Olasz perec

Nem sok köze van az olaszokhoz, csupán annyi, hogy olasz(os) fűszerkeveréket tettem a tésztába. Ha görög fűszerkeveréket tettem volna, akkor ez most görög perec lenne, ha kínait, akkor meg kínai.
Egyszerű ropogós keksz, egyetlen neuralgikus pontja a só, amit én most sikeresen túlzásba vittem, mivel megfeledkeztem arról, hogy maga a fűszerkeverék is meglehetősen sós. Levontam hát a konzekvenciát, és ennek megfelelően írom le a receptet.

A hozzávalók:
35 dkg liszt
1 cs. szárított élesztő (ami 2,5 dkg frissnek felel meg)
10 dkg zsír (libazsírt használtam)
4 tk olasz fűszerkeverék
(gyúrás közben kóstoljunk, ha szükséges, tegyünk a tésztába sót; ha nem sós fűszert alkalmazunk, akkor egy teáskanállal keverjünk a lisztbe)
kb. 1 dl tej

A tetejére:
2 ek liszt
1 csapott ek só
kevés víz

A lisztet összekeverjük az élesztővel, a fűszerrel, majd a zsírral és a tejjel kemény, nyújtható tésztává gyúrjuk. Azonnal kinyújtjuk 3-4 mm vastagra; ha van ilyen klassz perec alakú kiszúróformánk, ami egyébként elég macerás, de ugyanakkor mutatós, akkor használjuk. Ha nincs, akkor vágjunk csíkokat a kinyújtott tésztából, majd ezeket sorakoztassuk sütőpapírral borított tepsire.
Ne felejtsük el bekapcsolni a sütőt: 210 fok alsó-felső sütésen.

A pereceket/csíkokat csepegtessük meg a következő keverékkel: a 2 ek lisztet keverjük el a sóval, és annyi vizet adjunk hozzá, hogy sűrű palacsintatésztára emlékeztető masszát kapjunk.
210 fokos sütőben 15 percig süssük.

Én csak egy részére tettem sós masszát, mivel alapból elsóztam a tésztát, ugyanakkor a klasszikus perecen is pont ezt szeretem a legjobban.
Ropogós, sós, fűszeres.
Tetszés szerint ízesíthető.

Az olasz fűszerkeverék tartalma egyébként fűszerpaprika, oregánó, bazsalikom, chili mag, fokhagyma, koriander, kakukkfű, zeller - na meg só...

A gyerek megleckéztetett

Márciusban meséltem nektek Bálint felvételijéről, arról, hogy nem sikerült oda bekerülnie, ahova szeretett volna, oda viszont igen, ahova én jónak láttam.
Azt is írtam, hogy egyáltalán nem akartam fellebbezni, protekciót felhajtani meg pláne nem, kerüljön csak oda, ahova sikerült, jó lesz az.
Ám a gyerek könyörögni kezdett nekem azért, hogy írjak fellebbezést. Mérlegeltem, és úgy döntöttem, megteszem neki azért, hogy felnőtt korában ne vághassa a fejemhez, hogy miattam nem járhatott a gimnáziumba, angol szakra. Olyan fellebbezést írtam, amiben két rendkívül gyenge érvet sikerült felmutatnom, sőt, a végére oda is írtam, hogy tudom, nem ezek a legütősebb indokok, de azért bízom kérelmem pozitív elbírálásában.
Na, a levelet elküldtem, Bálint már három nap múlva nézegetni kezdte a postaládát, ó, mondtam neki, az még nagyon korai, majd valamikor május végén. Valahányszor szóba került a téma, igyekeztem rávezetni, hogy ne bízzon túlságosan a sikerben, mert minimális az esély, hogy felvegyék; nincs protekciónk.
Legutóbb tegnapelőtt hoztam szóba a dolgot.
- Bálintkám, fel vagy arra készülve, hogy ha nem vesznek fel a gimibe, a Közgázba fogsz járni?
- Fel, anya.
- El tudod fogadni?
- El. De én minden nap imádkoztam azért, hogy felvegyenek. És fel fognak venni, tudom.
- Oké, csak van úgy néha, hogy az imára nem az a válasz jön, amit az ember szeretne. Aztán később, sokszor csak sokkal később kiderül, hogy jobb is volt, hogy másképp történt, nem úgy, ahogy elképzelted.
- Rendben, anya - mondta a gyermek, aki mostanában idejének jórészét azzal tölti, hogy az idegeinkre próbál menni. Kamaszodik rendesen, azt az édes kisfiút már csak nyomokban lehet felfedezni benne, aki egyszer nekem reggeli közben mesélte, hogy álmában odament hozzá Jézus, és azt mondta neki, hogy bátran imádkozzon, és kérjen tőle, mert mindig meghallgatja. Hát, gondoltam most, e beszélgetésünk végén, legyen neked a te hited szerint...
És mit ad Isten, ma érkezett egy tértivevényes levél, amelyben értesítenek, hogy Bálint fiamat felvették a gimnázium emelt szintű angol nyelvi fél osztályába. Ez ellen aztán már nem is fellebbezhetek.
Le voltam döbbenve.
- Látod, Bálint, pedig nem is volt protekciód... - mondtam, majd helyesbítettem: - Vagyis, ha jobban meggondoljuk, a legnagyobb protekciód volt, ami embernek lehet.

Szóval, a gyerek leckét adott nekem. Arról, hogy nincs reménytelen helyzet. És ha hiszek valamiben, akkor nem kételkedem. Ha nem kételkedem, akkor az meglesz. Mert erről szól a hit.

XV. Lajos, a királycukrász

Gondoltátok volna, hogy cukrászoknak királyi kollégájuk is volt? A Festetics kastély könyvtárában bukkantam Zsemley Oszkár művére, A magyar sütő-, cukrász- és mézeskalácsos ipar történetére (egyszer már idéztem itt belőle, méghozzá a kifli történetét). A kötet 1940-ben jelent meg, elképesztően alapos mű, a szerző a különböző céhek történetétől kezdve aktuális közgyűléseket is feljegyzett, és hogy véletlenül se legyen száraz vagy unalmas, ilyen apró kis sztorikat is beleszőtt.

„  XV. Lajos nagy inyenc volt, aki országos gondjai mellett, mondhatjuk, azok ellenére szenvedélyesen foglalkozott a cukrászattal. Órákat töltött el receptek tervezésével. Mikor azután valamelyik recept igen megtetszett neki, lement a konyhába, hogy kipróbálja.

Feljegyezték róla, hogy szakácsát orvostudományra és kémiára taníttatta.

Az udvari ebédeken több olyan torta szerepelt, amelyek XV. Lajos receptje szerint készültek, s a krónikás szerint mindenkinek izlett. Próbált volna nem izleni. De nemcsak tortákat, hanem likőröket is készített saját receptje szerint a királycukrász.

Megjegyezni való cukrásztörténeti adat, hogy fagylalttal legelőször Condé herceg kínálta meg királyi vendégét, XIV. Lajost. A herceg díszlakomái híresek voltak. Egy-egy ilyen díszlakomára számos vendég volt hivatalos. Ekkor – bizarrnak látszó – ötlettel oldotta meg a kényes és komoly kérdést.

Nagy költséggel az istállóit alakíttatta át éttermekké.  A falakat csillogó márvánnyal burkoltatta, több helyen illatos vizet sugárzó szökőkútak feledtették el a vendégekkel, hogy istállókban vannak s az illuziót a legmagasabbra fokozta az a fényes kivilágítás, amely egymaga egy vagyonba került.

Mindezt azért írtuk meg, mert ez volt Franciaországban az utolsó fényűző, tékozló díszlakoma, amelyen egy magyar, Eszterházy Bálint huszárezredes is részt vett.

Utána néhány hétre kitört a forradalom, az urak menekültek, cukrászaik szétszóródtak.  Többen éttermet nyitottak, s hozzáférhetővé tették a népnek mindazokat az élvezeteket, amelyekben addig csak a kiváltságosoknak volt részük.”

Julia Child: Életem Franciaországban

Nagyjából egy hónapig áhítoztam Julia Child könyvére, a Julie és Julia című film egyik főhősnőjének (akit Meryl Streep alakított) franciaországi élményeit bemutató kötetre. Aztán a férjem megajándékozott vele csak úgy, jó egy hete, én pedig vizsgaidőszak ide vagy oda, azonnal nekiestem.
Nos, az amerikai tévés szakács, Julia Child életének egyik legnagyobb tanulsága azt hiszem az, hogy sohasem késő.
Ha negyven éves vagy, és úgy érzed, hogy a benned szunnyadó tehetség még sehol sem tört utat magának, hogy igazából nem vitted semmire, olvasd el ezt a könyvet, és rá fogsz jönni: előtted az élet!
Julia közel 40 volt, amikor hozzáment a diplomata Paul Childhoz, akit hamarosan Párizsba helyeztek. Az addig bürokrataként dolgozó nő felfedezi magának a francia konyhát, és menthetetlenül beleszeret. Sőt, nemcsak a francia konyhába, hanem a főzésbe is - amit férjhez menetele előtt szinte egyáltalán nem gyakorolt, talán még tojást sem tudott sütni.
Ehhez képest Amerika elképesztően népszerű tévés szakácsává vált, ez a karrier pedig 51 éves korában nyílt meg előtte. Julia Child nem volt sem szép, sem kecses: 188 centis magasságával a fényképeken szinte mindenki mellett óriásnak tűnik, és a hangja is öblösen zengett. Ennek ellenére a tévénézők odavoltak érte, mert természetes volt, őszinte, egyszerű, és a főzést, ami korábban misztikumnak számított, behozta az amerikaiak mindennapjaiba. Hatására rengetegen kezdtek főzni - ráadásul nem is akármit, a francia konyha remekeit.
Nos, a könyv magával ragadó, úgy nagy általánosságban, de voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, behajítom a sarokba. A szöveg helyenként torz kis szörnyetegre hasonlít, és gondolkodtam rajta, hogy vajon teljesen a fordító hibája lehet-e ez, vagy pedig az eredeti szöveg is bénácska időnként? Persze, az értelmetlen mondatokra, a mondatrészek rossz sorrendjére nem mentség az eredeti szöveg gyengesége. Szóval, még egy lektorálást megérdemelt volna.
Ettől eltekintve mégis azt mondom, hogy jó a könyv, inspiráló és tanulságos a történet. Például, amikor 1992-ben a 80 éves Julia búcsút vett provence-i nyaralójuktól, mert a férje, aki tíz évvel idősebb volt nála, már nem tudott vele tartani, a környékbeli barátai meghaltak, ráadásul Provence is megváltozott: "gusztustalanul drága lett", ahogy írta, szóval az idős hölgy akkor még tele volt tervekkel. "Még mindig oly sok tanulni- és tennivalóm volt: cikkek és könyvek vártak megírásra, talán egy-két új tévéműsorral is meg lehetne próbálkozni. El akartam menni homárhalászatra Maine-be, megnézni egy chicago-i vágóhidat, gyerekeket tanítani főzésre."
92 éves korában halt meg, éppen csak befejezte unokaöccsével, Alex Prud'homme-mal ezt a könyvet.

Ez az én örök tanácsom az embereknek: tanuljanak meg főzni - próbáljanak ki új recepteket, tanuljanak a hibáikból, ne ijedjenek meg semmitől, és legfőképpen szórakozzanak jól!
Julia Child

Műköröm és kínai leves

Műkörmöm van.
Soha nem gondoltam volna, hogy nekem egyszer ilyenem is lesz, de a lányom osztálytársának a nővére műkörmösnek tanul, és szüksége van modellekre; hát így lett ingyen műkörmöm nekem és Nórinak is.
Nem mondom, szokni kell, mint a koronát az ember szájában, de határozottan szebbek lettek tőle az ujjaim. Mondjuk, most is, hogy itt gépelek, elég érdekesen nyomkodom a billentyűket, de majd belejövök. Előző nap pedikűrözési célokból lábmodellje voltam Ancsának, a fent említett lánynak (pedikűr-manikűr tanfolyam egy füst alatt, sőt még valami testfestés is beleértendő); kérdezgette, van-e szemölcsöm, hát, mondom, nincs. Tyúkszem? Az sincs... - feleltem, mire ő nagyot sóhajtott, hogy milyen nehéz problémás lábakat felkutatni, pedig neki nagyon kéne gyakorolni az ilyesmit. Vizsgán külön pontozzák azt, hogy milyen "nehéz" modellt visz a vizsgázó, mert a sima bőrkeményedés levagdosása édeskevés. A vizsgamodellje épp ezért már megvan, le van zsírozva, csak hát addig is kéne gyakorolni... Nos, kiderült, hogy mégiscsak fel tudok mutatni két tyúkszemet, mindkét kisujjamon; a tyúkszem ugyanis nem az, amiről én gondoltam (aminek fekete közepe van - az, mint kiderült, szemölcs), hanem befelé növő bőrkeményedés, amit általában cipő tör az ember lábára. És azért szokott fájni, mert az az elszarusodó bőr böki az irharéteg alatti idegvégződéseket. Megint okosabb lettem tehát, és megkönnyebbültem, hogy nem csak egy haszontalan bőrkeményedéses modell vagyok, hanem tudtam prezentálni valami érdekeset.
Nos, tegnap kellett kézmodellkednem, ám Ancsa az én lányomon dolgozott, engem pedig kölcsönadott két másik tanulónak; nem is gondoltam, hogy ilyen gondot jelent önkénteseket verbuválni az ingyen műkörmözésre. Persze, a végén beláttam, hogy miért: egyik kezem kifogástalan, a másik pont az ellenkezője. Az egyik lány úgy állt neki, hogy ő már előző nap is gyakorolta, a másik pedig próbált elijeszteni, hogy ne vállaljam, mert ő soha nem csinálta még, különben is, a szemüvegét is otthon hagyta, és amúgy sem akar igazán műkörmös lenni, ő csak a barátnője lányát kíséri, meg fáj is a feje, és hát tényleg jól meggondoltam? Hát, mondtam, ha már eljöttem, engem nem tudsz eltántorítani, gyakorolj csak.
Nos, ennek ellenére a már némi rutinnal rendelkező tanuló rosszul csinálta meg a körmöket - persze, nem értem, az oktatója miért nem figyelt rá kicsit jobban -, a másik, az ijesztegetős pedig kifogástalanul. Szemüveg nélkül.

Kép innen. 

Klári, akiről szó van, velem egyidős, mély hangú, nagydarab nőci, valami hihetetlen szórakoztató egyéniség, olyan humora van, amilyennel ritkán találkozom: mindenből poént gyárt. Így, hogy közben időnként szinte fetrengtünk a nevetéstől, kibírható volt az a négy óra, amit elég kényelmetlen pozícióban, egy asztalnál ülve, két kacsómat előrenyújtva kellett eltöltenem. Kiderült persze, hogy Klári irgalmatlanul jól főz, nagyjából 600 saját receptje van, amelyeket könyv formájában szeretne megírni, közreadni. Szóba került egy bizonyos kínai leves, ami állítólag frenetikus, ám nem volt hajlandó elárulni a receptjét. Aztán azt is elmondta, hogy Lyme-kóros, amit kilenc évig nem fedeztek fel nála, és közben leállt az egyik veséje, a pajzsmirigyműködése és a nyirokrendszere. És a betegség következményeként nem érez ízeket.
Bár valószínűleg nem a legutóbbi a legnagyobb baja, de azért belegondoltam, micsoda csapás lehet az egy ínyencnek...! Egyből a Szárnyát vagy combját című klasszikus vígjáték jutott eszembe, amelyben Louis De Funes a híres étteremkritikust alakítja, akit egyik ellensége (akinek leminősítette az éttermét) egyszer szabályosan megtöm, aminek következtében monsieur Duchamin elveszti az ízérzékelését. De persze még így is pontosan meg tudja mondani a pohárban levő borról, hogy milyen fajta, milyen évjárat...
Állítólag Klári is valahogy így főz: annyira belülről jön neki, hogy tudja, miből mennyi kell.
Nagyon megkedveltem őt ezalatt a néhány óra alatt, annyira szórakoztatott, hogy közben a másik kezemre nem is figyeltem, pedig talán kellett volna, akkor most nem rejtegetném.
Bár, Klári azt mondta, ő már látott rondábbat is, amit végzett műkörmös csinált pénzért. Úgyhogy nézőpont kérdése ez is.
Nos, azért úgy a harmadik óra vége felé éreztem, hogy Klári bizalma mélyül felém, és szelíden felszólítottam:
- Na, mondd már el, hogyan főzöd azt a fantasztikus levest!
- Na jó... - majd mély hangján mondani kezdte: - először is, alaplé.
- Milyen?
- Én csirkéből szoktam. Aztán, csíkokra vágom a csirkehúst, főzöm benne. Utána beleteszem a gyufaszálra vágott pórét, utána a répát, utána a bambuszrügyet. Nem főzöm szét a zöldséget. Néhány tojást felverek, szétterítem a serpenyőben, gyorsan átsütöm, majd kanállal beleszaggatom a levesbe. Szójaszószt teszek bele, ecetet, chilit, vízzel elkevert keményítőt, a kínai ötfűszerből is, persze, és egy kis cukrot is, mert különben nagyon elsavanyodik a leves. A cukor egyensúlyba hozza. Hát ez az én receptem, tessék. Most jut eszembe, mi lenne, ha én vizsga helyett hoznék valami finomat a bizottságnak...?
Biztos örülnének.

Van műkörmötök?

A Heti Hetes és én

2002-2003-ban a Bálint György Újságíró Akadémia felsőfokú képzésének hallgatója voltam. Kilenc éve dolgoztam ekkor már újságíróként, és az iskola végén ott tartottam, ahol Mikszáth parasztbácsija, aki kiválóan végzett szemműtéteket mindaddig, amíg fel nem világosították arról, hogy akár 1 milliméteres tévedéssel mekkora kárt okozhat. Megijedtem. Hogy milyen bajok lehettek volna, ha... és hogy milyen felelőtlenül álltam hozzá ahhoz a témához, amikor arról írtam, hogy... Érdekes érzés volt.
A képzés végén szakdolgozatot kellett készítenünk, illetve egy riportot. Én mindkettőt ugyanabból, az akkor negyedik éve futó Heti Hetesből írtam. Sajtótörténet tanárunk, Zöldi László vitt el bennünket először a műsor felvételére, és egy vele folytatott beszélgetés során javasolta nekem, hogy válasszam témámul a műsort.
Jó szórakozás volt. 2003 tavaszán összesen tizenkét alkalommal vettem részt a felvételeken, szabad bejárásom volt a szereplők közé, a főszerkesztő, Ónodi György mindenben segített és támogatott, sőt, még a mindenen túl is: egyszer, amikor szokásos pesti szállásadóm elutazott, és én nem tudtam, hol alszom, Gyuri adott nekem helyet, így ismerkedtem meg a családjával. Sőt, életemben először náluk ettem mangót, csak hogy valami gasztronómiai vonatkozást is említsek.
Előfordult, hogy felvétel után engem is hívtak, csatlakozzam a csapathoz a közeli bárban, és hát bevallom, nekem, a vidéki kis újságírónak jó érzés volt Hernádi Judit, Bajor Imre, Kern András és Ónodi Gyuri társaságában kólázni. Mert én csak azt ittam, mivel Zsófival, a negyedikkel voltam terhes éppen.
- Tényleg igaz az, hogy magácskának három gyereke van? - fordult hozzám egyszer csak Bajor Imre, mire én biztosítottam afelől, hogy igaz, sőt, most jön a negyedik, akivel kapcsolatban az orvos éppen előző nap közölte, hogy lehet, hogy ikrek. E válaszomat követően a népszerű színész egy darabig nem szólalt meg.

Ónodi György

A riport és a szakdolgozat is elkészült, a bírálóm a véleményébe azt is beleírta: "nem csodálkoznék rajta, ha a hallgató több bőrt is lehúzna munkájáról". Így is lett. A riport is megjelent néhány helyen, meg a szakdolgozat egyes részei is.
Most, hogy a Heti Hetes átmenetileg (?) megszűnt, előkerestem a "művet", sőt, még Ónodi Gyurit is felhívtam, mi az igazság, hogyan tovább.
- Elvileg októbertől az RTL2-n folytatódik - mondta.
- Na, hát akkor mégsem szűnik meg?
- Drágám, hol van még az október...

Nos, az alábbiakban elolvashatjátok, hogyan láttam én a műsort 2003-ban.

Így készül a Heti Hetes

Minden, ami érdekes

Történet és műhelytitkok

Politika, botrány, Duna-parti duma-parti, bulvár, pletyka, sztár-hegyek… Ez a Heti Hetes. A műsor, amelyet lehet szeretni vagy utálni – az Interneten mindkét tábor aktív fórumot működtet –, de tény, hogy a negyedik éve futó talk-show saját műsorsávjában egyedülálló nézettséget produkál hétről hétre. 
Szerda reggel. Ónodi György főszerkesztő irodájában jön össze a Heti Hetes szerkesztői gárdája, Gorbói Tamás, György Kriszta és Farkasházy Tivadar. Megszállott újságolvasók mind a négyen, ami nem csoda: a hírekből élnek. A heves vitáktól sem mentes délelőtt során eldől, a többszáz közül melyik lesz az a harminc hír, amely majd elhangozhat a felvétel során. Az összeállított anyagot – mindegyik hír mellé fénymásolva az újságcikket is, amelyből származik – sokszorosítják, és szerda este futár viszi ki a csomagokat a másnapi felvétel szereplőinek.
Ónodi György, a műsor főszerkesztője és egyben atyja kérdésemre elmondta: a Heti Hetes tulajdonképpen kvaterkázó asztaltársaság.
- Amikor kigondoltuk a műsort, abból indultunk ki, hogy szinte minden embernek kortól, nemtől függetlenül van baráti társasága, asztaltársasága, akikkel időnként találkozik és beszélget. Mi a téma? Politika, foci, szex; ezt akartuk képernyőre vinni. Sokaknak nem tetszik, hogy néha káromkodnak a szereplők, de ettől természetes a műsor. Az a legjobb, ha elfeledkeznek a kamerákról, és össze is kapnak, ha úgy adódik.


Mindjárt kezdődik

Csütörtök, délután hat óra. Szállingóznak a szereplők az RTL Klub Fehérvári úti székházába: a második emeleti V.I.P. szobában találkoznak. Ónodi György várja az érkezőket.
Hernádi Judit rosszkedvű ma. Persze, ebből a felvétel alatt semmi sem látszik majd. Bajor Imre Kovács „Kokó” Istvánnal viccelődik – Kokó Havas Henriket „helyettesíti” –, Gálvölgyi János egykedvűen cigarettázgat. Verebes István is berobog, most jött Bazitáról, Farkasházy Tivadar legújabb sakk-élményeiről tart beszámolót. Miközben a cigarettafüst lassacskán szürkés ködfelhőbe borítja a szobát, benéz Kiki, azaz György Kriszta, Ónodi „jobbkeze”. Harmincéves, de legfeljebb huszonötnek látszik. Iker fiai vannak.
Fél hétkor Hernádi Judit elindul a sminkszobába, ahova negyed órával később követik a férfiak. Utána már nem látszik a nyúzottság.

Közben a közönség… 

A Heti Hetes közönsége fél hétkor elfoglalja helyét a stúdióban, a lépcsőzetes, és rendkívül kényelmetlen ülést biztosító dobogón. Háromnegyedkor érkezik Carlo, vagyis Karlóczy Norbert, hangulatfelelős és „biotapsgép”. Utóbbi funkcióját úgy tölti be, hogy ő helyettesíti az „Applause” feliratot: jelzi mikor, meddig, milyen erősséggel kell tapsolni. Néhány viccel elszórakoztatja az elhelyezkedett nézősereget, majd megkér mindenkit arra, hogy ismerkedjen meg a mögötte ülő térdével, amit az idő előrehaladtával egyre gyakrabban érezhet a hátában.
A bal szélen közben gyülekeznek az est „verbális hősei”, a tekintetek most nem a hangulatfelelősre, inkább kifelé szegeződnek. „Nem is gondoltam, hogy ilyen alacsony” – hallatszik a stúdióban már közhelynek számító mondat, amint a nézők megpillantják kedvenceiket.
Ónodi is megjelenik oldalt, Kikivel együtt szinte mindegyik szereplőhöz van egy-két kedves szavuk.
- A művészek egytől egyig nehéz emberek – magyarázza a főszerkesztő. – Úgy őrizzük őket, mint a virágokat. Mindig lekérjük a meteorológiától, hogy milyen front van, és tudjuk, hogy melegfrontnál a Gálvölgyire, a Bajorra és a Hernádira kell vigyázni, hidegfrontnál meg a Verebes kap agyvérzést. Figyeljük a horoszkópjukat, azt is nyomon követjük, melyik színész éppen mit játszik, vagy próbál, és hogy melyik darab milyen kihatással van a lelkivilágára. Óriási strapa, de az az eredménye, hogy ez a marék bolha már negyedik éve együtt van…

„Felvétel indít!”

 Bodnár István rendező a vezérlőben elfoglalja a helyét, Ónodi György pedig megkezdi az ingázást a stúdió és a vezérlő között. 18.59-et mutat az óra, amikor a rendező elkiáltja magát: „Felvétel indít! Pistikém, forog a gép!” – Pistikém a szomszéd szobában a hangot felügyeli.
A stúdióban Carlo éppen a szereplőket mutatja be.
- Hölgyeim és uraim, Hernádi Judit! – de Hernádi Juditnak Bajor Imre súg valamit, így aztán néhány pillanatot még várni kell rá, míg észbe kap:
- Ja, hívtál? Nem hallottam, mer’ suttog a fülembe… – és indul a helyére. Aztán jön Bajor Imre, Gálvölgyi János, Verebes István, Kovács Kokó István, Farkasházy Tivadar. És végül, de nem utolsósorban kissé rohanva érkezik Jáksó László, aki a változatosság kedvéért megint megvágta magát az iménti, kissé kapkodós borotválkozás közben. Leül, és már olvassa is az első, úgynevezett bemelegítő hírt, ami sokszor nem is igazi hír, fő jellemzője inkább az erotikus tartalom. A közönség jó része persze derül rajta, a szereplők viszont - egy-két kevésbé szalonképes poénon kívül - sok mindent nem tudnak hozzáfűzni.
- A szereplőknek mindig jót tesz, hogy ha el tudnak feledkezni a kamerákról – állítja Ónodi. – Mivel tudják, hogy ezek a hírek szinte soha nem kerülnek adásba, jóízűen elszórakoznak rajtuk, és úgy belejönnek a viccelődésbe, hogy a nézők is visítva nevetnek. Egyszerűen feloldja a művészeket is és a nézőket is.
Elsötétül a stúdió. „Főcím indul!” – mondja Bodnár István a vezérlőben, és megszólal a már jónéhányszor lejátszott dal. Utána taps, fütty, ováció. Carlo a kettes kamera tövében mutatja, hogy lassan abba lehet hagyni, mert Jáksó László közben – bár azt a közönség nem hallotta – túljutott a tévénézők köszöntésén, és éppen belefog a levelek ismertetésébe. Majd egyszer csak a kamerába bámul, és azt mondja:
- Egy éve vettem egy kaméleont. Csak tudnám, hol a fenében van? Hölgyeim és Uraim, Bajor Imre! – és most ő veszi sorra a szereplőket, s a nézők, ugyanúgy, mint az előbb, most is lelkesen tapsolnak.
És jönnek a hírek. A stúdióban Kiki jegyzeteli és osztályozza a szereplők hozzászólásait, poénjait. Nagyon szigorú. Ötöst a négy év alatt talán egyszer adott; amit hármas fölére értékel, már adásba kerülhet. 

Szünet! 

Negyed kilenckor kezdetét veszi a már nagyon várt szünet. Ónodi György rohan fel a V.I.P.-be, hogy ott már ő várja az érkező szereplőket.
- Az egész felvétel legkényesebb negyedórája ez – mondja, amíg csak ketten vagyunk. – Ha az első részben feszültség alakul ki közöttük, azt ilyenkor nekünk kezelnünk kell, mert ha nem tesszük, a második rész használhatatlan lesz.
Közben a közönség a kávé- és csokiautomatáknál próbál némi frissességet vásárolni magának. Hosszú ez a három óra. Az ülőgumók olyannyira elzsibbadnak a kényelmetlen dobogón, hogy mindenkinek időbe telik, amíg testtartása kiegyenesedik.

A műsor folytatódik 

A szünet ideje lassan lejár. A bal szélen gyülekeznek a „kedvencek”, a két sminkes utó-púderezi őket. Ekkorra már a nézők is szépen visszaszállingóztak, kezdődhet a második rész. Mindjárt az első hírnél elkalandoznak, és leragadnak egy témánál. Kiki a vezérlőből mikrofonon szól a stúdióbeli asszisztens fejhallgatójába, hogy próbáljon meg hatni a szereplőkre, haladjanak már tovább. De úgy tűnik, az asszisztens nem jár sikerrel. Kiki újra a mikrofonba beszél. – Mondjátok meg a Gyurinak, hogy jöjjön ki.
Ónodi érkezik hamarosan, György Kriszta mutatja a jegyzeteit: - Nézd meg, tizenkét perce beszélgetnek a kiállításokról, egyszerűen használhatatlan! Ha ez így megy tovább, meg fogunk szakadni a vágásnál!
A főszerkesztő próbálja nyugtatgatni, de nem igazán sikerül. Az idő halad, Kiki egyre mérgesebb, öt perccel a vége előtt dühösen kirohan a vezérlőből. Ma éjjel rá vár a vágás. Hajnali négykor fejezi be. Ez a feketeleves.

A szombat esti adás a csütörtöki háromórás felvétel esszenciája. Az unalmas részek nincsenek benne, és kihullottak a legdurvább poénok is. A sorrend másképp alakult, és sok mondat most érthető csak tisztán. Szép munka…

Egy kis történet 

 Az RTL Klub vezetése 1999-ben kérte fel Ónodi Györgyöt a német RTL „Sieben Tage, sieben Köpfe” című műsora magyar változatának elkészítésére. Célja, hogy görbe tükröt állítson a politikusuk és tevékenységük elé, s közben szórakoztasson.
- A szereplők kiválasztásánál az alapszempontunk az volt, hogy kik azok, akikkel mi jól tudunk kocsmában beszélgetni. Ilyen volt Gálvölgyi János, Pécsi Ildikó, Fábry Sándor, Verebes István, Bodrogi Gyula, Heilig Gábor, Hernádi Judit. Ők még mondtak jónéhány nevet, úgyhogy azon a nyáron hetven emberrel ültünk le beszélgetni a Fészekben, kettes-hármas csoportokban. A nulladik adásra volt húsz nevünk, és találomra ültettük be Heilig Gábort, Bodrogi Gyulát, Bajor Imrét, Váncsa Istvánt, Verebes Istvánt, Farkasházy Tivadart és Csiszár Jenőt. Aztán változtattunk. Szépen lassan aztán kialakult a ma alapcsapatnak nevezett társaság, amelynek tagja a Bajor, a Gálvölgyi, a Hernádi, a Jáksó, a Verebes, a Havas és a Farkasházy.
Ónodi azt is elárulja: bár hosszú ideig kísérleteztek a köztudottan baloldali műsor „jobboldalúsításával”, mára letettek róla. Azt tapasztalták, hogy jobboldali érzelmű szereplő beültetésekor a beszélgetés rendszeresen „lefagyott”. Ez alól egyedül Kovács István, Kokó a kivétel, akinek az alapcsapat több tagjával is privát kapcsolata van.
Verebes István úgy látja, hogy a jelenlegi ellenzék „annyira radikális, hogy nem lehet az oldalukra állni”. Másrészt művészként valamennyien liberális beállítottságú emberek, és egy ilyen műsorban, ahol a szubjektív véleményüket képviselik, valószínűleg nem lehet elvárni tőlük, hogy kibújjanak a bőrükből. Ónodi György szerint a jobboldalon Fábry Sándor kivételével nem lehet jó humorú művészt, újságírót találni, vele viszont az a probléma, hogy nem képes csapatban szerepelni.

Mi a titok?

A Heti Heteshez hasonló műsorral több csatorna is próbálkozott már – sikertelenül. Vajon mi lehet a titka ennek a show-nak? Farkasházy Tivadar szerint „az, hogy olyan emberek ülnek itt, akik évtizedek óta valami hasonlót csinálnak, akik feltalálják magukat, nemcsak a távollevőket kritizálják, hanem egymást is, kíváncsiak egymásra, akiket érdekelnek a hírek, akik fel tudják bosszantani magukat látszólagos apróságokon, és összejátszani is tudnak.” Havas Henrik úgy gondolja, az egész egy szerencsés találkozás. Nem valami nagy kombináció, nem néhány zseni szenzációs ötlete, egyszerűen szerencse. A két oldal – a komikusok, illetve a Verebes-Havas-Farkasházy szárny – jól kiegészítik egymást, s ha már elfogynak a történetek, a Bajor-Gálvölgyi páros improvizációja lendít a helyzeten. A főszerkesztő a szereplők egyben tartásában látja a titok nyitját, amiben benne foglaltatik a konfliktuskezeléstől a szülinapi virágig minden.
A fenti véleményeken kívül az is tény, hogy a szereplők nem ismeretlenül kerültek egy társaságba: évtizedes barátságok, munkakapcsolatok kötik őket össze.

Meddig még?

Bármilyen sikeres egy műsor, előbb-utóbb elveszti a fényét, és elérkezik az az idő, amikor a csatorna leveszi a műsoráról. Hogy a Heti Hetesben még „mennyi van”, abban valamennyi szereplő bizonytalan. A nézettségi adatok szerint a show jelenleg a 18-39 évesek korosztályában a hatodik helyen szerepel, szombat esténként másfél-kétmillió nézőt csalogat a képernyők elé. Ez ebben a műsorsávban egyedülálló.
- Ha még két évet sikerül kihúznunk a műsorral, én már nagyon boldog leszek... - mondja a főszerkesztő.
A történet tehát folytatódik.

A tojás ára

Ez most gyenesdiási parajelenség, vagy máshol is lement a tojás ára?
Az utóbbi időben a kedvenc kisboltomban 490-ért vettem 10 tojást, most 390 egy dobozzal.
Ti mit tapasztaltatok?

Adalék a vaj vs margarin témakörhöz

A legutóbbi poszt apropóján férjem nagynénje, Kati, a nagyszerű Kataliszt és az In memoriam Gábor Miklós című blogok szerzője küldött nekem egy rövid részletet Petrovics Emil: Önarckép - álarc nélkül című önéletrajzi kötetének Második könyvéből. Vicces, hogy a híres zeneszerző állást foglalt a vaj-margarin kérdésben, az meg különös szerencse, hogy Katinak eszébe jutott ez az idevágó részlet, és el is küldte.
A zeneszerzőt Amerikában élő fiatal unokahúga látogatta meg, ekkor hangzottak el az alábbiak:

Egyik nap nálunk vacsorázott. Sok minden volt az asztalon, többek között: vaj. Amikor észrevette, kétségbeesetten és rémülten kiáltott fel:
– Ti vajat kentek a kenyérre? Hát ez rettenetes!
– Mi bajod a vajjal?
– Itt, Európában biztos nem tudjátok, hogy szörnyen egészségtelen -koleszterin, érszűkület, halál!
– Akkor te meg Amerika, mit javasoltok helyette?
– Természetesen margarint! Az abszolút egészséges.
Néhány évvel késõbb ismét nálunk vacsorázott, sok minden volt az asztalon, többek között margarin. Amikor észrevette, kétségbeesetten kiáltott fel:
 – Ti margarint kentek a kenyérre? Hát ez rettenetes!
Folytatása ugyanaz volt, mint annak idején, s a végső tanulság:
– Akkor mit ajánlasz helyette?
– Természetesen vajat. Az abszolút egészséges.
Ez a két jelenet végleg konfirmálta gyerekkori fogadalmamat: sohasem fogok egészségesen étkezni; azt eszem majd, ami ízlik, jól esik, ami ínycsiklandozó, meg akkor, amikor éhes vagyok. (Borzadok a manapság agyonreklámozott teák, magok, füvek, gyógynövények, folyadéktömegek és egyéb, legtöbb esetben manipulált tudományosságot felhasználó, egészséges és drága, fogyasztásra és élvezetszerzésre teljesen alkalmatlan árucikkektől. Sajnálom.)

Vaj vagy margarin?

Ez ám a hatásvadász cím.
Meséltem nektek arról, hogy a Vas, Zala és Veszprém megyékben szép számmal megtalálható Zalaco pékséglánc nagyjából havonta megjelenő újságának egyik szerzője vagyok. Tulajdonképpen azóta kezdtem csak egyre behatóbban megismerkedni a termékeikkel, hogy ilyen módon kapcsolatba kerültünk, és komolyan meglepődtem: olyan pékség, ahol nagyon nagy hangsúlyt helyeznek az alapanyagok minőségére, a teljes őrlésű lisztet Bajorországból, a vajat Franciaországból hozzák, mert ott találtak olyat, amivel elégedettek, és amit megbízhatónak ítéltek. A kenyerekbe nem tesznek semmilyen adalékanyagot, ellenben 8 órás természetes kovásszal dolgoznak, és minden egyes cipót kézzel gyúrnak át.
Ajánlom kipróbálásra a Vas, Zala és Veszprém megyei olvasóimnak, és mondom mindezt úgy, hogy semmiféle anyagi érdekem nem fűződik hozzá. A cikkeimért ettől függetlenül kifizetnek, és senki sem kért ingyenreklámra.
Szóval, még az újság második számába kellett írnom a "vaj kontra margarin" örök párharcról, és bevallom, előre dörzsöltem a tenyeremet, azzal a hévvel álltam neki, hogy na majd most jól lehúzom a margarint, mert fújműanyag.
Hát nem sikerült.
Ahogy utánaolvastam ugyanis, kiderült, hogy a sok fújolás közben a gyártási technológiát megváltoztatták, és állítólag már nem tartalmazza azokat a bizonyos transzzsírsavakat, amelyeket régen. Bármennyire is szerettem volna tehát, nem találtam megalapozott bizonyítékot arra, hogy nyugodt szívvel kimondhassam: a margarin rossz.
A Zalaco vezérigazgató-helyettese kérdésemre, hogy ők miért vajjal dolgoznak, azt válaszolta: "Nézzük a különbséget: ha vajjal készül egy termék, akkor az roppan, illetve szétolvad a szájban. Margarinnal ezt még csak megközelíteni sem lehet, egész más az olvadáspontja, mint a vajnak, az a zsiradék a nyelőcsőben, illetve a gyomorban rakódik le. Számunkra ezért nem kérdés, hogy megéri-e a vajat választani."
Most akkor ezek után íme a Dilemma rovat cikke, amelyben igyekeztem korrekt módon körbejárni a kérdést. Remélem, sikerült.

A vaj

„Ilyen hőség sem volt itt már régen,/mesélik, még a vaj is elalélt/és olvadni készült lenn a jégen” – írta Radnóti Miklós 1935-ben egy júliusi nap délelőttjéről, Kosztolányi Dezső pedig azt állítja az Esti Kornél kalandjaiban, hogy Párizsnak „olvasztottvaj-szaga” van. Számtalan írónk, költőnk használta szavakkal lefestett képeihez a vajat, amelyet már a Biblia is több helyen megemlít, fogyasztása sokáig a jólét szimbólumának számított. Teljesen természetes élelmiszerünk, hiszen hagyományosan tejszínből vagy tejfölből készítették köpüléssel, aminek eredményeképp a tejzsír különvált az írótól. Ma már ipari eljárással készülnek a boltokban kapható vajak, ezeket zsírtartalmuk alapján több kategóriába sorolják: a minőségi márkázott vaj zsírtartalma 82%, a teavajé 80%, a szendvicsvajé 70%. A választékot bővítik különböző vajkrémek, ezek zsírtartalma általában nem éri el a 40%-ot. A vaj fontos vitaminforrás, melyben a zsírban oldódó vitaminok közül az A- és D-vitamin, valamint kisebb mennyiségben az E-vitamin is megtalálható, továbbá konjugált linolsav természetes formában, amely a rák ellen veszi fel hatékonyan a küzdelmet. Könnyen emészthető zsiradék, ezért gyomor és nyombélfekélyes betegek is fogyaszthatják. Mivel a vaj állati zsiradékot tartalmaz, ezért koleszterin is található benne, 10 grammban 23 milligramm. Szakértők egy részének ugyanakkor az az álláspontja, hogy ez a bevitt koleszterin nem okoz kárt a szervezetben: a túl magas koleszterinszintről a máj „tehet”, a bevitt káros anyagokkal szemben védekezik ezzel. Azt azonban fontos megjegyeznünk, hogy bármilyen finom is, de a vaj kalóriatartalma magas, ezért fogyasztásában mindenképpen érdemes mértékletességet tanúsítani.

A margarin

 Története III. Napóleon idején kezdődött: Hippolyte Mège-Mouriès francia vegyész 1869. július 15-én szabadalmaztatta Párizsban új találmányát, a margarint, amelynek neve a görög margaritari, azaz „gyöngy” szóból származik, a készítmény gyöngyszerű szemcséire utalva. Mouriès a kormány felhívására hozta létre termékét: a feladat az volt, hogy a francia tengerészet számára vajat helyettesítő anyagot találjanak. Az első margarin faggyúból készült. Mège-Mouriès 1871-ben eladta a szabadalmát a holland Jurgens cégnek, amely később az Unilever nevet vette fel. A termék 1872-ben került kereskedelmi forgalomba, és ezt követően indul el világhódító útjára. Sokáig tartotta magát a margarinnal kapcsolatban az a vád, hogy transzzsírsav-tartalma miatt káros. Ez igaz is volt egészen az 1990-es évek végéig, addig ugyanis hidrogénezték a növényi zsiradékot a megfelelő állag elérése érdekében. Ennek következtében az érelmeszesedést okozó, rákkeltő hatású transzzsírok mennyisége 10 % felett volt, azonban az 1996 után bevezetett új gyártási technológiával 1% alá csökkentették. Bár olyan hírek még mindig felröppennek időnként, hogy a gyengébb minőségű margarinok esetében előfordulhat hidrogénezés, azt mindenképpen leszögezhetjük: a természetben nem előforduló, mesterségesen előállított ipari zsiradékról beszélünk. A margarin minőségét alapvetően az befolyásolja, hogy milyen olajból készül; hazánkban a napraforgó-, a repce-, a szója-, a kukoricacsíra olaj, illetve a pálmamag és pálmaolaj a gyártás legfőbb alapanyaga. Ezen kívül kerül még bele emulgeálószer, színezék, aroma, só, eltarthatóságát biztosító adalékanyag, illetve hozzáadott vitaminok, amelyek nem hasznosulnak úgy, mint természetes társaik. Fontos tudni, hogy margarint nemcsak az eszik, aki a kenyerére keni: ez az anyag megtalálható nagyon sok félkész ételben, mirelit pékáruban, gyorséttermi ételekben, kekszekben, levesporokban, vagy például a ropiban, ezért, ha a szervezetünkbe bevitt margarin mennyiségét csökkenteni szeretnénk, kerüljük a fentieket.

A névnapos ajándéka

Zsófinak tegnap volt a névnapja; mindkét neve révén, ugyanis a Zsófia mellett a Szonja is az övé. Tulajdonképpen ugyanaz a név, ugyanazt jelenti mindkettő: bölcsesség. Legkisebbünk szokott is ezzel hencegni, hogy ő duplán bölcs.
Azt már többször elmondtam itt, hogy én Szávának szerettem volna elnevezni, de az egész család leszavazott, és a mai napig sajnálom, hogy nem voltam kitartóbb, vagy inkább ragaszkodóbb ehhez a névhez. Szófia volt a következő ajánlatom, hát abból maradt a Zsófia, de a Szonjából már tényleg nem engedtem.
Ehhez képest Fifinek hívom mostanában, ami cseppet sem olyan elegáns, mint az általam preferált nevek, de legalább vicces, mintha valami kis kutyuska lenne.
Zsófi rajong Bogyóért, a múltkor is, vacsoránál egyszer csak felsóhajtott, és így szólt:
- Hogy nekünk eddig is már mennyi örömünk volt ebben a kutyában...!
És azt kérte, hogy nénapjára kapjon egy bogyós pólót.

Azért is gondoltam, hogy felteszem, mert egy nap alatt személyre szabott ajándékkal tudunk meglepni bárkit. Vásároljunk hozzá egy fehér pólót, készítsünk, vagy keressünk elő egy megfelelő fotót, majd bízzuk szakemberre, hogy hozza össze a kettőt.
A képen látható ajándék 3000 forintba került összesen, de csak azért, mert nem a legolcsóbb fehér pólót választottam. 1500-ért nyomtatták rá a képet.
Az élmény megfizethetetlen.

Amerikai fánk, avagy donut

Egy időben többször bedőltem a tv-shopos reklámoknak.
Az vesse rám az első követ, aki közületek nem bűnös.
Vettem v-gyalut, fitnesz gépet, hot plate-et, aprítót, (szégyenkezve vallom be) fogyókúrás tablettát, és valami mellé ajándékba egyszer kaptam ezt a bizonyos donut-sütőt. Három forma volt a dobozban: egy hatos lyukas közepű, egy hatos, aminek a közepén nincs lyuk, és egy olyan, amiben 15 minifánk süthető.
Talán használtam egyszer-kétszer, de nem igazán nyerte el a tetszésemet. Elnyelte a konyhaszekrény. Azonban a költözésnél újra a kezembe került, és átfutott az agyamon, hogy költöztessem-e magunkkal, vagy inkább ajándékozzam el? Úgy döntöttem, marad, és vagy egy hónapja sütöttem benne először újra, méghozzá a dobozban mellékelt recept alapján. Nem várt sikert aratott.
Azért nem várt a siker, mert nem találtam ebben a tésztában semmi különöset. A legnagyobb erénye az, hogy nagyon gyorsan készen van.
Az elmúlt hetekben többször is készült, legutóbb tegnap, és úgy döntöttem, közzéteszem. Ha nincs is donut-formánk, semmi baj, muffintepsiben is készíthető.
A mázakkal lehet variálni.

Hozzávalók:
2 csésze (35 dkg) liszt
2 tk sütőpor
1 csésze (25 dkg) cukor
1 csésze tej
1 tk vaníliakivonat
2 ek olaj
2 tojás

A bevonathoz:
csokimáz,
fondant: porcukor+citromlé sűrűre keverve

A csésze 2,5 dl-es.

A sütőt előmelegítem 200 fokosra.
Először összekeverem a száraz hozzávalókat.

Aztán belekeverem a többit is.

Kivajazom a formát (bár elvileg tapadásgátlós, nekem mégis beleragadt korábban). Elosztom a masszát a formákban.

14-15 perc alatt megsütöm. A lyuk nélküli formában levő masszának kicsit több idő kell.

A kihűlt fánkokat bevonom valamilyen mázzal. Most éppen az Aldiban vettem a képen látható csokifondant-t, nagyon finom... Csak fel kell melegíteni, és be lehet vele vonni a sütiket.

Mit készítsünk a gyerekeknek a szülinapi zsúrra?

Nemrég kérdezte valaki, hogy milyen tippeket tudnék adni szülinapi zsúrhoz; olyan ételekre várt javaslatot az illető, amelyek nem maszatolnak, kézbe foghatóak, nem kell hozzájuk evőeszköz, és persze nem túl bonyolult az elkészítésük. Sós, édes változat egyaránt érdekelte.
Arra gondoltam, készítek ebből egy bejegyzést a segítségetekkel: ti mit ajánlatok?

Az egyik szemem nevet, a másik meg nem

Mintha valami Csipkerózsika-álomból ébredne Keszthely, végre történik valami. Komoly fejlesztések zajlanak - a Balaton-parton 350 millió forint értékű beruházást hajtanak végre. Igaz, a korábbi tervek szerint május elsejére már készen kellett volna lenni vele, de Magyarországon vagyunk, tehát az, hogy még nincs készen, senkit sem kerget őrületbe.
Legalább dolgoznak rajta.
Hozzáteszem, a rekonstruált Fő teret már novemberben át kellett volna adni, ehhez képest még most is le van zárva nagy része, na, ez már sokkal bosszantóbb. Talán a szezon kezdetére végeznek azzal is. Ha nem, hát a végére. De egyszer majd csak készen lesz.
Hétvégére vendégeink érkeztek Budapestről, akikkel kicsit körülnéztünk a városban - és mi magunk is klassz újdonságokat fedeztünk fel. Arra gondoltam, néhány fotóval megmutatom nektek is, hogyan szépül "A Balaton fővárosa".

A Fő tér. Már majdnem...

Na de menjünk le a Balaton-partra. Amint végigsétálunk az úgynevezett pavilonsoron, a városi strandhoz érkezünk. Ennek a bejárata is megújul.

Szívünknek kedves járókelők

A strandtól balra egy kis zenepavilon volt régóta, ezt most modernizálták. Az építmény alatt öltözők kaptak helyet, és betonozott alapra helyezett padokból nézőteret alakítottak ki.

A zenepavilontól tovább haladva a parttal párhuzamosan, az évtizedek óta üresen álló Balaton szálló előtti hatalmas üres területen szökőkút, és még valami épül, amiről az ott dolgozók nem tudták megmondani, mi lesz az. De szorgalmasan dolgoztak rajta.

És most valami olyasmi következik, amitől a lélegzetem is elállt. Londonban is csak 2010-ben hozták létre az elsőt (a Hyde Parkban), és íme, már itt van nálunk, Keszthelyen: szenior játszótér, avagy szabadtéri fitness park, ahogy tetszik. Kültéri fitnesz eszközök, kulturáltan elhelyezve pontosan a gyerekjátszótér mellett, így akár, amíg a kisgyerek homokozik, anyuka sportolhat. Összesen 11 eszközt helyeztek el a hatalmas fákkal körülvett árnyékos területen - és a történet eddig szép.
Azonban.
Néhány nappal ezelőtt, amikor először szemléztem az új helyet, éppen itt találtam a kivitelező cég két munkatársát, akik a hivatalos átadás előtt lejöttek pótolni az ellopott alkatrészeket, ugyanis valakik poénból lopják a csavarokat, a fogantyúkat, az eszközök tartóoszlopairól a félgömb formájú záróelemet, sőt, a frissen odatett pingpong asztalt is megpróbálták kiemelni a térkőből. A Spanyolországból importált gyönyörű sakkasztalokat ma (tehát szombaton) délelőtt ilyen állapotban találtuk:

A városi strandon ugyanis hétvégenként buli van, és éjjel itt randalíroznak a magukkal nem nagyon bíró ifjak. A kivitelező cég emberei egyébként azt is mesélték, hogy kérdezték a spanyol gyártót, hogyan lehet rögzíteni az asztalt a talajhoz - mire az értetlenül nézett,miért is kéne rögzíteni, nehéz az egész, kinek jutna eszébe elvinni? Hát bizony, azt hiszem, ha nem fúrták volna át a padlón fekvő csöveket, már ezeknek az asztaloknak is hűlt helyük lenne - mint ahogy az egyik frissen lerakott padnak.
De azt is mesélték, hogy a készülő új nyilvános vécét mindössze egy órára felejtették véletlenül nyitva, ezalatt valaki éppen odatalált, telerakta a vécét, persze nem húzta le, majd búcsúzóul eltörte a vécédeszkát.
Na, de inkább mutatom a fitnesz gépeket.

A derék formába hozásához: a tányéron állunk, megkapaszkodunk, és jobbra-balra forgatjuk magunkat.
Az oszlopon látható, szegecselt félgömb záróelemet egyszer már ellopták. Mire használhatják vajon?

Ezzel a géppel saját súlyunk egy részét használjuk karizmaink erősítésére.

Zsófi bemutatja, pontosan hogyan:

Kiinduló helyzet

I. fázis

II. fázis, majd visszaenged.

Óriási dolog, hogy ilyesmi Keszthelyen létesülhetett - de tartok attól, hogy ha a város nem alkalmaz éjjeliőrt ezeknek az értékeknek a szemmel tartására, csak úgy, poénból néhány vicces kedvű fiatal hamarosan tönkre is teszi.

Mumus lettem

Sétálok haza a csodálatos napsütésben, köszöngetek mindenkinek, mert azt még gyerekkoromban megtanultam, hogy egy faluban községben mindenkinek köszönünk.
Új ház frissen gyepesített udvarán fiatal anyuka kergeti szót fogadni nem akaró másfél éves-forma huncut gyerekét.
- Sziasztok! - köszönök be barátságosan.
- Jó napot... - bizonytalankodik vissza az anyuka, a kissrác megáll, és rám mutat:
- Néni.
- Igen, látod, itt a néni - mondja anyuka fenyegetőre váltó hangon -, és ha tovább folytatod a hisztizést, elvisz...!

Hát köszi.

Egy amerikai nagybácsi intelmei a XIX. századból

Az Új Idők című folyóirat III. évfolyamának 3. számában, 1897. január 16-án jelentek meg az alábbi jó tanácsok. Bevallom, nekem gyanús ez az amerikai nagybácsi, szerintem a szerkesztő, Herczeg Ferenc tölthette ki az üres helyet a következőkkel:

Egy amerikai nagybácsi, a ki életében annyira el volt foglalva a vagyongyüjtéssel örökösei számára, hogy nem ért reá a leányával foglalkozni, úgy hogy az meg is szökött egy kocsissal (pedig nem is volt hercegnő) a következő jó tanácsokat hagyta hátra végrendeletében:
- Tanítsuk arra leányunkat, hogy tudjon jó kenyeret sütni, hogy saját erejében bízzék, hogy tudjon inget varrni, hogy maga nézzen be az éléskamrába, hogy hamis hajat ne viseljen, hogy jó erős, meleg cipőben járjon. Tanítsuk arra, hogy maga készítse ruháit, arra, hogy egy forint száz krajcár, arra, hogyan kell jó rántást csinálni, hogyan kell harisnyát foltozni és fejelni, hogyan lehet kartonruhában járni, mégis királynéra emlékeztetni.
Tanítsuk arra, hogy behatóan és helyesen gondolkozzék, tanítsuk arra, hogy a piros-pozsgás arc százszor többet ér a halványnál, hogy nem a pénzben, hanem a jó erkölcsben van a gazdagság.
Tanítsuk arra, hogy milyen nagy istenáldás, mikor konyháit, szobáit rendben tudja tartani, hogy minél többet osztjuk be jövedelmünket, annál többet lehet meggazdálkodni. Tanítsuk arra, hogy a léha fiatalembernek feléje se nézzen, arra, hogy minél bővebben költünk, annál közelebb jutunk a szegények házához, hogy leginkább az asszonyon fordul meg az utódok boldogsága, hogy az okos számítás többet ér tizenkét kenyérnél. A mennyire tehetségünk engedi, tanítsuk a művészetekre is. És tanítsuk arra, hogy Isten az ő képére teremtette, de nem az erős fűzésben áll a hasonlatosság.

A Michelin értékelési rendszer

A hétfői előadási nappal csoportunk számára véget ért az egyetemen a szorgalmi időszak. Ma már elővizsgát is tettem az egyik tantárgyból, gyaníthatóan jó eredménnyel.
Összesen csak három vizsgám lesz, amit szinte szégyenkezve ejtek ki a számon, olyan viccesnek tűnik. Ahhoz képest, hogy jártam olyan főiskolára, ahol félévenként 10-12 tárgyból vizsgáztunk. Na, de nem akarom lekicsinyelni ezt a hármat, lehet rájuk készülni bőven, úgyhogy majd referálok, ezúttal milyen eredménnyel zárom a vizsgaidőszakot.
Ebben a félévben a vendéglátó ismeretek című tárgy állt szívemhez legközelebb, sajnos, ebből a félév során mindössze három előadásunk volt (10 óra). Utolsó alkalommal esett szó a Michelin értékelési rendszerről, és arra gondoltam, írok róla itt a blogon; egyrészt azért, mert bizonyára vannak, akik nem tudják pontosan, mi ez a sokat emlegetett Guide Michelin, mit jelentenek a csillagok, másrészt, ezek leírásával én letudok egy tételt, ennyivel kevesebbet kell tanulnom a vizsgára.

Az első kiadvány.

A híres vörös étteremkalauz története a XIX. század végén kezdődött, amikor Edouard és André Michelin feltalálta a leszerelhető gumiabroncsot, majd minden erejükkel azon igyekeztek, hogy népszerűvé tegyék az autósok körében. Arra ösztönözték az utazókat, hogy minél többet használják autójukat, ezzel együtt koptassák a gumikat. Kiadtak egy olyan Párizs-térképet, amelyen szerepeltették a legjobb hoteleket és éttermeket; a tartalom évről évre bővült az utazók észrevételeivel. Olyan sikeres volt, hogy 1904-re már nemzetközivé vált: külön kötetben szerepeltek Olaszország, Svájc, Belgium, Luxemburg, Hollandia és az Egyesült Királyság legjobb helyei. Később egész Európára kiterjedt a kiadvány hatásköre, ekkorra már persze rég nem az utazók véleménye alapján minősítették az éttermeket: ezt az úgynevezett inspektorok végzik. Titokban, inkognitóban. Izgalmasan hangzik, nem? Ugyanakkor, ha belegondolunk, taposómalom az életük: évente nagyjából 250 éttermet látogatnak meg, és csak esznek, értékelnek, esznek, értékelnek... Csak a konyhát minősítik egyébként, a kiszolgálást, az étterem belső terét, a terítéket, a dekorációt nem. Szempontjaik a következők:
1. az ételek minőségének vizsgálata,
2. a sütés, főzés, ízesítés tökéletessége,
3. a konyha eredetisége, stílusa,
4. az „ár-érték” arány,
5. a látogatások gyakorisága.
Az arra érdemes konyhákat csillagokkal jutalmazzák:

Egy csillaggal minősíti a Vörös Könyv a „a kellemes úti kitérőt jelentő, kiváló fogásokkal büszkélkedő” éttermeket. Két csillagot kapnak azok a kitűnő éttermek amelyek miatt érdemes az utazóknak hosszabb kitérőket is tenni. Három csillagot adnak azoknak a helyeknek, amelyek meglátogatása külön utazást is megér.
A csillagok mellett 1997-ben létrehoztak egy másik ajánlási rendszert is a Michelin-en belül: ez a  Bib Gourmand, ami azt jelenti, hogy az adott étteremben kiváló az ár/érték arány. Ennek jele a piros Michelin babafej.
A Michelin térképére 2010-ben került fel Magyarország, ekkor kapta az első csillagot magyar étterem, méghozzá a Costes (séf: Miguel Rocha Vieira)  . A következő évben szintén egy csillaggal jutalmazták az Onyx-et (Széll Tamás és Szulló Szabina). Bib Gourmand éttermek: Arcade Bisztró,  Bock Bisztró,  Csalogány 26,  Vár: a Speiz.

A történethez az is hozzátartozik, hogy hosszas húzódozás után az inspektorok megjelentek az USA-ban és Kínában és Japánban is, ezzel már nemcsak európai a kalauz.

Itt olvashattok egy nagyon érdekes interjút Rebecca Burr-ral, a Michelin főszerkesztőjével.



Forrás: wikipédia.

Barát, nem barát

A napokban gondolkodtam a barát, barátság fogalmakon, több apropó kapcsán is.
Nem könnyen mondom valakire, hogy a barátom.
Azt sok minden megelőzi.
Vannak viszont személyek, akikre kevésnek érzem az "ismerős" megjelölést, de túl erősnek a "barátot". Mi a köztes állapot? Mert maga az állapot létezik, csak épp szót nem találok rá. A "nagyon kedves ismerősöm" is csak ismerős, azt meg mégsem mondhatom valakire, hogy "majdnem-barát". A haverság/ség bizonyos szituációkban túl slendrián, adott esetben egyenesen röhejes lehet.
Szóval van egy...mim is?...azt hiszem, őt nevezhetem barátnak, akinek, sokszor hallva őt, hogyan nyilatkozik emberekről, szóvá tettem: milyen könnyen mondod valakire, hogy a barátod. Bennem egyből az a kérdés vetődött fel, vajon a megnevezett fél is így gondolja? Mert szerintem a barátság először is akkor barátság, ha kölcsönös.
Akinek gyermeke van, különösen, ha az lány, bizonyára találkozott óvodás-kisiskolás korban a jelenséggel, hogy a ded zokogva tért haza az intézményből azzal, hogy X ma nem volt a barátja. Másnap meg igen. Harmadnap nem. Aztán megint. Ilyen probléma fiúknál igen kivételes esetben fordul elő, lányoknál egy bizonyos életkorban mindennapos. Ezeket szülőként is rendkívül rosszul viseltem, gyerekként meg, látva, hogy a fiúk, ha szabad ezt mondani, normálisabban intézik az ilyen jellegű kapcsolataikat, inkább köztük kerestem játszótársakat magamnak (egyébként épp az ilyen ovis-iskolás "barátnők" miatt használom a  mai napig kissé viszolyogva a "barátnőm" megjelölést). Szülőként végigélve ezeket a helyzeteket mindig azzal próbáltam vigasztalni a gyerekeimet, hogy higgyék el, ezek nem barátságok, és próbáljanak meg olyanokkal kapcsolatot kezdeményezni, akikkel nem játszik senki. Ők többnyire hálásak az érdeklődésért.
Nemrég egy blogon a szerző azt a kérdést feszegette, létezik-e ma igazi barátság. És arra a következtetésre jutott, hogy nem.
Szerintem meg létezik. Csak hosszú-hosszú idő alatt derül ki, hogy melyik az igazi. Egy mondás szerint, amikor az életpályád felfelé ível, a barátaid megtudják, ki vagy; amikor mélyrepülésbe érsz, te tudod meg, kik ők.
Nos, töltöttem már időt fent is, lent is, és igazolhatom, pontosan így történik, ahogy ez a bölcselet jelzi: a bajban csak azok maradnak ott, akik tényleg barátok. Ezért is érdemes egyébként egyszer-kétszer pofára esni az életben, mert eltűnnek az ember körül a haszonleső energiavámpírok, a piócák, akik önző módon csak a maguk kényelmét, örömét, javát keresték az adott kapcsolatban, vagy akik egyszerűen csak kellemes időtöltést láttak abban, amit a másik fél barátságnak gondolt. Az első hasalás után, amikor lekopnak a cimborák, az ember feleszmél, és rájön, hogy valamit nagyon elrontott, hogy valamit nagyon elnézett. Hogy az értékeket nagyon nem a helyén kezelte. Aztán, előfordul, hogy olyanok állnak melléd, akikről meg álmodban sem gondoltad volna, akiről a legkevésbé sem feltételezted; és akkor egy restarttal újra épít az ember barátságot, vagy barátságokat, ezúttal már más alapokról.
Persze, ha megint jól megy a szekér, megjelennek a cimborák, ha nem ugyanazok, hát újak, de az élet újra és újra alkalmat ad arra, hogy az ember felismerje valós értéküket.
A barátság számomra nem azt jelenti, hogy sülve-főve együtt vagyunk, meg állandóan megdumáljuk, mi történt aznap. Van olyan, nekem nagyon fontos személy, akit évek óta nem láttam, nem is beszéltünk; mégis, barátomnak tartom, és tudom, ha legközelebb találkozunk, ugyanonnan folytatjuk, ahol abbahagytuk. Mert a bizalom megvan. Van olyan, akivel egy évben kétszer-háromszor találkozom, van olyan, akivel évente egyszer, mégis, nyugodt szívvel állítom, hogy a barátaim.
Az a barát, akihez a bajban fordulhatsz, és aki, ha hozzád fordul, mellette állsz.
Ha csak egy ilyen embert tudhatsz magad mellett, az már jó. Ha több is van, legyél érte hálás. Ha sok... az gyanús.
Szerintem.

Szerintetek?

10 perces kuglóf

Nem, nincs készen tíz perc alatt. De tényleg ennyi ideig tart összeállítani a tésztáját.
Nemrég, amikor a Szakácsok könyvéből sütöttem meg azt a meglehetősen bonyolult márványkalácsot, egy kedves olvasóm, Saci írta, hogy náluk azzal a recepttel vetekszik ez a tízperces, ráadásul ez sokkal-sokkal egyszerűbb, és pont olyan jó.
Tényleg nagyon finom, és az is biztos, hogy a fent említett receptnek nem tudom mikor veselkedem neki újra - ezt meg bármikor össze lehet dobni.

Hozzávalók:
5 tojás
25 dkg cukor (eredetileg porcukor)
20 dkg liszt
1 cs. sütőpor
1 dl olaj
1 dl tej
1 púpozott ek kakaópor (cukrozatlan)

A mázhoz:
5 ek porcukor
fél citrom leve

Eredetileg a recept úgy szól, hogy a fehérjét külön fel kell verni, de én nem szoktam. Pontosan ugyanolyan jó eredmény érhető el, ha az egész tojásokat a cukorral, gépi habverővel, magas fokozaton legalább öt percig verjük, és egy tállal kevesebbet is koszolunk. Tehát én a következőképpen készítettem:

Előmelegítettem a sütőt 180 fokosra, és kivettem belőle a rácsot (szilikonos formánál így kell).
A tojásokat a cukorral nagyon habosra kevertem, 6 percig legalább. Utána belekevertem a lisztet, a sütőport, az olajat és a tejet. Ezt már azért nem a legmagasabb fokozaton kevertem, hogy a hab ne menjen tönkre.

A szilikonos kuglófformát a sütő konyhapultra helyezett rácsára tettem, ugyanis a megtöltött formát már nem ajánlatos emlegetni, könnyen pórul járhatunk.

A massza felét beleöntöttem, majd a másik felébe belekevertem a kakaóport.

Ráöntöttem a kakaós masszát a fehérre, és egy villával kicsit összeforgattam.
Megfogtam a rácsot, és a sütőbe toltam (persze a formával együtt).
180 fokon nekem 50 perc alatt sült meg.

Kiborítjuk a formából, rácson hagyjuk kihűlni. Aztán bevonhatjuk a mázzal: egyszerűen csak keverjük össze a porcukrot a citromlével úgy, hogy sűrűn folyós massza legyen. Tetszés szerinti mértékben vonjuk be vele a kuglófot.

Lehet enni reggelire, uzsonnára, csomagolhatjuk tízóraira. Aztán próbáljunk meg igazságot tenni, hogy kié legyen az utolsó szelet...

Balatoni nyaralás - álom luxuskivitelben

Kutyát sétáltatni azért is klassz, mert az ember időnként gyöngyszemekre bukkan.
Íme, a balatoni nyaralás álomhelyszíne:

Nos, ki szeretné?



(U.i: sejtem, hogy nem ez az objektum képezi a kiadás tárgyát, de akkor is vicces...)

Női szempontból

Bence eljött velem vásárolni ma reggel. Csupán két boltba szaladtam be, és tényleg gyors voltam, nem bámészkodtam, tudtam, mit akarok venni, célirányosan haladtam. Hazafelé még megálltam egy kis kertészetnél, hogy újabb virágpalántákat vegyek, tekintettel arra, hogy úgy tűnik, Bogyó nem legeli le az elültetett növényeket, lehet hát folytatni a virágosítást.
Otthonról történt elindulásunk után háromnegyed órával már vissza is érkeztünk.
- Azért ez nem semmi, nemrég indultunk, aztán már itthon is vagyunk. Milyen hamar végeztünk, nem, Bence?
- Hát...női szempontból igen - válaszolta a gyermek.
Igazi férfi.

A hentes receptje

Említettem új, kedvenc hentesem, ahova hetente kétszer-háromszor biztosan betérek. Eddig csupa fiatal szolgált ki - egyikükkel már a kutyanevelés és -etetés témakörében is társalogtunk -, mostanában viszont egy idősebb urat találok ott, gyanítom, hogy a családi vállalkozásban ő az apuka.
Napsütéses délelőtt volt, én a pult kínálatát tanulmányoztam, a bácsi egy hölggyel beszélgetett, aki egyszer csak hozzám fordult:
- Ne haragudjon, hogy megszólítom, olvasom ám a blogot...
Ó, ilyenkor mindig zavarba jövök, ugyanakkor nagyon kellemes érzések töltenek el. Kiderült, hogy már régi olvasóm, és akkor is látott, amikor néhány hete fotóztam a húsboltot. Onnan gondolta, hogy én vagyok az. Aztán, amint kiderült, neki is húsboltja van, csak épp Keszthelyen.
A hölggyel még gyorsan bemutatkoztunk egymásnak, majd távozott.
- Szakács tetszik lenni? - kérdezte a hentes.
- Hobbiszakács. Vagy valami ilyesmi - mondtam kissé bizonytalanul.
- Nagyon fontosnak tartom a kulturált, változatos étkezést - szögezte le erre a bácsi.
Közben azon morfondíroztam, mit is főzzek ebédre, mire ő így szólt:
- Tetszik venni ebből a szép pulykamellből nyolcvan dekát, felcsíkozza, kis hagymán lepirítja, megszórja liszttel, kevés vizet önt rá, aztán jó két deci ketchupot bele. Kis bazsalikommal szórja meg, nyomjon bele két-három gerezd fokhagymát, forralja be sűrűre, a végén tejszínnel öntse fel. Kész is. Pulyka portugál módra.

Megihletett. Gondoltam, üsse kő, kipróbálom. Bár nem tudom, a portugálok mit szólnak az elnevezéshez, valószínűleg kikérik maguknak, de kóstoljuk meg. Hozzáteszem, nekem a paradicsomos tejszínnel mindig furcsa, dacára annak, hogy sok helyen olvastam már tejszínes paradicsomlevesről.
Nos, a bácsi receptjét annyival egészítettem ki,  hogy egy kis bacont is pirítottam a hagyma alá, hadd legyen még ízletesebb. Köretnek pedig fűszeres újkrumplit készítettem: vettem vagy két kilót, megtisztítottam, daraboltam, sós vízben majdnem puhára főztem, majd fokhagymás-fűszeres olívaolajban átforgattam.
Mindenkinek ízlett. Jó is volt, tényleg. Ráadásul szupergyors.

Hányan olvastok Keszthelyről és környékéről? Megtennétek, hogy hagytok itt egy kommentet? Csak kíváncsi vagyok...

Helyzetjelentés Bogyóról

Mindig elfelejtem, hogy vannak olvasók, akik csak legfőképpen a kutyával kapcsolatos információk miatt nézegetnek be a blogra, számukra adós maradtam egy jelentős esemény említésével: megnyírtam Kishajú Nagyhajú Torzonborzont.
Itt meg lehet tekinteni, milyen volt, és megpróbáltam lefényképezni milyen lett, de Bogyó sehogy sem akart rendesen modellt állni.

Vagy a kezemet nyalogatta...

Vagy behúzódott egy szék alá...

Vagy teljesen elfeküdt, és nézett bánatosan.

Érdekes, hogy egyre több fehér szálat látok a bundájában, pedig ahhoz azért elég fiatal, hogy őszülni kezdjen. A pofáján levő szőr pedig feketéből barnára váltott.

A "haját", vagyis az uszkár-örökségét azért vágtam le, mert már nagyon hosszú volt, és össze-vissza állt neki folyton.

Egyik dédnagypapám juhász volt. Bár én már csak annyira emlékszem róla, hogy vicces képeket vágott a műfogsorával, meg az arcára, meg a jellegzetes szagra a házukból (naftalin és füstölt kolbász), apám elmondása szerint ennek a dédnagyapámnak volt egy rendkívül okos pulija. Állítólag úgy tudott terelni, hogy annak híre volt; tudta, hogy este a beterelésnél melyik birkákat kell külön ólba csoportosítani, és ki is válogatta azokat a tömegből. Apu elég sok sztorit mesélt róla, micsoda kiváló munkakutya volt - azonban a nagypapa (így hívtuk egyezményesen a dédit kicsinytől nagyig) egyszer megnyírta. Nagyon. Meleg nyár volt, gondolta, ne szenvedjen az a kutya a nagy bundától, és levágta a loboncos szőrt. Ezt követően a kutya két hétig feküdt, és nem volt hajlandó felkelni, talán nem is nagyon evett. A nagypapának másik kutyát kellett kölcsönkérnie, mert csinálhatott bármit, az ő szófogadó, okos pulija meg sem mozdult. A két hét elteltével aztán újra dolgozott, de addig...

Nos, Bogyó azért nem esett depresszióba a "hajnyírástól", ma például élénken érdeklődött, amikor virágokat ültettem. Most este látom ám, hogy az elültetett virágpalánták közül egy hiányzik, nem is találtam meg sehol... 

Vajon megette? 

Csak apa meg én

Bencének (11 múlt) tegnap este erősen viszketni kezdett a szeme. Máskor is panaszkodott már erre, én pedig  hessegettem el a gyanút, hogy tán csak nem allergiás, mint az apja...?
Tegnap este odáig jutottunk, hogy cseppenteni kellett a szemébe Apa szemcseppjével, és az bizony néhány perc múlva ki is fejtette jótékony hatását.
Hajjaj... sóhajtottam egy nagyot.
Bence pedig csillogó szemmel kérdezte meg:
- Lehet, hogy örököltem apa allergiáját?
- Hát, Bence, remélem, hogy nem.
- Miért? Mekkora királyság az már, hogy csak mi ketten vakargatjuk a szemünket az egész családból, a Bálint meg jön majd oda, nahát, nektek viszket a szemetek, á, de kár, hogy nekem meg nem... Csak apa meg én! Tökjó!