenne ám a nagy szám!
2012. április 19., csütörtök
Keresztujj
Bogyónak kellett valami kutyakajáról gondoskodnom, bementem a henteshez. Ő nyugodt szívvel ajánlotta a csirke far-hátat; mondtam neki, hogy én mindenhol azt olvastam, hogy a csirkecsont nem jó a kutyának, mert szilánkosan törik. Azt mondta erre, hogy a far-hát csontja nem, inkább a liba meg a kacsacsontra vonatkozik ez. Azt tényleg tilos a kutyának adni.
- Képzeljétek - mesélem családtagjaimnak, amikor a boltból kijövet visszaültem az autóba -, a hentes azt mondta, hogy ezt a csirke far-hátat lehet adni a kutyának.
- Ne higgy neki, anya - mondja erre Zsófi -; mi van, ha közben keresztujjat mutatott a háta mögött?
- Képzeljétek - mesélem családtagjaimnak, amikor a boltból kijövet visszaültem az autóba -, a hentes azt mondta, hogy ezt a csirke far-hátat lehet adni a kutyának.
- Ne higgy neki, anya - mondja erre Zsófi -; mi van, ha közben keresztujjat mutatott a háta mögött?
Íme két kép Bogyóról, mert már több ismerősöm kérdezte kissé gyanakodva, megvan-e még - mivel mostanában nem volt róla sem fotó, sem videó a blogon. Bizony, megvan, láthatjátok, szép nagy haja nőtt, úgy is hívjuk, hogy Kishajú Nagyhajú Torzonborzon (Lázár Ervin után szabadon, Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon alapján).
2012. április 18., szerda
Zsúr és fogyókúra
Amint azt már többször említettem, néha időt szakítok arra, hogy elmenjek a keszthelyi Festetics-kastély könyvtárába kutatni. Innen merítek anyagot a Mit olvastak dédanyáink című, már két részt megért sorozatomhoz... Dolgozom a harmadikon.
Mostanában a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Idők (pontosabban: Uj Idők) című folyóirat különböző évfolyamaiban merülök el szívesen. Döbbenetes, hogy Herczeg Ferenc 1894-től 1944-ig irányította a lapot, tehát ötven éven át; amikor az 1933-as évfolyamot tanulmányoztam, ott botlottam bele egy olyan lapszámba, amit a szerkesztő munkatársai állítottak össze 70 éves főnökük életéről, ezzel köszöntve a mestert.
A másik döbbenet, hogy azt az embert, mai kifejezéssel élve sztár írót, celebet, akinek Élet kapuja c. regényét 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi Nobel-díjra ajánlotta, mi már alig ismerjük. Pontosabban, munkásságáról vajmi keveset tudunk, pedig hosszú élete során (1954-ben, 91 évesen halt meg) csak úgy ontotta magából a könyveket, színdarabokat.
De nem mondok többet róla, mert pontosan arra készülök, hogy az említett sorozat harmadik részében részletesen bemutassam az Új Időket, és különböző érdekességeket villantsak fel a lap hosszú történetének egy-egy pillanatából.
Ízelítőül Stella Adorján kis gúnyrajzát adom itt közre 1935-ből, ami Zsúr és fogyókúra címmel jelent meg az újságban. A szerző személye szintén érdekes, mert nevéhez fűződik számos, például a Janika című színdarab (ő írta a színdarabból a Turay Ida főszereplésével rendezett film forgatókönyvét is), és szintén rengeteg kabarészám - ha szeretnétek, meg is nézhetitek Salamon Béla főszereplésével A tízes címűt (első rész, második rész).
Mostanában a Herczeg Ferenc által szerkesztett Új Idők (pontosabban: Uj Idők) című folyóirat különböző évfolyamaiban merülök el szívesen. Döbbenetes, hogy Herczeg Ferenc 1894-től 1944-ig irányította a lapot, tehát ötven éven át; amikor az 1933-as évfolyamot tanulmányoztam, ott botlottam bele egy olyan lapszámba, amit a szerkesztő munkatársai állítottak össze 70 éves főnökük életéről, ezzel köszöntve a mestert.
A másik döbbenet, hogy azt az embert, mai kifejezéssel élve sztár írót, celebet, akinek Élet kapuja c. regényét 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi Nobel-díjra ajánlotta, mi már alig ismerjük. Pontosabban, munkásságáról vajmi keveset tudunk, pedig hosszú élete során (1954-ben, 91 évesen halt meg) csak úgy ontotta magából a könyveket, színdarabokat.
De nem mondok többet róla, mert pontosan arra készülök, hogy az említett sorozat harmadik részében részletesen bemutassam az Új Időket, és különböző érdekességeket villantsak fel a lap hosszú történetének egy-egy pillanatából.
Ízelítőül Stella Adorján kis gúnyrajzát adom itt közre 1935-ből, ami Zsúr és fogyókúra címmel jelent meg az újságban. A szerző személye szintén érdekes, mert nevéhez fűződik számos, például a Janika című színdarab (ő írta a színdarabból a Turay Ida főszereplésével rendezett film forgatókönyvét is), és szintén rengeteg kabarészám - ha szeretnétek, meg is nézhetitek Salamon Béla főszereplésével A tízes címűt (első rész, második rész).
(Két hölgy beszélget a Váci-utcá-ban. Az egyik hölgyet Lenkének hívják, a másikat Violának.)
Viola (már a búcsúzásnál): Ne feledkezz meg a keddről. Nálam vagytok teán.
Lenke: Nagyon köszönöm, drágám, dehogy feledkezem meg... Mondd csak Viola, hogyan győzöd ezt a sok zsúrt?
Viola: Miért ne győzném? Örülök, ha eljösztök hozzám, egy kicsit pletykázunk, egy kicsit kézimunkázunk, aki akar, kártyázhat...
Lenke: Nagyon kedves vagy... de ne haragudj, ha szóba hozom... hogyan bírod anyagilag ezt a sok vendégséget?
Viola (csodálkozva): Anyagilag? Hiszen csupa nő van nálam kedden. Tizenkét asszony.
Lenke: És a traktamentum?
Viola: Ugyan, ne viccelj! Amióta a hölgyek kitalálták a fogyókúrát, azóta semmibe se kerül a zsúr. Nem veszed észre, hogy senki nem eszik.
Lenke: No de mégis, a nagy készülődés, tea, szendvics, sütemény...
Viola: Hogy az üres tea mibe kerül, azt te, mint háziasszony jól tudod. Cukrot be sem adok, ha asszonyok vannak. Vagy cukor nélkül isszák, vagy pedig kis bonbonierből pótlókat tesznek a langyos vízbe. A szendvicseket megcsodálják, de nem nyúlnak hozzá. Másnap jó a gyerekeknek, elviszik az iskolába.
Lenke: Sütemény?
Viola: Csak mutatni kell a vendégeknek. Azt is a gyerekek eszik meg. Alíg várják nálam a zsúrt. Sajnos, a nők fogyókúrája miatt, mind a két fiam rémesen hízik.
Lenke: Ne tréfálj szívem, rendszerint nyolc óra tájban jönnek a férfiak a feleségeikért - ők igazán esznek!
Viola: Csak szeretnének enni. Az asszonyok már nem elégednek meg a saját fogyókúrájukkal, már a férfiak vonalaira is vigyáznak. Ma már nem is illik vendégségben enni. Én sem eszem soha, ha valahova meghívnak.
Lenke: És nem vagy éhes?
Viola: Dehogyisnem! Zsúr után azt csinálom, amit minden barátnőm: nekirontok az éléskamrának. Ez a negyedóra kerül a legtöbbe a zsúrban.
2012. április 17., kedd
Barista akarok lenni
Az egyetem után azt hiszem, először barista tanfolyamra fogok beiratkozni. Vagy női szabó képzésre, de ezen még gondolkodom.
Szombaton ugyanis a kávé iránti elkötelezett rajongásom táptalajára éltető eső cseppjei hullottak a Kreatív Kávérfórumon. A rendezvényre a Corinthia Hotelben került sor Budapesten, ahol a baristák több kategóriában mérték össze tudásukat.
Hát, nem könnyű pálya.
A klasszikus barista versenyben a versenyzőknek 15 perc alatt kellett elkészíteniük a négytagú érzékszervi zsűrinek 4 eszpresszót, 4 kapucsinót, illetve 4 szabadon választott kávéitalt. Előtte 15 percük volt a holmijuk kipakolására, utána 15 perc a elrakodásra. Miközben készítették az italokat, prezentálniuk is kellett, beszéltek a felhasznált kávéról, a felhasznált ízesítőkről, hogy mit, miért, hogyan készítenek.
Drámák voltak. Az egyik fiú például nagyon jól kezdte, de úgy belemelegedett a beszédbe -a keze meg közben nem járt -, hogy teljesen kicsúszott az időből. Aztán, egy igen szimpatikus lány nem a saját őrlőjét hozta, hanem az ottanit használta, ami finomabbra volt állítva, mint amit ő megszokott, viszont szokása szerint tömörített, és hiába várta, nem folyt le az eszpresszója. Csak harmadik próbálkozásra, de addigra szegény olyan ideges lett, hogy kapkodni kezdett, és már nem is nagyon beszélt. Tényleg sajnáltam, mert ügyes volt a szabadon választott kávékreációja, liofilizált, és mozsárban összetört málnával szórta meg a pohár szélét, klassz lehetett az ízhatás.
A képen láthatjátok az egyik versenyzőt, amint éppen tejet tölt a pohárba, vele szemben az érzékszervi zsűri feszülten figyeli minden mozdulatát, a másik két fehér inges a technikai zsűri, ők a munkafolyamat precizitását, tisztaságát tartották szemmel: a kávégépnek folyamatosan tisztának kellett lennie, sehol nem lehetett szétszóródott őrlemény, nem lehetett ujjlenyomat semmin, még a shakeren sem.
A versenyzők saját zenéjükre dolgoztak, ez sokat segített nekik az időben való tájékozódásban. Ennek ellenére többen nem tudtak a 15 percen belül maradni, és nem egy olyan eset volt, amikor 14:57 után kiáltotta a barista, hogy "time!", azaz befejezte a feladatot.
A verseny ideje alatt bor-, pálinka-, kávékóstolás is volt, továbbá édességeket forgalmazó cégek termékeiből lehetett falatozni. Többször visszatértem a cupcake-es asztalhoz: ezt a terméket kóstoltatták, nekem ízlett. Állítólag nem tartalmaznak mesterséges anyagokat, én elhittem, és boldogan ettem. Erre a napra felfüggesztettem a fogyókúrámat (nem is mondtam, de tél óta 6 kilót fogytam!).
Az eseményen összetalálkoztam rég látott kollégámmal, Buza Sándorral, akivel a Laptopkonyhában tevékenykedünk együtt, például itt.
Sanyit egyébként nagyon kedvelem, feleségével, Ildikóval együtt tüneményes párost alkotnak, és hihetetlen, de már az ezüstlakodalmukon is túl vannak.
Ha már így összefutottunk, ismert kollégámat arra kértem, valljon a kávéhoz fűződő kapcsolatáról. Nos, Sanyi elmerengett, majd a következőket mondta:
Szombaton ugyanis a kávé iránti elkötelezett rajongásom táptalajára éltető eső cseppjei hullottak a Kreatív Kávérfórumon. A rendezvényre a Corinthia Hotelben került sor Budapesten, ahol a baristák több kategóriában mérték össze tudásukat.
Hát, nem könnyű pálya.
A klasszikus barista versenyben a versenyzőknek 15 perc alatt kellett elkészíteniük a négytagú érzékszervi zsűrinek 4 eszpresszót, 4 kapucsinót, illetve 4 szabadon választott kávéitalt. Előtte 15 percük volt a holmijuk kipakolására, utána 15 perc a elrakodásra. Miközben készítették az italokat, prezentálniuk is kellett, beszéltek a felhasznált kávéról, a felhasznált ízesítőkről, hogy mit, miért, hogyan készítenek.
Drámák voltak. Az egyik fiú például nagyon jól kezdte, de úgy belemelegedett a beszédbe -a keze meg közben nem járt -, hogy teljesen kicsúszott az időből. Aztán, egy igen szimpatikus lány nem a saját őrlőjét hozta, hanem az ottanit használta, ami finomabbra volt állítva, mint amit ő megszokott, viszont szokása szerint tömörített, és hiába várta, nem folyt le az eszpresszója. Csak harmadik próbálkozásra, de addigra szegény olyan ideges lett, hogy kapkodni kezdett, és már nem is nagyon beszélt. Tényleg sajnáltam, mert ügyes volt a szabadon választott kávékreációja, liofilizált, és mozsárban összetört málnával szórta meg a pohár szélét, klassz lehetett az ízhatás.
A képen láthatjátok az egyik versenyzőt, amint éppen tejet tölt a pohárba, vele szemben az érzékszervi zsűri feszülten figyeli minden mozdulatát, a másik két fehér inges a technikai zsűri, ők a munkafolyamat precizitását, tisztaságát tartották szemmel: a kávégépnek folyamatosan tisztának kellett lennie, sehol nem lehetett szétszóródott őrlemény, nem lehetett ujjlenyomat semmin, még a shakeren sem.
A versenyzők saját zenéjükre dolgoztak, ez sokat segített nekik az időben való tájékozódásban. Ennek ellenére többen nem tudtak a 15 percen belül maradni, és nem egy olyan eset volt, amikor 14:57 után kiáltotta a barista, hogy "time!", azaz befejezte a feladatot.
A verseny ideje alatt bor-, pálinka-, kávékóstolás is volt, továbbá édességeket forgalmazó cégek termékeiből lehetett falatozni. Többször visszatértem a cupcake-es asztalhoz: ezt a terméket kóstoltatták, nekem ízlett. Állítólag nem tartalmaznak mesterséges anyagokat, én elhittem, és boldogan ettem. Erre a napra felfüggesztettem a fogyókúrámat (nem is mondtam, de tél óta 6 kilót fogytam!).
Az eseményen összetalálkoztam rég látott kollégámmal, Buza Sándorral, akivel a Laptopkonyhában tevékenykedünk együtt, például itt.
Sanyit egyébként nagyon kedvelem, feleségével, Ildikóval együtt tüneményes párost alkotnak, és hihetetlen, de már az ezüstlakodalmukon is túl vannak.
Ha már így összefutottunk, ismert kollégámat arra kértem, valljon a kávéhoz fűződő kapcsolatáról. Nos, Sanyi elmerengett, majd a következőket mondta:
Gyerekkoromban – hatvanas évek - minden reggel tejeskávét kaptam. A Nagymamám főzte. Volt egy alumínium-ón (?!) csupor, amiben reggelente elkészítette a napi adagot. Kétféle alapanyagból gyúrta. A „Zamat” pótkávé sárgásbarna csomagolására még ma is emlékszem. A másik nevére viszont nem - alakjára annál inkább. Hosszú pirosas-feketés papírhengerben árulták, amiben kb. három centi vastagságú tabletták voltak. Valamelyiken volt egy női fej is… Ezeket főzte össze. A kávéfőzés hosszadalmas, macerás munka volt - ha nem gázon történt, akkor meg pláne. Ott kellett állni fölötte, folyamatosan keverni, mert hatalmas habok képződtek a tetején, és bizony sokszor elfutott.
Minden reggel a friss „kávé” illatára ébredtem. A csupor aztán elfoglalta állandó helyét a sparhelt szélén, arra várva, hogy édesapám – a munkából hazajövet – csak úgy, hidegen a szájához emelje, és a zaccig igya…
A 70-es években – hála a bécsi ismerősöknek – jött a neszkávé a maga speciális elkészítési rituáléjával. Kávé a pohárba, arra a cukor és kis víz. Kiskanállal kevertük – hihetetlen sebességgel – szinte krémesen fehér színűre. S amikor ráöntöttük a forró vizet, majdnem olyat kaptunk, mintha egy duplát rendeltünk volna az Éva presszóban. Élvezet volt nézni, ahogy a világos drapp hullámok alászállnak, miközben feketére váltottak…
A rumos kávé kimaradt az életemből. Soha nem keltem olyan korán, hogy megérdemeltem volna munkába menet előtt...
Ma általában két kávét iszom naponta, és mindig a sima, egyszerű eszpresszót. Kis cukorral és kis tejjel. Nincsenek kávéivási rituáléim. Azonnal megiszom. Néha még a kanalat sem veszem ki a pohárból.
Tényleg, nektek mit jelent a kávé?
2012. április 16., hétfő
Napi Szabóné
Nem kívánkozunk vissza saját háztartásunkból édesanyánk védőszárnya alá, de tagadhatatlan, hogy kényelmesebb volt, míg mindent ő vásárolt, míg a a felelősséget rá hárítva intézhettük a ruhavásárlásokat is.
(Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 48.o.) Előzmény: Szabóné egy napja
2012. április 15., vasárnap
Barackpálinkás csirkemájhab karamellizált körtével, mogyorós-hagymás keksz alapon
Ez is a Patricius Borház által kiírt pályázatra készült, ezúttal a 2009-es Sárga Muskotályhoz.
Bár sokan a muskotályról édes nedűre asszociálnak, ez, kérem, száraz bor. És micsoda bor!
Érdemes kipróbálni, mondjuk ezekkel a szolid kis falatokkal.
Nem kell megijedni a barackpálinkától, nagyjából el is párolog belőle az alkohol, és amit maga után hagy, az valami egészen finom sárgabarack íz. Mondjuk, pont ezért fontos, hogy igazi barackpálinka legyen az a három cent, amit a májra öntünk.
Hozzávalók:
30 dkg csirkemáj
5 dkg vaj
só
bors
3 cl barackpálinka
2,5 dl habtejszín
1 cs. habfixáló
A kekszhez:
16 dkg darált mogyoró
15 dkg liszt
10 dkg vaj
1 tk só
1 tojás
1 tojás sárgája
fél vöröshagyma nagyon apróra vágva
1 körte
2 ek méz
Díszítésnek:
rozmaring ág
Nem bonyolult elkészíteni egyébként: gyúrjuk össze a keksz hozzávalóit (először a vajat a liszttel morzsoljuk el, aztán mehet a többi alkatrész), és tegyük be a hűtőbe, hogy később majd nyújtani tudjuk.
Vágjuk apróra a csirkemájat, kóserítsük lelkiismeretileg, ha szükségét érezzük, majd egy kis serpenyőben olvasszuk meg a vajat, dobjuk rá a májat, és kicsit kevergessük. Sózzuk, borsozzuk, és amikor a májdarabok láthatóan megsültek, öntsük rá a pálinkát. Keverjük át, hagyjuk, hogy az alkohol kissé elpárologjon, majd zárjuk el alatta a lángot.
Amíg a máj kihűl, nyújtsuk és szaggassuk kis a keksz tésztáját, majd süssük meg 200 fokon 12 perc alatt.
Verjük fel a tejszínt a habfixálóval, a májat pürésítsük, és keverjük össze a tejszínhabbal.
A körtét hámozzuk meg, szeleteljük fel, vágjuk a szeleteket a kekszekhez arányos darabokra (ne lógjon le a körte a kekszről). Egy kis serpenyőben karamellizáljuk a mézet, és forgassuk át benne a körteszeletkéket.
Minden készen van, már csak össze kell állítanunk:
1 keksz, 1 körtedarab, habzsákból egy kis adag csirkemájhab, a tetejére rozmaring.
That's all!
Ui.: Ez a recept egyben válasz Létezőnek, aki lassan egy éve kérdezte tőlem, hogy hogyan lehet a csirkemájból hab állagú pástétom-szerűséget készíteni, és én galád módon erre a kérdésére nem feleltem, egészen egyszerűen elfelejtettem.
De most itt van: így kell. Tejszínhabbal. És tényleg nagyon jó!
Bár sokan a muskotályról édes nedűre asszociálnak, ez, kérem, száraz bor. És micsoda bor!
Érdemes kipróbálni, mondjuk ezekkel a szolid kis falatokkal.
Nem kell megijedni a barackpálinkától, nagyjából el is párolog belőle az alkohol, és amit maga után hagy, az valami egészen finom sárgabarack íz. Mondjuk, pont ezért fontos, hogy igazi barackpálinka legyen az a három cent, amit a májra öntünk.
Hozzávalók:
30 dkg csirkemáj
5 dkg vaj
só
bors
3 cl barackpálinka
2,5 dl habtejszín
1 cs. habfixáló
A kekszhez:
16 dkg darált mogyoró
15 dkg liszt
10 dkg vaj
1 tk só
1 tojás
1 tojás sárgája
fél vöröshagyma nagyon apróra vágva
1 körte
2 ek méz
Díszítésnek:
rozmaring ág
Nem bonyolult elkészíteni egyébként: gyúrjuk össze a keksz hozzávalóit (először a vajat a liszttel morzsoljuk el, aztán mehet a többi alkatrész), és tegyük be a hűtőbe, hogy később majd nyújtani tudjuk.
Vágjuk apróra a csirkemájat, kóserítsük lelkiismeretileg, ha szükségét érezzük, majd egy kis serpenyőben olvasszuk meg a vajat, dobjuk rá a májat, és kicsit kevergessük. Sózzuk, borsozzuk, és amikor a májdarabok láthatóan megsültek, öntsük rá a pálinkát. Keverjük át, hagyjuk, hogy az alkohol kissé elpárologjon, majd zárjuk el alatta a lángot.
Amíg a máj kihűl, nyújtsuk és szaggassuk kis a keksz tésztáját, majd süssük meg 200 fokon 12 perc alatt.
Verjük fel a tejszínt a habfixálóval, a májat pürésítsük, és keverjük össze a tejszínhabbal.
A körtét hámozzuk meg, szeleteljük fel, vágjuk a szeleteket a kekszekhez arányos darabokra (ne lógjon le a körte a kekszről). Egy kis serpenyőben karamellizáljuk a mézet, és forgassuk át benne a körteszeletkéket.
Minden készen van, már csak össze kell állítanunk:
1 keksz, 1 körtedarab, habzsákból egy kis adag csirkemájhab, a tetejére rozmaring.
That's all!
Ui.: Ez a recept egyben válasz Létezőnek, aki lassan egy éve kérdezte tőlem, hogy hogyan lehet a csirkemájból hab állagú pástétom-szerűséget készíteni, és én galád módon erre a kérdésére nem feleltem, egészen egyszerűen elfelejtettem.
De most itt van: így kell. Tejszínhabbal. És tényleg nagyon jó!
2012. április 13., péntek
Hagymaleves barna sörrel
Nagyon jól néz ki. Tényleg. Finom is.
Kár, hogy nem szeretem a barna sört.
Ez eddig nem is fogalmazódott így meg bennem, mert amikor nyáron, nagy melegben megkóstoltam, nem volt rossz. De most, hogy a leves lenyelése után, a végén ott marad az a jellegzetes keserű íz, egyértelműen kijelenthetem: nem szeretem.
A hagymalevest viszont nagyon.
Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, és meséltem neki októberi kalandomat a Déryné Bisztróban, A hagymalevest emlegettem, ami katarzist okozott, ám előtte értetlenséget: mi kerülhet egy közönséges hagymalevesen közel 1700 forintba? Mert az alapanyag biztosan nem. Erre ismerősöm - foglalkozását tekintve szakács egyébként - elmélázott, és azt mondta: hát, végül is energiát bele lehet tenni jó sokat... Mert a hagymát lassan kell párolni, akár órákon át, akkor lesz olyan igazi.
E beszélgetést követően határoztam el, hogy főzök ilyen igazit. Mert én, aki képes vagyok 17 órán át készíteni a húslevest, nem ijedek meg, ha 3-4-5 órát rá kell áldoznom egy olyan igazi hagymalevesre, amit aztán hónapokig emleget, aki eszik belőle.
Reprodukálni akartam azt a levest.
És akkor szembe jött a magyar GoodFoodban a recept: jó sűrű, szép, sötét leves, tetején pirítós, azon sajt.
Úgy gondoltam, a barna sör nagyon jól passzol az ízvilághoz, miért ne próbálnám hát meg?
Valamiért nem bíztam magam teljes egészében a GoodFoodra, a neten találtam még egy szimpatikus receptet (the best french onion soup ever), és ötvöztem a kettőt.
Előmelegítettem a sütőt 200 fokosra,
Hat fej vöröshagymát szép vékonyan felszeleteltem.
Egy lábasban megolvasztottam 5 dkg vajat, beleszórtam a hagymát, átkevertem, majd lefedtem, és a sütőbe tettem 1 és 3/4 órára. A fedőnek nem voltak műanyag részei.
Félóránként átkevertem, majd fedő nélkül is visszatettem még a sütőbe jó 20 percre. Ilyen klasszul nézett ki már akkor.
A 20 perc leteltével feltettem a lábast a tűzhelyre, átkevertem a hagymát (közben persze puszta kézzel megfogtam a lábas fülét, mert kiesett a fejemből, hogy most vettem ki a sütőből). Megszórtam két evőkanál liszttel, két percig pirítottam, felengedtem 4 dl barna sörrel, 1 liter húslével, szórtam bele kakukkfüvet, babérlevelet, sót, borsot, és főztem fedő nélkül jó sokáig. Egy órán át biztos. Kóstolgattam, kóstolgattam, jó volt, de kesernyés. Főztem fedő alatt is még fél órát, majd fedő nélkül még, és amikor jó sok levet elforrt, kis vizet adtam hozzá. Arra játszottam, hogy előbb-utóbb csak gyengül a kesernyés íz - talán árnyalatnyit halványult is, de nem tűnt el teljesen. Eszembe jutott Pisti barátunk, aki a barna sör nagy kedvelője - gondoltam, összerakom az egészet egy dobozba, és elküldöm neki.
Mert valószínű, hogy aki szereti ezt a fajta folyékony kenyeret, annak telitalálat a leves is.
Pirított bagettszeletekkel, sajtot olvasztva rá. Gruyère-t, mondjuk, ha nagyon megadjuk a módját.
Az enyémen nem az van...
Kár, hogy nem szeretem a barna sört.
Ez eddig nem is fogalmazódott így meg bennem, mert amikor nyáron, nagy melegben megkóstoltam, nem volt rossz. De most, hogy a leves lenyelése után, a végén ott marad az a jellegzetes keserű íz, egyértelműen kijelenthetem: nem szeretem.
A hagymalevest viszont nagyon.
Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, és meséltem neki októberi kalandomat a Déryné Bisztróban, A hagymalevest emlegettem, ami katarzist okozott, ám előtte értetlenséget: mi kerülhet egy közönséges hagymalevesen közel 1700 forintba? Mert az alapanyag biztosan nem. Erre ismerősöm - foglalkozását tekintve szakács egyébként - elmélázott, és azt mondta: hát, végül is energiát bele lehet tenni jó sokat... Mert a hagymát lassan kell párolni, akár órákon át, akkor lesz olyan igazi.
E beszélgetést követően határoztam el, hogy főzök ilyen igazit. Mert én, aki képes vagyok 17 órán át készíteni a húslevest, nem ijedek meg, ha 3-4-5 órát rá kell áldoznom egy olyan igazi hagymalevesre, amit aztán hónapokig emleget, aki eszik belőle.
Reprodukálni akartam azt a levest.
És akkor szembe jött a magyar GoodFoodban a recept: jó sűrű, szép, sötét leves, tetején pirítós, azon sajt.
Úgy gondoltam, a barna sör nagyon jól passzol az ízvilághoz, miért ne próbálnám hát meg?
Valamiért nem bíztam magam teljes egészében a GoodFoodra, a neten találtam még egy szimpatikus receptet (the best french onion soup ever), és ötvöztem a kettőt.
Hat fej vöröshagymát szép vékonyan felszeleteltem.
Mert valószínű, hogy aki szereti ezt a fajta folyékony kenyeret, annak telitalálat a leves is.
Pirított bagettszeletekkel, sajtot olvasztva rá. Gruyère-t, mondjuk, ha nagyon megadjuk a módját.
Az enyémen nem az van...
2012. április 12., csütörtök
Nagy kérdések napja
A nagy kérdések napja ez.
Miért főzök barna sörrel, ha amúgy nem szeretem a barna sört?
Miért sütök velős csontot, ha zsigerileg undorodom a velőtől?
Miért fogom meg puszta kézzel a 200 fokos sütőből kivett lábas fülét?
Hogyan lehetséges az, hogy egy napon több ilyen baklövést is elkövetek?
Nem értem saját magamat.
Az van, hogy nyílt itt Gyenesdiás elején, Keszthelyről jövet mindjárt a körforgalom után vagy száz méterrel, bal oldalt egy szuper kis hentesüzlet. Van náluk a szokásos húsokon kívül nyúl, borjú, házi füstölésű holmik, és ott láttam a helyes darabokra vágott velős csontot is. Időnként eluralkodik rajtam valami, aminek köszönhetően elkezdem játszani az eszemet, mintha akkora ínyenc lennék, most is, mintha szeretném, úgy jegyeztem meg:
- Hmm, nahát, velős csont?
- Igen, és nem tudom, mikor lesz legközelebb - mondta bizalmasan a hentes.
- Akkor elviszem - szóltam bátran, mert tényleg feltett szándékom volt, hogy megsütöm a csontokat: nemrég láttam egy blogon, tepsiben sütötték, egész jól nézett ki. Meg aztán eszembe jutott, hogy egyszer, amikor úgy ettem velős kenyeret, hogy nem tudtam, mi az, nagyon ízlett. Aztán, amikor elárulták, mit ettem, hát...
Mindegy, most úgy éreztem, itt az idő. Sült velő lesz ma nálunk, ihaj, csuhaj, sose halunk meg.
A másik recept, amit elkészíteni szándékoztam, a francia hagymaleves, még hozzá a magyar GoodFoodban megjelent recept szerint, barna sörrel, bár sütőben elkezdve, mert egy angol nyelvű blogban azt írták, hogy ez a best french onion soup ever, én meg elhittem. Igaz, ott viszont nem barna sörrel készítették.
Végül finom lett, egyébként, de legközelebb barna sör helyett fehér borral öntöm fel. A receptet holnap írom be.
Nos, miután a sütőből kivettem a szépen megsült hagymákat tartalmazó lábast, persze, konyharuhával, majd feltettem a gázra, mert a további műveletek ott zajlottak, és jobb kezembe vettem egy főzőkanalat, hogy átkeverjem vele a hagymát, leraktam a konyharuhát, majd azzal a lendülettel bal kezemmel megragadtam a lábas fülét - szóval, ezek után az egy órája ecetes-sós vízben ázó velős csont darabokat tepsibe tettem, és betoltam a sütőbe, 30 percre, 160 fokon.
Aztán kivettem. Megkocogtattam a függőlegesen fogott csontot, és némi erőltetés után kocsonyás-remegős tartalma a tányérra zuttyant.
Te jó ég, nincs az a pénz, amiért én ezt megkóstolom - villant át az agyamon, ám ezen a nyomvonalon elindulva egyből helyesbítettem is a gondolatot: de, végül is lenne az a pénz. Ha pedig van az a pénz, igazán megkóstolhatom ingyen is...
Kettévágtam egy szikkadt kiflit, megpirítottam. Egy falatnyi részen "megvelőztem", gondolkodtam, csukott, vagy nyitott szemmel próbálkozzam, de aztán úgy döntöttem, nem vagyok már kisgyerek, ugyan, kit akarok becsapni, és leharaptam a velős falatot. Mintha vajas kiflit ettem volna, olyan volt.
Vagy olyasmi.
Semmi rossz nem volt benne.
Ekkor szóltam a férjemnek: megsült a velő.
Rám nézett, majd arckifejezésemet látva nevetésben tört ki; aztán, miután uralmat vett magán, annyit mondott: "Az finom. Állítólag."
Bogyó tányérjába borítottam tehát a maradékot, aki hálásan befalta az egészet két pillanat alatt.
Probléma megoldva. Dolgoztam tovább a hagymalevesen.
Miért főzök barna sörrel, ha amúgy nem szeretem a barna sört?
Miért sütök velős csontot, ha zsigerileg undorodom a velőtől?
Miért fogom meg puszta kézzel a 200 fokos sütőből kivett lábas fülét?
Hogyan lehetséges az, hogy egy napon több ilyen baklövést is elkövetek?
Nem értem saját magamat.
- Hmm, nahát, velős csont?
- Igen, és nem tudom, mikor lesz legközelebb - mondta bizalmasan a hentes.
- Akkor elviszem - szóltam bátran, mert tényleg feltett szándékom volt, hogy megsütöm a csontokat: nemrég láttam egy blogon, tepsiben sütötték, egész jól nézett ki. Meg aztán eszembe jutott, hogy egyszer, amikor úgy ettem velős kenyeret, hogy nem tudtam, mi az, nagyon ízlett. Aztán, amikor elárulták, mit ettem, hát...
Mindegy, most úgy éreztem, itt az idő. Sült velő lesz ma nálunk, ihaj, csuhaj, sose halunk meg.
A másik recept, amit elkészíteni szándékoztam, a francia hagymaleves, még hozzá a magyar GoodFoodban megjelent recept szerint, barna sörrel, bár sütőben elkezdve, mert egy angol nyelvű blogban azt írták, hogy ez a best french onion soup ever, én meg elhittem. Igaz, ott viszont nem barna sörrel készítették.
Végül finom lett, egyébként, de legközelebb barna sör helyett fehér borral öntöm fel. A receptet holnap írom be.
Aztán kivettem. Megkocogtattam a függőlegesen fogott csontot, és némi erőltetés után kocsonyás-remegős tartalma a tányérra zuttyant.
Te jó ég, nincs az a pénz, amiért én ezt megkóstolom - villant át az agyamon, ám ezen a nyomvonalon elindulva egyből helyesbítettem is a gondolatot: de, végül is lenne az a pénz. Ha pedig van az a pénz, igazán megkóstolhatom ingyen is...
Kettévágtam egy szikkadt kiflit, megpirítottam. Egy falatnyi részen "megvelőztem", gondolkodtam, csukott, vagy nyitott szemmel próbálkozzam, de aztán úgy döntöttem, nem vagyok már kisgyerek, ugyan, kit akarok becsapni, és leharaptam a velős falatot. Mintha vajas kiflit ettem volna, olyan volt.
Vagy olyasmi.
Semmi rossz nem volt benne.
Ekkor szóltam a férjemnek: megsült a velő.
Rám nézett, majd arckifejezésemet látva nevetésben tört ki; aztán, miután uralmat vett magán, annyit mondott: "Az finom. Állítólag."
Bogyó tányérjába borítottam tehát a maradékot, aki hálásan befalta az egészet két pillanat alatt.
Probléma megoldva. Dolgoztam tovább a hagymalevesen.
2012. április 11., szerda
Sonkás-krémsajtos csigák túrós-olajos tésztából
Nemrég kerestem valamelyik receptemet, és ott mérgelődtem az archívumnál, hogy micsoda címeket adok sokszor, nem utal a receptre. Úgyhogy most tessék, ott van teljesen korrektül.
Valójában a húsvéti - vagy egyéb időszakban - keletkezett maradékok eltüntetésére tökéletes ez a tészta, amellett pedig tízóraira kiváló. Gondos anyák elkészíthetik...
Sőt, a kevésbé gondosak is. Ugyanis nem kell hajtogatni, keleszteni, várni, izgulni, hogy jó lesz-e, csak összegyúrni, nyújtani, tölteni, sütni.
Hozzávalók:
25 dkg túró
30 dkg liszt
2 tk sütőpor
1,5 dl kefir/joghurt
1 tk só
5 ek olaj
A töltelékhez:
maradék füstölt sonka
krémsajt
fél vöröshagyma
1 tojás
só
bors
A tészta hozzávalóit összegyúrjuk.
A töltelékhez mindent az aprítógépbe dobálunk, összeaprítjuk. Ha lett volna főtt tojás, azt is beleraktam volna. Vagy maradék pörköltet, sült húst, sajtot, fasírozottat, bármit.
A sütőt előmelegítjük 200 fokosra.
A tésztát vékonyra, és amennyire tudjuk, téglalap alakúra nyújtjuk, elosztjuk rajta a tölteléket (próbáljuk ne túl folyósra készíteni, mert megszenvedünk vele!), majd felcsavarjuk, és olyan másfél centis szeletekre vágjuk.
Az így kapott csigákat elhelyezzük egy sütőpapírral borított tepsin, nem túl közel egymáshoz. 200 fokon 25 perc alatt sült meg (alsó-felső sütéssel).
És amikor már majdnem kész, egy önként jelentkező - férj avagy gyerek - vegye elő az abroszt...
Bár frissen is finom, ha este sütjük, pont jó lesz másnap tízóraira.
Valójában a húsvéti - vagy egyéb időszakban - keletkezett maradékok eltüntetésére tökéletes ez a tészta, amellett pedig tízóraira kiváló. Gondos anyák elkészíthetik...
Sőt, a kevésbé gondosak is. Ugyanis nem kell hajtogatni, keleszteni, várni, izgulni, hogy jó lesz-e, csak összegyúrni, nyújtani, tölteni, sütni.
Hozzávalók:
25 dkg túró
30 dkg liszt
2 tk sütőpor
1,5 dl kefir/joghurt
1 tk só
5 ek olaj
A töltelékhez:
maradék füstölt sonka
krémsajt
fél vöröshagyma
1 tojás
só
bors
A töltelékhez mindent az aprítógépbe dobálunk, összeaprítjuk. Ha lett volna főtt tojás, azt is beleraktam volna. Vagy maradék pörköltet, sült húst, sajtot, fasírozottat, bármit.
A tésztát vékonyra, és amennyire tudjuk, téglalap alakúra nyújtjuk, elosztjuk rajta a tölteléket (próbáljuk ne túl folyósra készíteni, mert megszenvedünk vele!), majd felcsavarjuk, és olyan másfél centis szeletekre vágjuk.
És amikor már majdnem kész, egy önként jelentkező - férj avagy gyerek - vegye elő az abroszt...
Bár frissen is finom, ha este sütjük, pont jó lesz másnap tízóraira.
Napi Szabóné
Mikor a vacsora elkészült - vagy már majdnem elkészült - egy önkéntes jelentkező (férj vagy gyerek) előveszi az abroszt.(Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 218.o.)
Előzmény: Szabóné egy napja
2012. április 10., kedd
Merre tovább, melyik úton?
Péntek óta komoly dilemmában vagyok. Muszáj leírnom, hogy letegyem, mint valami csomagot, pár lépést arrébb menjek, távolabbról szemlélve hátha meglátom a jó megoldást.
Munkát ajánlottak nekem, amolyan "igazi dolgozósat": egy kis szállodában, egy butikhotelben kellene mindenesnek lennem, mert ott mindenki az. Csak kevesen vannak.
A szálloda gyönyörű, elsőre bele is szerettem, mór stílusú, amihez valami rejtélyes oknál fogva különösen vonzódom. Átlátható, családias, szép, igényes, pöpec kis hotel, na. Nekem pedig a suli miatt mindenképpen kell 15 hét gyakorlat valami hasonló helyen - igaz, az még egy évet ráér.
Csakhogy a hely Hévízen van; egy autóval rendelkezünk, azt nem vihetem el, bár tény, hogy busszal át lehet innen járni, 40 perc az amúgy 15 perces út (12 km...). 6 vagy 8 órát kellene dolgozni, és a tulaj nem rejtette véka alá, hogy ennek egy részét este, vacsoránál.
A férjem szerint felejtős, de persze, mint mindig, most is hagyja, hogy érvekkel és ellenérvekkel támasszam alá az álláspontomat. Engem ösztönöz a havi fix bevétel lehetősége; ugyanakkor nem látom át, hogyan tudnám szervezni az eddigi feladataimat egy plusz tevékenység mellett. Vagy mit kellene leépítenem? Mi lenne a cikkírásos munkákkal, mert ha munkahelyen dolgozom, nincs olyan, hogy ide futok, oda futok...
Hogyan szerveznénk a gyerekeket? Hogyan zajlana az esti program, ha én hetente többször nem lennék itthon?
Ugyanakkor bizonyára sok olyan család van, ahol ennyi gyerek mellett is meg tudják - mert meg kell - oldani, hogy minden jól menjen.
Biztos most az jár a fejetekben, hogy jó-jó, de mennyit fizetne? Hát, azt nem tudom. Arról nem beszéltünk. Nyilván nem valami túl sokat, olyan vidékieset, minimálbérhez közelítőt.
Nagyjából ennyi. Na, most mondjatok okos dolgokat.
Munkát ajánlottak nekem, amolyan "igazi dolgozósat": egy kis szállodában, egy butikhotelben kellene mindenesnek lennem, mert ott mindenki az. Csak kevesen vannak.
A szálloda gyönyörű, elsőre bele is szerettem, mór stílusú, amihez valami rejtélyes oknál fogva különösen vonzódom. Átlátható, családias, szép, igényes, pöpec kis hotel, na. Nekem pedig a suli miatt mindenképpen kell 15 hét gyakorlat valami hasonló helyen - igaz, az még egy évet ráér.
Csakhogy a hely Hévízen van; egy autóval rendelkezünk, azt nem vihetem el, bár tény, hogy busszal át lehet innen járni, 40 perc az amúgy 15 perces út (12 km...). 6 vagy 8 órát kellene dolgozni, és a tulaj nem rejtette véka alá, hogy ennek egy részét este, vacsoránál.
A férjem szerint felejtős, de persze, mint mindig, most is hagyja, hogy érvekkel és ellenérvekkel támasszam alá az álláspontomat. Engem ösztönöz a havi fix bevétel lehetősége; ugyanakkor nem látom át, hogyan tudnám szervezni az eddigi feladataimat egy plusz tevékenység mellett. Vagy mit kellene leépítenem? Mi lenne a cikkírásos munkákkal, mert ha munkahelyen dolgozom, nincs olyan, hogy ide futok, oda futok...
Hogyan szerveznénk a gyerekeket? Hogyan zajlana az esti program, ha én hetente többször nem lennék itthon?
Ugyanakkor bizonyára sok olyan család van, ahol ennyi gyerek mellett is meg tudják - mert meg kell - oldani, hogy minden jól menjen.
Biztos most az jár a fejetekben, hogy jó-jó, de mennyit fizetne? Hát, azt nem tudom. Arról nem beszéltünk. Nyilván nem valami túl sokat, olyan vidékieset, minimálbérhez közelítőt.
Nagyjából ennyi. Na, most mondjatok okos dolgokat.
2012. április 8., vasárnap
Ami mindent megváltoztatott
Ezzel a dallal szeretnék mindenkinek kellemes húsvéti ünnepeket kívánni.
Napi Szabóné
Vajas kenyér(Pataki Mária: A dolgozó nő háztartása, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1956, 219.o.)
Elkészítése nem igényel különös szakértelmet vagy gondot.
Előzmény: Szabóné egy napja
2012. április 7., szombat
Sorsolás
Köszönöm a sok kedves szót, amit hagytatok ott nekem, annál a bizonyos bejegyzésnél; megálltam, hogy nem szóltam bele, pedig nagyon szívesen köszöngettem volna azokat, amiket ott mondtatok.
A sorsolás a korábban jól bevált véletlenszám-generátorral történt, ehhez végignéztem a kommenteket, aki kétszer szólt hozzá, annak a második kommentjét töröltem, bárhogy is fájt a szívem. Így mindenkinek lett egy sorszáma, a véletlenszám-generátorba beütöttem hogy 99, és akkor kidobta, hogy:
Vagyis 63, aki nem más mint
A sorsolás a korábban jól bevált véletlenszám-generátorral történt, ehhez végignéztem a kommenteket, aki kétszer szólt hozzá, annak a második kommentjét töröltem, bárhogy is fájt a szívem. Így mindenkinek lett egy sorszáma, a véletlenszám-generátorba beütöttem hogy 99, és akkor kidobta, hogy:
Vagyis 63, aki nem más mint
jvera.
Na de a nagy érdeklődésre való tekintettel úgy gondoltam, hogy legyen még két nyertes, így még megkaptam eredményül a 31-es és a 9-es versenyzőt, ők pedig
Hajnalka
és
Ivis.
Őket kérem, küldjenek nekem egy mailt a nevükkel, címükkel a praktikaksokgyerekhez(kukac)gmail(pont)com mailcímre, felvesszük egymással a kapcsolatot, és onnan már csak idő kérdése, mikor küldöm a nyereményt...
Köszönöm, hogy játszottatok, remélem, velem tartotok a továbbiakban is.
2012. április 6., péntek
Tavaszi saláta
Drága olvasóim, sajnálattal kell közölnöm, hogy a szokásos pénteki interjú ezúttal elmarad. Helyette hallgassátok meg a "Let my people go" című dalt a Harlem Gospel Singers előadásában, amely éppen ma, pészach ünnepének első estéjén aktuális.
Azok, akik nincsenek egészen tisztában ennek az ünnepnek a jelentőségével, elolvashatják korábbi írásomban.
Na, de azért nem jöttem ám üres kézzel, hoztam egy remek salátát, könnyű összedobni, és klassz reggeli, vacsora lesz belőle, lehet enni kaláccsal vagy anélkül.
Hozzávalók (kb. 10 adag):
10 főtt tojás hámozva
1 nagy golden alma
1 kígyóuborka
4 szem kisebb paradicsom
kis csokor medvehagyma
2 szál újhagyma
10 dkg füstölt comb
10 dkg főtt-füstölt tarja (lehet simán csak sonkával persze, nem kell így faksznizni)
majonéz 1 tojássárgából, 1 ek mustárral, kb. 2 dl olajjal keverve
4 dl tejföl
só, bors, citromlé
A hozzávalókat kis kockákra vágjuk, pontosabban az újhagymát vékonyan felkarikázzuk, a medvehagymát pedig felaprítjuk. Egy nagy tálba halmozzuk az összes hozzávalót, a majonézt összekeverjük a tejföllel, sóval, borssal, citromlével ízesítjük, és jól összeforgatjuk a hozzávalókkal.
Ha hűtőbe tesszük érni, finomabb lesz.
Holnap délelőtt sorsolás!
Azok, akik nincsenek egészen tisztában ennek az ünnepnek a jelentőségével, elolvashatják korábbi írásomban.
Na, de azért nem jöttem ám üres kézzel, hoztam egy remek salátát, könnyű összedobni, és klassz reggeli, vacsora lesz belőle, lehet enni kaláccsal vagy anélkül.
Hozzávalók (kb. 10 adag):
10 főtt tojás hámozva
1 nagy golden alma
1 kígyóuborka
4 szem kisebb paradicsom
kis csokor medvehagyma
2 szál újhagyma
10 dkg füstölt comb
10 dkg főtt-füstölt tarja (lehet simán csak sonkával persze, nem kell így faksznizni)
majonéz 1 tojássárgából, 1 ek mustárral, kb. 2 dl olajjal keverve
4 dl tejföl
só, bors, citromlé
A hozzávalókat kis kockákra vágjuk, pontosabban az újhagymát vékonyan felkarikázzuk, a medvehagymát pedig felaprítjuk. Egy nagy tálba halmozzuk az összes hozzávalót, a majonézt összekeverjük a tejföllel, sóval, borssal, citromlével ízesítjük, és jól összeforgatjuk a hozzávalókkal.
Ha hűtőbe tesszük érni, finomabb lesz.
Holnap délelőtt sorsolás!
2012. április 5., csütörtök
Mennyit ér
Eddig a családi pótlék bankszámlára érkezett, mostantól postán jön. Kedvenc postásunk épp ma hozta, délelőtt, amikor csak a gyerekek voltak itthon, így ők vették át a 64000 forintot.
Bálint (14) kérdezi tőlem:
- Milyen pénz is ez?
- Családi pótlék. Ezt kapom azért, mert ti vagytok.
- Aha... - mondja, miközben kezében tartja a pénzt. Kiveszi a három húszezrest. - Szerintem ennyit adnak értem, a maradékot meg a többiekért...
Bálint (14) kérdezi tőlem:
- Milyen pénz is ez?
- Családi pótlék. Ezt kapom azért, mert ti vagytok.
- Aha... - mondja, miközben kezében tartja a pénzt. Kiveszi a három húszezrest. - Szerintem ennyit adnak értem, a maradékot meg a többiekért...
Fűszeres zöldséges-húsos táskák
A tokaji Patricius borház bloggerek számára játékot hirdetett: különböző borok közül lehetett választani, és az a feladat, hogy azokhoz evőeszköz nélkül fogyasztható ételeket (ezeket nevezik fingerfoodnak) kell kreálni.
Két bort kaptam, elsőként a 2010-es száraz Furmintot párosítottam finom omlós tésztából készült fűszeres zöldséges-húsos táskákkal.
Ezzel a recepttel azoknak szeretnék kedvezni, akik a múltkori Pain Paillasse leírás után elbátortalanodtak, netán meginogtak saját sütési tudományukat illetően. Bízzatok!
Gabi barátnőm például mesélte, hogy ő kitartóan végigolvasta az öregtésztát, a kovászt, a tésztagyúrást, de amikor közöltem, hogy a négy hajtogatást lisztes kézzel végezzük, mert a tészta ragacsos, na ott ledobta az ékszíjat, és már biztos volt benne, hogy ő annak a receptnek az életben soha nem áll neki. Na, ha annak nem, hát ennek mindenképpen!
Hozzávalók a tésztához:
50 dkg liszt
25 dkg vaj
1 tk só
kb. 1 dl hideg víz
A töltelékhez:
kb. 40 dkg hús (pulykacomb filét vettem)
1 nagyobb krumpli
2 szál sárgarépa
1 póréhagyma
2 marék zöldborsó (mirelit is jó)
2 ek mustár
2 ek ketchup
kedvenc - vagy a húshoz ajánlott - fűszerkeverékünk; az enyémben van: fűszerpaprika, koriander, bazsalikom, fokhagyma, vöröshagyma, oregánó, rozmaring, cayenne-bors.
kevés olaj a hús sütéséhez
1 tojás a tészta lekenéséhez
Elsőként összeállítjuk a tésztát: ezt a műveletet aprítógéppel is végezhetjük. Tegyük bele a lisztet, a sót, a kockákra vágott vajat, és jól kevertessük össze, amíg nagyjából egynemű keveréket nem kapunk. (Ha nem fér bele az aprítógépbe az összes liszt - nekem nem fér bele -, csak a felét tegyük bele, úgy kevertessük össze a vajjal, aztán öntsük hozzá a maradék liszthez.) Öntsük a lisztes vajat egy nagy edénybe, és annyi vizet adjunk hozzá - csak óvatosan, mert hozzáadni lehet, de elvenni belőle nem -, amennyivel a tészta összeáll, és jól gyúrható, nem ragacsos. Gyorsan dolgozzunk, hogy a vaj ne olvadjon el a kezünk melegétől.
Ha nincs aprítógépünk, akkor sem tart sokáig összegyúrni a tésztát: öntsük egy nagy tálba a lisztet, a sót, dobjuk rá a kockára vágott vajat, és dörzsöljük össze a két tenyerünk között a lisztet a vajjal addig, amíg az egész nagyjából egynemű nem lesz. Ekkor öntsünk hozzá annyi vizet, amennyivel összegyúrhatjuk nem ragacsos tésztává.
Tegyük hűtőbe kb. egy órára.
Készítsük el a tölteléket: a húst vágjuk csíkokra, fűszerezzük ízlés szerint, és kevés olajban süssük meg.
A zöldségeket vágjuk apró kockákra. Na jó, a borsót nem kell... (A képen két krumpli látható, azért ilyen nagy halom. Bőven elég egy, mert így elég sok töltelék megmaradt.)
Keverjük össze a zöldségeket a hússal, adjuk hozzá a mustárt és a ketchupot, ha szeretjük, tegyünk bele még egy kis erőset, meg a fűszerkeverékünkből egy evőkanálnyit.
Melegítsük elő a sütőt 200 fokosra.
Vegyük elő a tésztát a hűtőből, nyújtsuk ki jó vékonyra (2 mm), szaggassunk belőle tetszés szerinti átmérőjű köröket (nekem van egy 15 cm átmérőjű formám). Tegyünk a közepébe a töltelékből, majd a kör egyik felén kicsit vizezzük meg a szélét, és így "ragasszuk össze" a másik felével.
Alaposan dolgozzuk össze a széleket, mert különben szétnyílnak a táskák a sütőben, de egy kis nyílást hagyjunk a tetején, hogy a gőz távozni tudjon.
Tegyük a batyukat sütőpapírral borított tepsire, majd kenjük le őket felvert tojással. Süssük a töltött tésztákat 200 fokon 20 percig, majd vegyük vissza a hőt 160 fokra, és így süssük további 30-40 percig, szép pirosra.
Nagyon forrón nem jó, na de utána...!
Igyunk hozzá 2010-es Patricius Furmintot, például.
Két bort kaptam, elsőként a 2010-es száraz Furmintot párosítottam finom omlós tésztából készült fűszeres zöldséges-húsos táskákkal.
Ezzel a recepttel azoknak szeretnék kedvezni, akik a múltkori Pain Paillasse leírás után elbátortalanodtak, netán meginogtak saját sütési tudományukat illetően. Bízzatok!
Gabi barátnőm például mesélte, hogy ő kitartóan végigolvasta az öregtésztát, a kovászt, a tésztagyúrást, de amikor közöltem, hogy a négy hajtogatást lisztes kézzel végezzük, mert a tészta ragacsos, na ott ledobta az ékszíjat, és már biztos volt benne, hogy ő annak a receptnek az életben soha nem áll neki. Na, ha annak nem, hát ennek mindenképpen!
Hozzávalók a tésztához:
50 dkg liszt
25 dkg vaj
1 tk só
kb. 1 dl hideg víz
A töltelékhez:
kb. 40 dkg hús (pulykacomb filét vettem)
1 nagyobb krumpli
2 szál sárgarépa
1 póréhagyma
2 marék zöldborsó (mirelit is jó)
2 ek mustár
2 ek ketchup
kedvenc - vagy a húshoz ajánlott - fűszerkeverékünk; az enyémben van: fűszerpaprika, koriander, bazsalikom, fokhagyma, vöröshagyma, oregánó, rozmaring, cayenne-bors.
kevés olaj a hús sütéséhez
1 tojás a tészta lekenéséhez
Ha nincs aprítógépünk, akkor sem tart sokáig összegyúrni a tésztát: öntsük egy nagy tálba a lisztet, a sót, dobjuk rá a kockára vágott vajat, és dörzsöljük össze a két tenyerünk között a lisztet a vajjal addig, amíg az egész nagyjából egynemű nem lesz. Ekkor öntsünk hozzá annyi vizet, amennyivel összegyúrhatjuk nem ragacsos tésztává.
Tegyük hűtőbe kb. egy órára.
Vegyük elő a tésztát a hűtőből, nyújtsuk ki jó vékonyra (2 mm), szaggassunk belőle tetszés szerinti átmérőjű köröket (nekem van egy 15 cm átmérőjű formám). Tegyünk a közepébe a töltelékből, majd a kör egyik felén kicsit vizezzük meg a szélét, és így "ragasszuk össze" a másik felével.
Tegyük a batyukat sütőpapírral borított tepsire, majd kenjük le őket felvert tojással. Süssük a töltött tésztákat 200 fokon 20 percig, majd vegyük vissza a hőt 160 fokra, és így süssük további 30-40 percig, szép pirosra.
Nagyon forrón nem jó, na de utána...!
Igyunk hozzá 2010-es Patricius Furmintot, például.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
Bejegyzések
